Shock!

Nyolcvanhat éves korában meghalt az ember, aki egész életét a Lázadó alakjának szentelte. Hol baltával, hol szikével, de örökké ennek az embertípusnak az emlékművén dolgozott. Nem is nagyon tehetett volna másként – kötelezte a családi háttér. Szülei a cseh ellenállás jeles tagjai voltak, akik lebukásukat követően náci haláltáborokban vesztek oda, testvére pedig ismert anti-kommunistaként nem sokáig maradhatott az emberarcú szocializmust építő Csehszlovákiában. Amint egyébként az 1968-as prágai tavasz bukása után már Miloš Formannak sem volt maradása, pedig addigra már igen jónevű rendező volt, a cseh új hullám talán legnagyobb alakja, akinek két filmjét is jelölték Oscarra (egyikért sem kapta meg, de később bőven pótolt). Menni kellett hát Amerikába, az Ígéret Földjére, ami pedig nem mondhatni, hogy szélesre tárt karokkal fogadta volna a számára jobbára ismeretlen országból származó jobbára ismeretlen direktort, aki ráadásul nem is illett a sorba.

Merthogy őt mindig a rebelllis érdekelte. Már Európában is, és mindegy volt, hogy a főhős most éppen az unalmas jelen (Fekete Péter), a kilátástalan jövő (Egy szöszi szerelmei), vagy éppen az abszurd mindennapok (Tűz van, babám!) ellen lázad, maga a lázadás volt a lényeg. Az ő értelmezésében pedig nem csak a pornócézár Larry Flynt, vagy a hippi Berger, esetleg az egész világot hülyére vevő Andy Kaufman az igazi betörhetetlen, öntörvényű alakok, hanem még az egyetemes kultúra olyan nagyságai is, mint Goya, vagy Mozart, sőt, még ez utóbbi ellenlábasa, Salieri is lázad – igaz, ő már Isten ellen. De egyikőjük esetében sem üt ki annyira egyértelműen a dolog, mint Randle P. McMurphynél, a Száll a kakukk fészkére főhőse esetében, aki mára szinte az elnyomó rendszerekkel szembeni ellenállás egyik szimbólumává vált, míg a másik oldalon ugyanilyen ikonikus alak Ratched nővér is.

Minden idők egyik legnagyobb filmjének története egy elmegyógyintézetben játszódik, ide érkezik McMurphy (Jack Nicholson bravúros alakításában, de hát neki amúgyis szinte csak olyanja van), aki nem őrült, a legkevésbé sem, csak éppen túlzottan is szeret verekedni, bajt keverni, meg távolról talán személyiségzavarra utaló jeleket is mutat, de ennyi. Hősünk épp a sittet kívánja megúszni, így aztán saját szabályai szerint megpróbál együttműködni a rendszerrel, de igen hamar rá kell jönnie, hogy a rendszer viszont a legkevésbé sem kíván vele együttműködni. Az osztályt Ratched főnővér (Louise Fletcher tán még Nicholsonnál is jobb) vasmarokkal vezeti, ha kell megszégyeníti a betegeket, ha kell, szabadságjogaikban is korlátozza őket, akiket egyébként olyan – akkor még kevéssé ismert – színészek alakítanak, mint Danny DeVito vagy Christopher Lloyd. „Mac" ebbe a rendbe nyilván tejességgel képtelen lesz beilleszkedni, így aztán vérre menő küzdelem kezdődik közte és a nővér között. Ráadásul nem is csak a saját vérére, hanem az olyanokéra is megy a harc, mint a zsarnok anyja által az intézetbe bedugott, végtelenül visszahúzódó Billy Bibbit, vagy éppen a kissé katatón jegyeket mutató, néma indián, Bromden Főnök, a történet voltaképpeni „mesélője".

A Száll a kakukk fészkére az egyik legnagyobb hippi ikon, a kontinenst kábultan átszelő Merry Pranksters csapatot is létrehívó Ken Kesey legismertebb könyve, 1962-ből, ami szinte üvöltött a megfilmesítésért, túl sokan mégsem vállalkoztak rá – a téma rázóssága miatt. Fantáziát leginkább Kirk Douglas látott benne, aki maga is eljátszotta McMurphyt a regényből készült Broadway-színdarabban. A jogokat később átadta fiának, a színészként már ismert, ám producerként még éppen csak szárnyait próbálgató Michaelnek, aki hamar letett arról, hogy maga játssza el a főszerepet, azt sokkal inkább Jack Nicholsonnak szánta. A büdzsé azonban nem volt túl magas, az alig több mint 2 millió dollár már akkori viszonyok között sem volt kiugrónak nevezhető (a költségek végül megduplázódtak ugyan, ám a film cirka 110 milliót hozott, úgyhogy elég szépen megtérült a dolog), ami miatt nem csak, hogy kevés helyszínen lehetett forgatni (a film egyetlen jelenetsor kivétel végig az elmegyógyintézetben játszódik), hanem valami olyan rendezőt is kellett keresni, aki érti a dolgát, de nem kér túl sokat. És ekkor a producerek megnéztek egy cseh filmet, ami egy tűzoltó-bálról szólt. A többi pedig már történelem.

Az 1975-ös filmet, amiben eleinte még maguk az alkotók sem bíztak maradéktalanul (Nicholson és Forman között állítólag mindvégig elég feszült volt a viszony) végül kilenc Oscarra jelölték, és ötöt meg is kapott. Ráadásul az öt legfontosabbat (legjobb film, rendezés, férfi főszereplő, női főszereplő és forgatókönyv), és ez bizony korábban mindösszesen egyetlen filmalkotásnak sikerült, még jó negyven évvel korábbról (!). A film egycsapásra sztárrendezőt csinált a cseh emigránsból, amit az is jelzett, hogy a rákövetkező évben megkapta az amerikai állampolgárságot is, amit pedig azzal hálált meg, hogy soron következő filmjében örök emlékművet épített a '60-as évek vége amerikai fiatalságának. Ez volt a Hair, amiről talán az egész világon ismerik Formant, pedig a legjobb filmje nem az. Hanem a Szállakakukk.