Shock!

Álmodni sem mertem volna, hogy a tavalyi, számomra minden szempontból tízezer pontos arénás fellépésük után (ami újra tizenéves 'talicska rajongóvá változtatott) bő egy év elmúltával újra Metallica-koncerten találom magam. Ráadásul mindezt teljesen szürreális körülmények előzték meg, egy névtelenséget kérő olvasónk ugyanis felajánlott a stábnak egy front of stage jegyet a bécsi állomásra, a Shock! stábos srácok cuki módon megszavazták, hogy „menjen anyánk", én meg boldogan szerveztem a koncert köré a szabadságomat, hogy az idei év egyik legzseniálisabb estéjét élhessem át. Örök hála innen is!

A kommentszekciós „az előzenekarokról direkt nem írtok?" kérdéseket és beszólásokat megelőzvén elárulom, hogy ugyan jó korán elindultam, de a mindenhol kialakuló óriási dugók miatt öt órássá duzzadt utam miatt pont akkor értem oda a stadionhoz, amikor a fotósokat kiterelték a Ghost három száma után. Hogy ez miért érdekes? Az a helyzet, hogy a koncert előtt két nappal akkreditálták a fotós kérésemet (köszönet a hazai kiadónak a segítségért), amiről úgy gondoltam, egy kérdést megér, és így, hogy jegyem van, hátha sikerül.

Ugyan a Metallica tavalyi koncertje után az pörgött a fejemben, hogy dinoszaurusz zenekaroknak tilos lenne stadionokban koncertezniük, ezen véleményemet azonnal revideáltam, amikor besétáltam a fotósárokba, és megláttam a tényleg gigantikus, öt hatalmas ledfalból álló kivetítőt, a két szélén a logó M és A betűjével. Ezt megpillantva tényleg csak azt tudtam kinyögni, hogy „atyaég!". Ez fejelték meg a kifutóval, aminek a közepén a szokásos kivételes státuszú rajongók heringeztek. Kicsit féltem is, hogy el fog veszni a zenekar saját maguk nagyon sokszorosára növelt mása alatt, de e félelmem alaptalannak bizonyult, mert fogalmam sincs, hogy csinálták, de négyen tökéletesen belakták és uralták ezt a képtelenül nagy színpadot.

A setlistet folyton variálják, így senkit nem érhetett meglepetés, hogy a két nappal azelőtti bukaresti dalok közül néhány rotálódni fog. Tény, hogy ekkora rajongói bázissal rendelkező zenekar esetében képtelenség mindenki kedvére tenni, így biztos akadt, akinek inkább az a setlist volt szája íze való, másnak meg a bécsi. A csereszabatos dalok miatt nem is lehetett a háttérvetítést/látvány olyan másodpercre kiszámított módon megtervezni, mint mondjuk a Muse esetében, de amikor a „tervezett" vetítés került a ledfalra, az annyira lenyűgözőre sikerült, hogy tényleg csak szájtátva lehetett bámulni. A Sad But True alatti piros-kék, képregényes-rajzfilmes vetítés (az a bajszos arc Sztálin és Trump szerelemgyereke lehetett) szinte leugrott a ledfalról és agyonnyomott, noha James Hetfield pont előtte monológolta kedvesen „a zene összehoz, mind egy család vagyunk" szólamát.

Apropó James: kezd rajta is látszani a kor, noha ezzel a '99-et idéző, félhosszú hajával snájdig (ha már az osztrákoknál vagyunk) forma, és bár a kamionosbajusz meg pont öregíti, összességében jól tartja magát, és láthatóan jókedve is volt végig, én legalábbis nem láttam még ennyit vigyorogni koncerten. Kirk Hammett évek óta konzerválta magát, csak a haja fordul őszbe egyre inkább, Lars Ulrich lassan tényleg kezd bácsisodni, de a dobok mögött ugyanaz a nyelvnyújtogatós, izgága srác, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Robert Trujillo meg Benicio Del Toro-hasonmás kezd lenni messziről, hunyorogva, de ebben semmi meglepő nincs.

Apropó Lars. Hogy tudott-e dobolni? Hullámzó volt, mint már sok éve, a Master Of Puppets néha szinte kibogozhatatlanná vált, de aztán megtalálták a kiutat, az arénás formájánál jobb volt, de annyira aranyosan igyekszik, és annyira jól aládolgozik a zenekar, hogy remélhetőleg ez a stenk még meglesz benne jó sokáig, hogy pár generáció még meg tudja nézni élőben a valaha volt legnagyobb metal zenekart.

A ledfalon kívül vásári látványosságként olykor lángcsóvákat alkalmaztak, a színpad felett és körben is: a Moth Into The Flame alatt, nyilván, ahol az ide-oda kószáló, nagyjából a színpad közepén égő lángcsóva impozáns látvány volt. El sem merem képzelni, mi lesz itt csütörtökön Rammsteinen... A lézereket a Franticnél eresztették jobban szabadjára, és talán ezt a számot cseréltem volna el akármi másra. Az az egy jó riff így is jól szólt, de képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a céltalan kalapálással. A One közben is volt lángcsóva, lézer ÉS tűzijáték is, meg a vetítés a gyalogló katonákkal, és ugyan a daltól még a legrosszabb hangminőségben is libabőrös leszek, de itt, ebben a formában és körítéssel egyenesen földöntúli élménnyé vált.

A szemkápráztató háttérrel megtámogatott No Leaf Clover után érkezett a kedveskedés a helyieknek: körülöttem az osztrákok boldog eufóriával énekelték Wolfgang Ambros Schifoan című dalát, ami egy rettenetesen rossz szám a '70-es évekből, és a síelők himnusza lett annak idején. Persze ismét ezer pont, hogy a zenekar megint előásott valami ilyesmit, még ha a nem osztrák szekciónak ez most nem is mondott semmit. Ekkor kapott helyett a műsorban Kirk és Rob szólója, az Orionnál háttérvetített Cliff Burton különösen torokszorító volt.

A ráadás előtti For Whom The Bell Tolls, Creeping Death, Seek And Destroy trió maga jelentette a mámort számomra, ekkor a zenekar átköltözött a kifutó elejére, ahonnan tényleg centikről lehetett nézni őket. A ráadásblokkban előadott Spit Out The Bone nekem kicsit kapkodósnak tűnt, és valahogy ezt most nem éreztem „odaillőnek", tempóban, hangulatban érzésem szerint nagy volt a kontraszt a záró Nothing Else Mattershez és Enter Sandmanhez képest, de legyen ez a legnagyobb bajom. Aztán jött a végtelenített pengetődobálás, és ugyan James baloldalt kábé elsőként kidobott pengetője tíz centire esett le a lábamtól, más szerezte meg, meg a többi sokat is, ami körülöttem potyogott le Robert kezéből. Hát, így jártam.

A jó ég tudja, hogy ezután mit lehet még kitalálni látványban, majd a zenekar körüli okos emberek kitalálják. Arra viszont határozott NEM a válaszom, hogy a zene és a zene általi adok-kapok eufória elveszett-e a ledfal/tűz/lézer/tűzijáték párviadalban. A Metallica kiváló formában van, minden szempontból csúcsra járatják a gépezetet, és lehet azon morfondírozni, hogy még hány év van bennük, de igazából felesleges. Bízom benne, hogy még nagyon sok, legalábbis még jó párszor meg szeretném őket nézni. Végszóként meg annyit, hogy a Shock! egyik évek óta cirkuláló belső poénjára reflektálva, egy közeli felmenőm az élménybeszámolóm után csak annyit kérdezett: ez a Lars tudott valaha dobolni?!

Metallica fotógaléria