Shock!

DAMM DAMM! Ez visszhangzik a fejemben a múlt csütörtöki Rammstein-koncert óta. Aki ott volt, tudja az okát. Aki máshol látta őket, az is. És még mindig keresgélem a szavakat, mert hogy lehetne pőre és esetlen szavakkal átadni egy olyan szintű vizuális mámort, ami a helyszínen egyszerre agyonnyomott és felemelt? A Rammstein mindent tud 2019-ben. Mindent IS. Óriási mázli, hogy a koncert előtt pár héttel a szervezők felszabadítottak még jegyeket, és le tudtam csapni azonnal egy állójegyre, mert borzasztóan bánatos voltam, hogy első körben nem sikerült jegyet szereznem a turné egyik állomására sem. A finn és a lett állomásokat fontolgattam egy ideig, de azok más okok miatt nem jöttek össze, tehát úgy esett, hogy a Metallica után szűk egy héttel újra Bécs felé indultam, immár rutinosan.

A jegyem a sima zöld állóhelyre szólt, és a mérleg mindkét oldalán bőven akad súly, de összességében kiegyenlítődött az élménycsomag. Sőt. A „zöld rész" azért fontos, mert ott helyezkedett el a kisszínpad, amin a németek és az előzenekar az Engelt játszotta el lírai formában, így tényleg teljes valójukban, pár méterről láthattam a zenészeket. Így ott vetettem meg a lábam, és ez szó szerint értendő, mert körülbelül a koncert 70 százalékában előre-hátra mászkáltak sokan, nagyon sokan. Szomjas nép az osztrák, ez van. De legalább a kisszínpadtól két-három sorra álltam, tehát abban bíztam, hogy legalább akkor látok valamit (-kit), ha már a nagyszínpadon lévőket csak akkor pillantottam meg rövid időközökre, ha lábujjhegyre álltam, és pont nem takarták ki előttem a zenekart. Tehát nagyjából semmit sem láttam a színpadon történtekből, és mégis mindent láttam, ami egyébként feljebbi régiókban történt. Ezt a gigantikus látványcsomagot talán ebből a távolságból, illetve pont középtájt lehetett a legjobban befogadni.

Amikor beléptem a stadionba és először megpillantottam a színpadi elemeket, tényleg megálltam egy pillanatra, annyira lenyűgöző MONSTRUM az egész. Mintha a harmadik birodalom és egy másik dimenzióból származó posztapokaliptikus világ látványelemeit ötvözték volna, nem csillogott semmi, sőt, minden olyan RÉGInek tűnt. Miután ezt megemésztettem és elfoglaltam a helyem a kisszínpad mellett, a Duo Játékok formáció már zenélt. Balázsunk már mindent leírt angliai beszámolójában, amit róluk le lehet, így megismételni nem fogom, főleg, mivel a mellettem álló osztrák társaság olyan hangosan üvöltözött, hogy gyakorlatilag inkább őket hallottam, mint a hölgyeket.

Szerencsére nem vittem túlzásba koncert előtt, hogy megnézzem, milyen látványt tartogat a Rammstein, ezért a legtöbb fény-láng kombó váratlanul ért, és őszintén meg tudtam ijedni, mikor a Händel-intró után Christoph rávágott a dobokra, amiből egy robbanássorozat alakult. Még később, a Sehnsuchtot felvezető újabb robbanássorozatnál is a frász tört ki, a Du Hast előtti fél stadiont ide-oda átfutkosó lángcsóvánál meg már csak vigyorogtam. A színpadot beborító lánghullámok, amiket körben is lángbuborékok kísértek, olyan komor fekete füstfelhőket hagytak maguk után, ami még hozzátett a feelinghez – és szerencsére az időjárás is kegyes volt, tökéletes nyári időt kaptunk, nulla esővel. A zenekar minden egyes tagja új, egyénre szabott outfitet viselt, de hát Till Lindemannra mindegy is, mit adnak, van benne valami állatiasan vonzó, bár biztosra veszem, hogy nem normális. Mellette ellenpólusként csillogó aranyruhában zenélt másik kedvencem, a sete-suta, totálisan balfasz és esetlen, kedvesen ronda villanycigány.

A setlistet és gyakorlatilag az egész turnéról mindent meg lehet találni a neten, így különösebben sok szót nem is vesztegetnék arra, hogy mi mi után következik, meg pontosan hány lángfelhőt kaptunk, és mikor. Értelemszerűen a kihagyhatatlan slágerek mellett sokat játszottak az új lemezről, ami nem is baj, mert az a friss anyag, és még jó is. És ezen található a Rammstein történelmének egyik (ha nem „A") legsúlyosabb dala, a Puppe. Utóbbiról előzetesen pont néztem felvételt, tehát nem ért újdonságként a gigantikus babakocsi ami lángra kapott, na de az, hogy akkor már odafent a magasban a kivetítő is működött és művészi kisfilmet montázsoltak össze az olvadozó babafejről, ami a következő pillanatban hamut fekete konfettit kezdett okádni, na ez tényleg hidegrázósan borzongató volt. Aztán két pillanattal később az egész stadiont beterítették hamuval fekete konfettivel, és ahogy felnéztem az égre, ahogy szálldogáltak ezek a fekete konfettik a gyárkémények színpadi díszletek között, az azért tényleg elég kemény volt. Mindezek ellentéteként az Ausländer végén megvolt a szájrapuszi is, bár ezt már csak a YouTube-ról láttam, és ez is olyan kihagyhatatlan elem lesz, mint a Mein Teil főzőcske, de okosanja és a Du Riechst So Gut Till által forgatott tűzijáték-íja, amelyekből nyomokban azért érzékeltem a helyszínen is valamit.

Egy nagyobb kivetítő néha nem jött volna rosszul, de a láthatóságot most feláldozták a látvány oltárán, és összességében jól tették. A koncert közben a kisszínpad oldalánál dolgozó operatőrt figyelve az volt a titkos vágyam, hogy hátha lesz ebből DVD, és lesz, a 22-ei koncert volt a kamerapróba, a másnapit rögzítették, alig várom! A fények miatt is sokkal élvezetesebb volt ez a – már sötétedés utáni – koncert, visszanézve a felvételeket, világosban az északi és korábbi állomásokon korántsem lehetett annyira hatásos a látvány. Például nem is tudom, hányan néztek fel az égre, amikor felfelé, az „űrbe" ment egy fényoszlop, abban a pillanatban is csak bambultam hosszan, meg egyébként is, aki a fényeket kitalálta, annak járna valami zeneidizájn-Oscar.

Titkos álmom, hogy egyszer hazai terepen, Berlinben nézzem meg a Rammsteint, de azért az sem volt rossz, ahogy az elejétől végéig minden szöveget egy stadionnyi osztrák üvöltött kívülről. Tényleg kitett magáért a közönség, és mivel én sem spoilereztem még el mindent, lesz még meglepetés azok számára, akik jövőre csípik el valamelyik állomást. Én szeretnék újrázni, csak szólok. DAMM DAMM!

Fotók (az augusztus 23-ai koncertről): Philipp Kratzer (Arcadia GmbH)