Shock!

„Hans Zimmernek klónoznia kellene magát” – sóhajtott fel sokezer ember, amikor először-másodszor-sokadszor volt lehetősége megnézni tényleg páratlan előadásait, amelyből szerencsére Budapestre is eljutott jó néhány. Nos, mintha csak Aladdin csodalámpáját dörzsölgette volna ez a tömeg, Hans Zimmer megduplázódott, olyannyira, hogy most már egyszerre turnézik az Egyesült Államokban és Európában is. A nevével fémjelzett, „zimmertelen” turné egyik állomása idén ősszel az MVM Dome-ba érkezett, amely szokás szerint csurig megtelt. Tényleg elképesztő hívószó bármi, amin ott áll a zeneszerző neve.

Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire lesz más élmény, illetve megadja-e a Hans Zimmer-élményt, ha nincs ott a Mester és az őt körülvevő illusztris zenészgárda. Nos, mivel Hans Zimmer a kurátora ennek a koncertsorozatnak is, és valahogy van egy olyan sejtésem, hogy ő válogatja ki a szólistákat és a szimfonikus zenekart, nem beszélve a világhíres karmesterről, régi barátról (Matt Dunkley), szenzációs volt az itt szereplő zenészek tömkelege is. És ne feledjük azt sem, 2018-ban indult útjára ez a külön történet. A fő különbség – legalábbis számomra – abban rejlett, hogy amíg a Nagy Testvér eljátssza a népszerű nagyágyúkat az aktuális, új film(zene) köré felfűzve a programot, kicsit színesebben, szagosabban, csillogóbban, addig a Kistesó eljátszik néhány ritkaságot is a népszerűbb tételek medley-je mellett. Másfajta analógiával élve, az Enter Sandman, Nothing Else Matters és a Poor Twisted Me, The Frayed Ends Of Sanity párosaival talán érthetőbb a történet ezeken a hasábokon is.

Előzetesen egyáltalán nem néztem utána, hogy mi lesz a pontos program, és egyáltalán mire lehet számítani. Csak arra pillantottam rá a koncert napján, hogy a szólózenészeket, énekeseket honnan verbuválta össze Zimmer. Nos, pazar zenészek játszanak ezen az estéken is, noha még nem csillog olyan fényesen a nevük a köztudatban, mint Guthrie Gované vagy Tina Guóé. Ezeken a hasábokon a basszusgitáros Dave Marks az, akivel talán találkoztál már Carl Palmer-koncerten (és ő volt, aki metálvillát villantott a Sherlock Holmes medley végén), egyébként a szűkös rockzenei világon kívül szépen cseng mindannyiuk neve. És ember legyen a talpán, aki összeszámolja, hányféle nemzet lányai-fiai szerepeltek az MVM Dome színpadán, de ez így kerek.

A másik nagy kérdésnek az bizonyult, hogy Hans Zimmer jelenléte nélkül milyen lesz az Élmény, de ezt már az első percekben elhessegették, hiszen a színpad hátterében futó osztott kivetítőn megjelent a Mester, és bár felvételről, de a karmesterrel folytatott párbeszédek és a zenészekhez való kiszólásai miatt szinte megszólalásig élővé vált ez a digitális megoldás. Szóval a klónozás ilyen formában, de megtörtént, így nem maradtunk Hans Zimmer nélkül mi sem itt Európában. Az meg, hogy az ikonikus záró- (illetve itt utolsó előtti) tételben (Inception: Time) a vetített háttéren ő játszott zongorán és ő ütötte le az utolsó hangokat, szintén remek ötletnek tűnt. Mindamellett Hans Zimmer meg felvétel formájában is szószátyár és vicces (és szeretettelien mosolyog a szeme), nem csak élőben, mindössze most nem volt alkalma ölelgetni a zenészeit.

A szimfonikus zenekar és egyéb zenészek száma tán valamivel kevesebb volt, de így is szépen, lépcsős elrendezésben megtöltötték a színpadot, sőt, kétoldalt a kivetítő mellett egy háromszintes emelvényen még hat-hat vokalista is helyet kapott – akik egyébként a Nairobi Chambers Chorus tagjai és az oroszlánkirályos egyvelegben elég nagy szerepet kaptak a koncert végefelé. Hangulatában a zimmeres koncert rockkoncertesebb, míg ez inkább filmzenésebb, szimfonikusabb megszólalásúnak tűnt, amelyben helyet kapott olykor a gitár, a basszusgitár vagy akár a három húros shamisen, amit a csellista Timothée Berte-Renou szólaltatott meg. A turné előtt tanult meg játszani rajta, de nem hiszem, hogy nagy kihívás lehetett számára, hiszen hatéves korában kezdte a hangszeres játékot. A japán hangszer egyébként nem meglepő módon a Kung Fu Panda egyvelegben került elő (coming out, bár imádom az animációs mesefilmeket, ez valahogy elkerült még engem).

Timothée egyébként elég gyakran ellopta a showt, de ezt így is tervezték. A ránézésre metálos megjelenésű (szerintem inkább csak spiri művészlélek), hosszú szőke hajú srác lendületesen vitte a szólisztikus részeit, és jó ötlet volt egyébként, hogy a Zimmert (virtuálisan és élőben) körülvevő dekoratív hölgyek mellé egy jóvágású srác is került. Fantasztikusak voltak az énekesnők is, a szoprán Gan-ya Ben-gur Akselrod, vagy Carla Chamoun és Lindiwe Mkhize szintén, aki egyébként Rafiki karakterét formálta meg hangjával az Oroszlánkirály musical változatában, és a film 2019-es, új verziójában is énekelt. Gitáron a másik metálosnak tűnő srác, Amir John Haddad játszott, aki egyébként flamenco stílusban remekelt korábban. Berfin Aksu a hegedűjátékával bűvölt el mindenkit, de tényleg sorolhatnám még a neveket, elsőrangú zenészek szerepeltek a koncerten, és mindannyian rendkívül kedves jelenségnek is tűntek.

Hans Zimmer zenéje számomra a mennyei manna, képes vagyok loopban hallgatni egy-egy filmzenealbumát (és nagy hiány a piacon, hogy ezek nagy részét nem adták ki fizikai formátumban, a stream vagy az mp3 egyszerűen nem elég), és még a vacak szuperhősös filmekhez is olyan zenét alkot, ami miatt szinte felértékelődik maga a film (lásd Wonder Woman). Mivel gyerekkoromban elég sok komolyzenét kellett befogadnom iskolai keretek között, ezért a szimfonikus zenekarok megszólalását zsigerileg imádom. Ezért számomra nem volt kérdés, hogy Hans Zimmer filmzenéi a megfelelő minőségű köntösben, de a főhős nélkül is működőképesek. Mindazonáltal néhány olyan új sztorit is sikerült megismerni a zeneszerző életéből, amelyek a korábbi koncerteken még nem hangzottak el.

Hogy volt olykor valami Disney-íze az előadásnak? Hát hogyne, de hát valahogy élővé kell tenni ezeket a filmhez komponált hangjegyeket. De az Interstellar vizuális megjelenítése a réteges vertikális fényekkel a film idődimenziós hangulatát jelenítette meg, és bizony ezzel még nagyobb libabőrt eredményezett a hátgerincen. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki boldog mosollyal nézte végig ezt a kétrészes hangversenyt, hiszen a végén a közönség álló tapssal jutalmazta az előadó művészeket. Jövő év vége felé meg ismételhetünk – ezúttal a Nagy Testvérrel, azaz Hans Zimmerrel személyesen.