Shock!

Ezúttal nem eresztem annyira bő lére, mint szoktam, mert egyrészt az előző albumnál nagyjából mindent leírtam arról, amit a Ghostról, mint jelenségről gondolok, másrészt Tobias Forge mostanra eljutott arra a pontra, ahol már nincs túl sok értelme nagy megfejtésekbe bonyolódni: a svéd projekt – szándékosan kerülöm a zenekar kifejezést – univerzális szórakoztatóipari termékké, remekül csengő márkanévvé és önálló életet élő jelenséggé válásával együtt mindenkiben kikristályosodott a Sziklaszilárd, Megmásíthatatlan Vélemény. A híveket már nem kell meggyőzni semmiről, az ellendrukkereket pedig hiába is próbálnám puhítani Forge nagyszerűségét bizonygatva.

Az viszont felettébb szórakoztató, ahogy az egész világ ráveti magát a Ghostra, amikor megjelenik egy új album, ráadásul Tobias minél inkább nyit a szélesebb közönségréteg felé, minél inkább középutassá teszi a zenéjét, a hangos kisebbség reakciói annál megosztóbbak, szélsőségesebbek. A média pedig imádja borzolni a kedélyeket, dobálni a gumicsontokat, amire veszett farkasfalka módjára ugranak a népek. Ez azonban nem baj, sőt, véleményem szerint kimondottan jót tesz az út vége felé közeledő rockműfajnak. Úgy értem, tudunk mondani még egy olyan mai rocksztárt a legutóbbi konklávén megválasztott Papa V Perpetuán kívül, aki ekkora vitát generál és ennyi beszédtémát képes adni? Aki ismét gyermeki lelkesedéssel rajongó tizenévest tud csinálni középkorú családanyákból és családapákból, miközben ezek gyerekeit is a lehető legtermészetesebb módon csavarja az ujja köré? Aki újra egy elérhetetlen, mitikus szupersztárt ad ennek a műfajnak, a szó legnemesebb értelmében? Én biztosan nem. És amúgy kell nekünk, hogy valaki méltó módon átvegye a stafétát a lantot letevő KISS-től és Ozzytól, majd az egyszer szintén nyugdíjba vonuló Alice Coopertől, hogy életben tartsa ezt az egész cirkuszt? Hát hogy a francba ne kéne!

A magam részéről csakis a legnagyobb elismeréssel adózom Forge állhatatossága előtt, ahogy pénzt és energiát nem kímélve igyekszik visszavinni a látványosságokkal kísért rockzene kollektív élményét azokra a színpadokra, ahova a műfaj újkori képviselőinek régóta nincs már bejárása. Közben egyre komolyabb magasságokba emeli az általa teremtett kultikus karaktert, és olyan fejlődésen megy keresztül zenei értelemben, hogy le a kalappal. Hallatlanul okosan, a nagy elődökhöz mérhető módon alakította ki saját játszóterét, ami az évek során egy szövevényes és szerteágazó, mégis jellegzetes és eltéveszthetetlen Ghost-stílust eredményezett, ami soha nem rekedt meg egy adott fejezetnél.

Éppen ezért furcsálltam kissé, amikor a Peacefield kislemez megjelenésekor az egyébként mértékadó és a bulvár mocsarába nem igazán merészkedő Ultimate Classic Rock magazin egy óriási felütés kíséretében teli torokból kezdte harsogni, hogy vajon a Ghost átment-e Journey-be vagy sem. Bevallom, hogy 1994 óta vagyok masszív Journey-fanatikus, de nekem nem tűnt fel a hasonlat, a lányaim viszont már akkor ráénekelték a Separate Wayst, amikor az első refrén felénél tartottunk... Persze, értem én, hogy miért történt ez, mindenesetre nem kellene szem elől téveszteni, hogy ettől ez még Ghost, azaz messze nem az arcátlan nyúlás kategóriája. Tehát nem arról van szó, amit például az alapvetően zseni Cemetery Skyline művelt tavaly, amikor a Never Look Back dalban refrénként adták el Richard Marx Hazard című klasszikusának verzéjét, egy az egyben. Akkor érdekes módon senki nem óbégatott... A Peacefield ízig-vérig saját szerzemény, Ghost frissen és üdén, véletlenül sem fáradtan és önismétlő módon. Igen, jelzésértékkel ott a Journey-hatás, ha nagyon akarjuk, nekem azonban elsőre inkább az tűnt fel, hogy ez megint egy faltól falig arénarock-remekmű, ahol a verze és a refrén közötti duplázott bridge önmagában leviszi a földgolyó összes arénájának tetejét, Fredrik Åkesson pedig olyan természetes könnyedséggel tolja a megamelodikus gitártémákat, hogy elolvadok.

Mindenáron hasonlóságokat keresni, illetve azt nézni, hogy miért félig üres a pohár, nem feltétlenül a legjobb taktika, mert a lényegről vonja el a hallgató figyelmét. Bele lehetne csimpaszkodni, hogy a Lachryma refrénjének első két taktusa a Vixen 1988-as Cryin' slágerét idézi (itt ráadásul még a szöveg is stimmel), de ennél azért jóval fontosabb az a véresre karmoló kezdőriff, ami egészen a Melioráig repít vissza, és meghatároz egy olyan dalt, ami szintén összekeverhetetlen Ghost és semmi más. Vagy a Cenotaph esetében mondjam azt, hogy a kezdőriff Children Of The Grave, mert egy nyolcadot négy tizenhatod követ benne? Ugyan már. Messzire vezet ez, és semmi értelme. Ennyi erővel a reneszánsz korig áshatnánk vissza maximális eredetiség után kutatva, mert ahogy Ádám barátom is frappánsan megfogalmazta, Willie Dixon olvasatában a Led Zep sem tűnhetett egetrengetően eredetinek '69-ben, finoman szólva... Ezzel pedig be is fejezem a védőbeszédet, annál is inkább, mert Tobias rohadtul nem szorul rá, hogy mentegessem, a sokmilliós rajongótábor és a teltházas arénaturnék mindent igazolnak és önmagukért beszélnek.

Érdekes amúgy, hogy első nekifutásra úgy éreztem, a személyesebb érzelmek mentén felfűzött Skeletá összességében kevésbé karakteres, mint az Impera volt. Nem tűnt olyan fajsúlyosnak, aztán gyorsan leülepedett bennem, és minden apró részlet a helyére került. Tény, hogy ez az anyag még az elődjénél is letisztultabb hangvételt üt meg, ezért a korai demók bűvkörében létező puristák vélhetően most fognak végérvényesen lemorzsolódni, a helyükre viszont nagyságrenddel több poprajongó érkezik majd, ez tuti. Tobias ezúttal mindent tökéletesen összecsiszolt, visszavett az Impera – számomra imádnivaló – hajmetálos túlzásaiból, a túltolt gitárszólókból, a ripacskodó előadásmódból, a színpadiasságból, a riffeket pedig alárendelte a dalok érdekeinek. Ebből nem meglepő módon egy még könnyebben hallgatható, olajsima anyag sült ki, amiben előtérbe kerültek a billentyűs hangszerek, ám ettől azért ugyanúgy modernkori arénarock maradt. Tobias és alkotótársai, Salem Al Fakir, Vincent Pontare és az anyag megírásában oroszlánrészt vállalt Max Grahn dobos túlzás nélkül dalszerzői mesterkurzust mutatnak be, ezekkel az ABBA-szintű hangszerelésekkel, harmóniákkal és dallamfordulatokkal minden eddigi teljesítményüket túlszárnyalták. Ahogy pedig a Lachryma végén a refrén utolsó két körében elsütik azt a Desmond Child-féle, a Livin' On A Prayerben is alkalmazott kisterces modulációs trükköt, nos, az önmagában megér ezer pontot.

Forge ráadásul hangilag is felnőtt a feladathoz, mert ilyen meggyőzően még soha nem énekelt: vérprofi módon használja ki adottságait, sokkal színesebb az orgánuma, szóval tényleg baromira megtanult énekelni. Ez a két kiváló balladában mérhető le legjobban, de minden egyes szerzemény hemzseg a hátborzongatóan finom és emlékezetes énektémáktól. Metál persze nem sok maradt a Ghostban, de a Skeletá ezzel együtt is több utalást tesz a múltra, mint az Impera: a Satanized őrületesen csavaros, instant slágerrockja a latin kántálással és az alatta lévő lidérces riffeléssel gyönyörűen hozza a sötét középkor pestises világát, míg a De Profundis Borealis mániákusan trappoló – és némileg Maiden-rokon – perceiben, ha korszerűsítve is, de benne van az, amit utoljára a Prequelle-en hallottunk. A kísértetiesség ezzel együtt sem domináns, a himnikusság annál inkább. A levakarhatatlan Marks Of The Evil One már a verzékben is refrénszintű melódiákat feszeget, miközben az Umbra még tovább megy: a neonfényes billentyűs intróból kibontakozó tercelős riff egy olyan dark/new wave-es verzének ágyaz meg, ami hangulatában nem áll messze az a-ha '85 körüli dolgaitól, de a lényeg csak ezután jön egy felejthetetlenül bombasztikus hard rock refrén formájában. Már ettől letérdeltem volna, de még rátesznek egy lapáttal, ahogy Åkesson és a billentyűs Al Fakir jóvoltából a másfél perces instrumentális középrész minden igényt kielégítő, apreggiókban gazdag szólópárbajba torkollik. Jutalomjáték, nem más, nálam pedig esélyes az év dala díjára.

Egyetlen apró kritikai észrevételem, hogy a hangzást mintha kissé túlgondolták volna. Noha kiegyensúlyozott és arányos, mégis túlpolírozott. Nem annyira organikus, mint az Imperáé, de egy ilyen jellegű anyaghoz ez a szintetikusabb megszólalás valószínűleg jobban passzolt. Ezt leszámítva nem találok kivetnivalót a Skeletában, ez ismét egy hibátlan dalokból álló, tökéletesen kerek gyűjtemény. Tobias megint új elemekkel gazdagította a Ghost portfolióját, és ez még mindig bőven a felszállóág. Ami az ABBA volt a '70-es, a Europe a '80-as, a Roxette pedig a '90-es években, azt most a Ghost jelenti a svéd mainstreamben, és nem csupán ott: Forge gyermeke már a 21. század popkultúrájának kitörtölhetetlen része, ha tetszik, ha nem.