Shock!

Határozottan szép görbéje van a Ghost történetének. Az egy dolog, ha egy bandának James Hetfield, Phil Anselmo meg Dave Grohl hordja a pólóját rögtön az első album után, az meg egy másik, amikor egy ennyire extrém imázzsal dolgozó formáció bekerül az amerikai Top 10-be, miközben a tengerentúlon sokkal érzékenyebbek az emberek a sátános dolgokra, mint errefelé, ahol többnyire maximum vállat rándítunk vagy röhögünk egy jót a zenekar zavaros nyilatkozatain. Vagyis a zenekar karrierje megállás nélkül ível felfelé, és a Meliora hallatán bizton mondhatjuk: bőven rejlik még puskapor a tarsolyukban.

A Ghost sikerreceptje egyébként nem bonyolult: a roppant kerek módon kitalált arculat és a profi menedzselés mellé nagyon fogós dalokat írnak, amelyek messze nem annyira szélsőségesek, mint a kinézetük. A legutóbbi Infestissumam ezen a téren talán túl hirtelen is merészkedett túlságosan messzire az Opus Eponymoushoz képest, sokan nem is lelkesedtek érte különösebben – a Meliora most valamelyest egyensúlyt hoz a képletbe, és úgy vették ismét riffesebbre, némileg súlyosabbra a műsort, hogy közben abszolút megőrizték a kettes anyag zeneibb megközelítését is. A szövevényességből kicsit lenyestek most, egységesebb az album az Infestissumamnál, maga a stílus viszont nem változott, ugyanaz az éteri hangulatú, nagyon alattomosan ragadós okkult rockzene hallható az anyagon, mint amivel megszoktuk és megkedveltük a zenekart.

A svédek kapcsán elsősorban általában a rockzene hőskorának hasonlóan hagymázos, asztaltáncoltatós ködben úszó bandáit szokás emlegetni a Coventől a Blue Öyster Cultig, kiegészítve ezt egy rakás progresszív csapattal meg persze a mindenható Mercyful Fate-tel. Ha még hozzáteszünk ehhez egy nagy adagnyi abszolút kommersz, akár poposnak is nyugodtan nevezhető dallamosságot, máris adott a stílus. Vagyis nagy ördöngösség igazából nincs a muzsikában, a titok annyi, hogy roppant értő kézzel vegyítik össze ezt az egészet egy egységes, rendszerben lévő főzetté, no meg persze az atmoszféra. Ami egyébként tagadhatatlanul akkor is hatásos lenne, ha nem papi reverendában meg maszkban nyomulnának, hanem farmerben meg pólóban. Így viszont egyértelműen sokkal érdekesebbek.

Márpedig ha egy okot mondhatnék, amiért szívesen hallgatom a Ghostot, hát az ez a bizonyos hangulat. Nyilván egyetlen pillanatra sem kell komolyan venni a dolgot, de én speciel nagyon szívesen nézek régi horrorfilmeket is, márpedig a banda határozottan azt az érzésvilágot teremti meg, amelynek hatására egyből úgy érzed, mintha kinyitnád az ajtót, és ott állna veled szemben egy furcsa öregember a félhomályos lépcsőházban, aki Roman Castevetként mutatkozik be. Éjszaka, egyedül, nyugalomban működik a legjobban ez a zene, mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki úgy, hátha megérti, mitől tudott ennyire nagyra nőni ilyen gyorsan ez a csapat. Pusztán a külcsín nem elég ehhez, zenei ráció is van itt bőven, ezen nincs mit vitázni.

A legjobb dalok között olyanok szerepelnek, mint a pattogós, gonoszan gördülő From The Pinnacle To The Pit, az elsőként megismert Cirice (nem is annyira álcázott Slayer- és Alice In Chains-áthallásokkal a szokásos feketemise-rockos környezetben), a zakatolós, tanítani való gördülékenységgel megfogalmazott Mummy Dust az anyag talán legsúlyosabb pillanataival, a gitárszőnyegre kanyarított ízes billentyűs ornamentikával (ilyen vidám címmel eleve nem lehet rossz egyetlen nóta sem), a Deep Purple-ös indítású Majesty, de a leghatásosabb szerintem talán mégis a Deus In Absentia című zárótétel, ahol szinte rockoperás magasságokba emelkednek, miközben cseppet sem leplezett módon merítenek még az ABBA munkásságából is. A He Is meg olyan, mintha Paul Simon és Art Garfunkel fiókban maradt ötleteit is felhasználták volna hozzá jó fél évszázaddal ezelőttről. Jól is szól a lemez, és a továbbra is briliáns hangszerelési megoldások mellett az is tetszik, hogy igazi üresjárat sincs rajta. Tulajdonképpen hosszabb távon mindössze egy problémám van a Ghosttal, méghozzá Tobias „Papa Emeritus" Forge torka, amelyből alapvetően inkább csak meleg levegő árad, nem pedig klasszikus értelemben vett hang. Elég monoton ez az előadásmód és stílus egy teljes lemezen át, bár feltűnő, hogy egyre rutinosabban támogatják meg vokálokkal, hangszerekkel ezt a minimáléneket, szóval zavarónak semmiképp sem nevezném. Azzal meg persze én is tisztában vagyok, hogy ez a légies, megfoghatatlan vokalizálás nagyban hozzájárul az imént emlegetett atmoszférához, és annyira lényegi elem a hangzásban, hogy mással a mikrofonnál már gyakorlatilag nem is ugyanerről a zenekarról beszélnénk.

Továbbra sem érzem indokoltnak a szuperlatívuszokat a Ghost kapcsán, de a csapatot zenei lufinak titulálók ugyanilyen tévúton járnak. A Meliora teljesen jó lemez, őszintén kíváncsi leszek, mit domborítanak majd novemberben a Barba Negrában.