Shock!

A végsőkig váratta magyarországi rajongóit a Rammstein, majdnem azon túl is, hiszen mióta 2019-ben útjára indították az eddigi leghatalmasabb utazó cirkuszukat, előbb egy világjárvánnyal, majd egy, a saját köreikben hasonlóan pusztító hatású botránnyal is meg kellett küzdeniük. Jól nevelt németektől azonban legkevésbé beváltatlan ígéretekre számítunk, így minden negatív előjel dacára magabiztosan hódította meg a hatos végül Budapestet is. Annyira totális volt a siker, hogy másnap is visszajöttek, így összesen nagyjából százezer ember előtt mutathatták meg magukat ezen a két forró, júliusi napon. Nem kizárt, hogy történetének utolsó koncertjeit adja ezekben a hónapokban a Rammstein, ahogy az sem teljesen kizárható, hogy legalább még pár erős év előttük áll, viszont abban vita nem lehet, hogy amit most mutatnak, arra ezen a bolygón csak ők képesek.

Mindenekelőtt nem árt talán megmagyarázni a saját szemüvegemet, hiszen voltam olyan szerencsés, hogy négy évvel ezelőtt, Milton Keynesben már láthattam ennek a turnénak az 1.0-s változatát, aztán a covid után, tavaly Prágában ismét, szóval a nagy rácsodálkozások már elkerültek, az élményfaktor ellenben megmaradt. A Guns N' Roseson kívül nincs is még egy előadó, akinek egy adott turnéjára négy alkalommal is ellátogattam volna, de ahogy Axlék, úgy Till Lindemannék is külön kategóriát képviselnek számomra... és ahogy látom/olvasom, nem csak számomra. Nem szeretnék szó nélkül ellépni a hazai fellépések létrejöttét az utolsó pillanatban még hintába ültető Lindemann-balhé elől, de egyrészt nagyjából mindent leírtak pro és kontra oldalon is, amit erről le lehetett, másrészt, ahogy a koncertek, úgy legyen inkább ez a beszámoló is az álmaikat végre megélő Rammstein-rajongók ajándéka. A fejleményekről úgyis tudni fogunk majd, a jelen viszont az, hogy korunk legnagyobb tűzijáték-szállító anyahajója begördült a Puskás Arénába, és maradt is két napig.

Azt hiszem, egyetlen piromántól sem várható el, hogy négy évig távol tartsa magát a megfelelő tartalmaktól, csak hogy valódi meglepetésekkel szolgálhasson számára a 2023-as Rammstein-show. Ha akadtak ilyenek most a nézőtéren, azok előtt le a kalappal, a döntő többség ellenben nyilván felkészülten érkezett – és biztos vagyok benne, hogy még így is többször elállt a szava. Először mindjárt a hatalmas stadionban felépített gigászi színpad és tartozékai láttán, majd a hadi cselekmények okán is. Mindezt élőben átélni, nos, ezt olyasmi művészfilmekhez tudnám hasonlítani, ahol a naiv kislányt folyamatosan meghökkentik, és két vállra fektetik a befogadhatatlan méretek. A YouTube-on nem megélhető a több méteres lángoszlopok és a legkevésbé sem mértéktartó fényhatások látványa, a helyszínen viszont szó szerint letaglózó mindez, nagyjából teljesen függetlenül attól, hogy esetleg már a sokadik alkalommal látod. Rossz hír az olvasóknak, hogy a Rammstein-koncertek ezen része viszont szó szerint elmesélhetetlen.

Ami pedig ehhez képest mintha zárójelbe lenne téve, az egyrészt az előzenekaroskodó zongorista lányok produkciója, akik ezúttal Abélard néven futottak, de takra ugyanazt hozták a kisebbik színpadon, mint elődeik, a Duo Játékok. Rammstein-átdolgozásaikból ezúttal sem lehetett különösebben sokat hallani, a rájuk irányuló érdeklődést illetően pedig talán elegendő annyit mondani, hogy szerintem tízezrekben mérhető azok száma, akiknek fel sem tűnt, hogy aznap este az egyébként lelkes francia lányok is felléptek. A másik „háttéreseménynek" maguk a színpadi történések számítanak, hiszen kivetítőről viszonylag kevesen követhették a koncertet, így a legtöbben csupán elképzelhették, ahogy a Mein Teil alatt Till három körben is odapörköl Flakének, vagy hogy névadó daluk közben a frontember „hátizsákja" is lángokat lövell. Aki azonban ezek miatt panaszkodik, az gyaníthatóan meg sem fordult aznap a Puskás közelében, mert ez tényleg azon ritka alkalmak egyike, amikor bárhol ülsz/állsz is, a show eléd lép.

Ahogy említettem, nem is egy, de minimum három örökkévalóságig tartott, mire ez a turné Budapestre ért, közben nem hogy a gyufás albumot, de a Zeit néven érkezett folytatást is alaposan feldolgoztuk. Nem drámai módon, de a setlist is folyamatos átalakulásban volt, feltűntek benne, és szépen helyt is álltak a „friss" dalok, a koncert nagyjából felében most is ezek szóltak. Az aktuális történések miatt az újkori fellépéseken elmaradhatatlanként számon tartott Pussyról le kellett mondanunk (erről nyilván Till is tudna mesélni), a megfelelő körítéssel együtt, de ennyit be lehetett vállalni. „Cserébe" viszont teljesen megújult az entrée, és 2010 után újfent azt kell mondanom, hogy a Rammliednél egyszerűen nincs tökéletesebb nyitószám. Ráadásul itt lehetett először és végleg megnyugodni, hogy a RHCP legutóbbi élvezhetetlen megszólalása ugyanitt nem a hely számlájára volt írható. Ahogy Prágában, itt is a fájdalomküszöb alsó határát közelítő hangerővel, tökéletesen szólalt meg minden, és ahogy a többiek mesélték, nem csak ott, ahol én álltam/ültem.

A variálásnácik által tökéletesen elfogadhatatlan, amúgy pedig teljesen logikus módon mindkét napon pontosan ugyanazt a szettet hozta a brigád, ha láttad, akkor pedig azt is tudod, hogy ez miért nem az a műsor, amin estéről estére változtatni lehet. Változatlan az is, hogy a Rammsteint hat nagyon erős, jól megkülönböztethető karakter alkotja, az ismerős szerepek szerint, de ma is szórakoztatóan. A közel állók/ülők között a legtöbb szem persze Lindemannt figyelte, aki sajnos nem öregszik olyan jól, mint a zenekara, ez a barázdált arcú, bicegő, pocakos figura már rég nem az a tesztoszteronvulkán, aki volt, ellenben most emberibbnek mutatkozik, mint valaha. Gyaníthatóan az ő fizikai állapota főszerepet játszik majd abban, hogy mikor jön el a búcsú pillanata a zenekar számára, de jelenleg még nem lehet különösebb okunk a panaszra, hangban és mozgásban is hozza az elvárhatót. Társait nyilván újraklónozzák minden újabb nekifutás előtt, rajtuk látszólag nem fog az idő, az 57 éves Christoph „Doom" Schneider pedig egész egyszerűen páratlan alátámasztást biztosít a produkciónak a dobok mögött, ha az a pár tonna acél nem lenne elegendő.

Meine Sprache: International... Ahogy én látom, a Rammstein nem csupán lángot és petárdákat ad a pénzedért, de erős érzelmeket is, nem beszélve arról, hogy itt és most olyat láthatsz, amelyhez még csak hasonlót sem fogsz máshol/mástól. Az meg már az ő szerencséjük, hogy mindez tíz és hetven év között mindenkit elszórakoztat, sőt, ámulatba ejt, és ha a dalok sorrendjét gyakran össze is keveri, az élményről mindenki csak a legfelsőbb fokban fog beszélni.

(Koroknai Balázs)

2011 az bizony nagyon rég volt már, egy komplett generáció nőtt fel időközben. A Rammstein minden megmozdulása esemény, az pedig, hogy idén dupláztak nálunk, komoly és elkötelezett rajongóbázist mutat. Nyilván sokan jöttek olyanok, akik egyáltalán nem látták még a zenekart, rengetegen dupláztak (vagy dupláztak volna az első felvonás után),  rengetegen jöttek külföldről, de igazából teljesen mindegy ki honnan érkezett, hiszen ebben a kétszer cirka ötvenezres táborban mindenki gondolata és érzésvilága egyfelé gomolygott, az pedig az erről szólt: Rammstein!

„Hú, de megnézném ma is" – mondogattam, mondogattuk csütörtökön, akik ott voltunk az idei Rammstein-koncerte(ke)n. Pedig nem először látom ezt a szettet, 2019-ben kerekedtem fel először, mert már égetően hiányoztak, és ezzel a stábban nem voltam egyedül, és azzal sem, hogy 2022-ben stábilag ismét égtünk a vágytól, hogy megnézzük őket, különböző országokban. Képtelen vagyok nem rajongani és képtelen vagyok nem rajongói lélekkel írni róluk, ismételni azonban nem szeretném magam, így nem írom le sokadszorra ugyanazt: tényleg másodpercre kiszámított a műsor, én pedig sokadszorra is ugyanúgy ámulok minden másodpercen.

Nem tudom, merre fordul a zenekar története a most zajló, Till Lindemann körüli felzúdulás miatt, és hát a saját hazájukban elég csúnyán néznek rájuk sajnos, a berlini koncertek előtt még valami megmozdulásokat is szerveztek ellenük, talán ezért is látszott egy kis feszültség rajtuk olykor az itteni két napon. Tavaly Oslóban történetesen pont az orrom előtt voltak a row 0-s lányok, csodálkoztam is, hogy kik lehetnek, mondjuk ránézésre volt tippem, és nem is kellett sokat keresgélni a neten, hogy mi is ez a történet, és ki szervezi. Persze volt/van véleményem minderről, leginkább az, hogy van baj azért mindkét oldalon, méghozzá elég nagy. Lindemann-nal egy ideje tényleg elszaladhatott a ló, de most a zenekar összezárt, nagyon helyesen, és remélhetőleg a megfelelő irányba terelődik minden és mindenki. Erről ennyit.

A tavalyi RCHP után tartottam tőle, hogy botrány rossz lesz a sound, és az első pár dalnál, amikor szinte szó szerint hátralökött a basszus, még megvolt az aggodalom egy része, aztán kisimult néhány dal után minden. Hangosnak ugyan hangos volt, dehát azért mentünk oda. Különös, de Oslóban sokkal monumentálisabbnak tűnt a színpad, de ott egy lóversenypályán voltunk hatvanezren, itt meg egy ülőszektoros, félig fedett stadionban, más viszonyítási pontokkal kerültem szembe. Ott jobban éreztem a tömegnyomort, itt egyáltalán nem, és még leghátulról is egész jól lehetett látni a színpadot. A kisebbet is, amelyen új formáció zongorázott, de sok lényegi változás nem történt: a Duo Játékokat lecserélték az Abélardra, de igazából mindegy, a műsor nagyjából ugyanaz maradt, ami nem is baj, semmiféle más zenekar nem hiányzott onnan.

Az első koncerten az önfeledt koncerthangulat közben olykor bevillant, hogy de jó, másnap újra lesz ugyanaz (aztán mégsem, de erről majd később), és annak ellenére, hogy konkrétan harmadszor (aztán valamennyire negyedszer) láttam ugyanazt, egy másodpercig nem untam, sőt, azonnal újranézném akármikor, akármennyiszer, amivel elmondtam mindent. A setlist első felében megint variáltak egy kicsit a tavalyihoz képest: kikerült az Armee der tristen (amit sajnálok), jött helyette a Rammlied (aminek persze örülök), a Zick zack helyett van Giftig (utóbbi szerintem jobban működik élőben). Leporoltak egy régi darabot (Bestrafe mich, nagyon örültem, bár nem fogják sokáig műsoron tartani, mert Till megszenvedi az énektémát), kimaradt a Heirate mich (ezzel együtt néhány színpadi geg is), Zeig dich sincs, de jött az Angst, amivel behoztak egy új közönségkoreót.

Gyakorlatilag utána a Zeittól kezdve futószalag, ugyanaz a program, kivéve a sanszosan örökre nyugdíjba küldött Pussyt, ami helyett az Ohne dich került a magnószalagról az élő műsorba, és ami zeneileg és szövegileg is sokkal tartalmasabb. Nyilván nem véletlen, hogy ezt választották pont oda és pont annak a dalnak a helyére, ami a sok világító telefonvakuval kimondottan drámai hatást kap élőben. (Akik látták az elmúlt években a zenekart, azok meg azon szerencsések közé tartoznak, akik még láthatták a fémfalloszt a habspermával.)

Öröm volt, hogy Till néhány magyar szót is megtanult, de kicsit visszafogottabban volt őrült (és tán kevesebb volt az altesti poén és füstmeghágás), mint szokása, ellentében Flake-val, aki végig vásári ripacskodta az egészet, de én ezt nem tudom megunni, széles vigyorral néztem az összes ismert és újravariált bohóckodását, egyébként meg minden másodpercet imádtam. Ennek megfelelően az első koncertet végigbuliztam, felhőtlenül, a második nap nyílt lehetőség fotózásra, ami miatt a koncert nagy részét egyáltalán nem láttam/láttuk. A német precíziós szerkezet a Deutschland után beterelte a fotóskompániát, majd elzártak, várakoztattak, stb stb. és gyakorlatilag a Du reichstso gut alatt voltunk már kint valamennyire, majd a biztonságiak olyan kordont nyitottak nekünk, mint a zenekarnak, hogy a B színpadhoz mehessünk. Az Ohne dich közben már fent voltunk a B színpad közepén, ott már belül viháncolós boldogan, kívül meg igyekeztünk higgadtan nézni a zenekart. Akadt pár szürreális szituáció az elmúlt shockos években, de az, hogy a Rammstein egyik színpadán állhattam(-tunk), majd onnan fotózhattuk az utolsó három számot, az feledtette azt is, hogy a koncert nagy részét nem láthattuk egyáltalán – de erre való a Youtube. Személyes rajongásról akkor ennyit.

A Rammsteinnek nincs párja és nem is lesz. Talán egy kicsit azért is érezzük ennyire közel magunkhoz őket itt Kelet-Európában, egy volt szoci országban, mert az egykori keletnémet srácok is hasonlóképp nőttek fel, mint sokunk, és onnan német nyelven világsikerre vinni a produkciójukat, ráadásul évtizedek óta stabil tagsággal, az páratlan történet. Az sem véletlen, hogy ilyen lángarzenállal lehet ekkora sikert elérni, hiszen az emberek nagy részében benne van a piromán hajlam, de hát őseink is egy tűzrakás körül estek révületbe, szóval párezer év alatt igazából semmi sem változott, csak épp egy német zenekar borít lángba egy stadiont, amitől többtízezren esünk révületbe. Berlinben megnézni őket pedig még mindig a képzeletbeli céljaim között lebeg. Legközelebb legyen így.

(Valentin Szilvia)

Botrány ide vagy oda, különösebben nem görcsöltem azon, vajon rendben lemegy-e majd ez a dupla koncert (ez a turné), egy ilyen trillió dolláros gépezet megakasztása nem megy azért annyira könnyen, még akkor sem, ha manapság annyira túlérzékeny már mindenki minden apróságra is. Vádaskodni könnyű, a gyanú árnyéka néha egy tényleges bűnnél is rombolóbb, de ennyire könnyen azért nem lehet egy ekkora gépezetet kivéreztetni. Ezt a turnét (ezt a színpadképet, ezt a show-t) 2019-ben már volt szerencsém látni, még a megboldogult pre-covid időszakban, és bár az élet utána lestoppolt mindent, így őket is, nem volt kétségem, hogy valamilyen formában ezt a kört tovább fogják még tolni. Egyszerű a képlet: nem láttam minden show-t, amivel valaha előálltak, ez, amit itt (is) elővezettek, minden bizonnyal a leggrandiózusabb mind közül. Egy ilyen színpadot legyártani, egy ilyen látványvilágot megtervezni és megvalósítani nem két fillér, nyilvánvalónak tűnt, hogy egy óvatos kanyar után nem fogják szimplán nyugdíjba küldeni.

Az, hogy végül mi is felkerültünk a térképükre, külön öröm, az, hogy a dupla állomások közé is, pláne – az érdeklődés nyilván igazolta is ennek a légtjogosultságát. A Lindemann-ügy szerencsére semmiféle hatással nem bírt az eseményre, ez a kétszer Puskás-stadionnyi ember legalábbis (ha van is véleménye az ügy kapcsán), gyakorlatilag leszarta a hercehurcát, a Rammstein pedig maximálisan kiszolgált mindenkit. A Pussy ugyan bizonytalan időre (?) kikerült a programból, és a faszágyús mutatványt is nélkülöznünk kellett, de érthető, ha direktben azért nem akarnak házhoz menni a pofonért, utóbbi meg nekem személy szerint annyira nem is hiányzott. Ha pedig valaki csak azért duplázta volna be az élményt, hogy mindent rögzíteni tudjon az emlékeiben, azt is megértem, ez a jó két óra olyan tömény és ingergazdag. Még az sem számít,hogy egyes gegek, pl. a kondérban billentyűs-főzés már rég az állandó showelemek közt van. Nehéz túlzó ömlengés nélkül szavakba önteni ezt a koncertet, mert itt tényleg a professzionális szórakoztatás magasiskolájáról beszélünk, egy utolsó pillanatig megtervezett, látványorgiáról, ami ez által mindenféle sponteanitást nélkülöz ugyan, cserébe viszont úgy mehetsz haza a végén, hogy a Sonnét kísérő pirománia szinte szó szerint a retinádba égeti az egész estés élményt. Van, amit nem lehet megunni!

(Szilvás Gergely)

Szórakoztatóipar. Milyen ridegen és hidegen hangzik ez a szó. Még hidegebben és ridegebben, mint eredetije, a show business. Mert, hogy a szórakozás mellett nem is csak üzletről van szó, hanem egy komplett iparágról. Pedig az igazán nagyok esetében pontosan így áll a dolog: erődítményeknek is beillő színpadokat húznak fel a semmiből, apróbb afrikai államok éves GDP-jét termelik meg egy-egy turnén, miközben egy kisvárosnyi embernek adnak munkát, a kamionsofőrtől kezdve a hangosítókon, a színpadi munkásokon és a roadokon át a pólóárusokig. A Rammstein pedig igazán nagy, az övékénél precízebb gépezet talán nem is nagyon dohog jelenleg a rockzene világában. A legendás német precizitás, ugye. Persze a lényeg nem az ipar, hanem a szórakoztatás. Cirkusz, nyilván, de hát már az ókoriak is tudták, hogy az is kell a népnek.

A rockban meg pláne: démoni alakok kiöltött nyelve, viking ivótülkök, széttépett Bibliák, fekete bőrtangák a sárkányölő kardok mellé, feltupírozott cicanacik, vagy épp kinőtt zöld kardigán, helyenként alvadt vérfoltokkal. És persze tűz, lángoló gitárok, robbanó rakéták, felgyújtott szintisek. És bődületes hangerő, ami a csövön kifér. Márpedig a Rammsteinnak sok csöve van, és rengeteg gyufája. Elégetik még a Napot is. Ez a hat német faszi - amint azt a budapesti koncertek is (lángcsóváktól) fényesen bebizonyították - fenn ül a rockzenei szórakoztatóipar csúcsán, és nem nagyon akarnak legurulni onnan. Maximum úgy járnak, mint ahogy a koncert végén megmutatták: felemelkednek mindenki fölé, majd egy robbanás kíséretében tovatűnnek – hogy emlékük örökre velünk maradjon.

(Nagy Andor)

Rammstein-galéria