Shock!

Az utolsó pillanatig nem derült ki, hogy a Dürer Kert melyik termében rendezik a thrasher páros estjét, de végül a kisebbik helyiség lett a thrash orgia méhkaptára – legalábbis ismerősök is tébláboltak kezdés előtt, hogy most akkor hol is lesz pontosan a koncert. Lehet morfondírozni, miért nem érdekelt több embert ez a párosítás, de egy ilyen túltelített nyár végén, ráadásul a műfajban (jóindulatúan) marginális két zenekar nálunk perpillanat ennyit tud. De az a saccra mondjuk kétszáz ember láthatóan TÉNYLEG azért jött, mert élik a műfajt, ami nemcsak a zenekaros pólókból és a thrashzenekaros felvarrósmellényes külsőségekből derült ki (azért egy-két Doringo sztreccsfarmert hiányoltam magasszárú fehér Puma cipővel, hogy tökéletes legyen az időutazás), hanem AHOGY reagáltak a két zenekarra. Na, az parádésnak bizonyult.

Tizenöt éve is elmúlt már, hogy egy ifithrash páros tarolt le egy egykori budapesti klubot, a Fueled By Fire és a Bonded By Blood zenekarok akkor a műfaj friss ígéretének tűntek, annak ellenére, hogy nem találtak fel semmi újat, csak lendületes energiával tolták a klasszikussá merevedett riffeket és tempókat. Nos, ki tudja, merre fújta őket azóta a szél, de feelingben a Dust Bolt és a Havok párosa valami hasonlót nyújtott. Simán az is lehet, hogy ezt a csipegetős, groove-orientált, duplalábgépes thrash metalt ilyen vehemenciával tényleg nem lehet már harminconsok, főleg negyvenpár évesen túlfűtött lendülettel játszani, csak ha fiatal és lehetőleg szúnyogtestű vagy, amivel tökéletesen meg tudod idézni, milyen is lehetett a ′80-as évek végi-′90-es évek eleji thrashbuli egy fülledt klubban.

Nos, pont olyan, ami a Dürer Kertben történt ezen az estén. A német Dust Bolt már játszott néhány alkalommal nálunk és mindig rokonszenvesnek tűntek számunkra, de az örök előzenekari státuszból láthatóan nem tudtak kitörni. Sebaj, az itteni közönséget is azonnal megnyerték maguknak, még akkor is, ha voltak olyan vélemények, hogy mintha AI generálta volna a dalokat, amivel én vitatkoznék. Elsőre meggyőztek, simán elvitt magával az energiájuk. Volt, aki szívesen hallgatott volna még fél órát belőlük, másnak ez is soknak bizonyult, nekem pont elég volt ez a saccra kábé bő harminc percnyi tömény thrash esszencia hét tételen keresztül. A nyers thrash-crossover muzsika a srácok mániákus előadásmódjával rokonszenves bemutatkozásnak tűnt. Repkedtek a hajak, és még circle pit is volt azon a pirinyó helyen. Lenny Breuss frontember még a közönség közé is lejött (ha jól láttam), a pici színpadot meg amennyire lehetett, felszántották mindannyian, tényleg csak szélesen vigyorogva lehetett nézni ezt a produkciót. Thrashereknek már ez is belépő volt a mennyország kapuján.

Ember legyen a talpán, aki követni tudja a Havok tagjainak névsorát, épp ki játszik lemezen és kikkel turnézik a fő arc, David Sanchez. Az biztos, hogy a rendezői jobbon Brett Vaughn Rechtfertig izzadt, aki egyébként Berklee-t végzett sessionzenész, és a dzsessztől kezdve a popon át kábé mindennel képben van: nyilván nem okozott neki nagy törést, hogy meg kellett tanulnia néhány dzsigadzsiga riffet meg gördülékeny szólót. Leginkább az elképesztő könnyedség látszott rajta a koncentráció mellett. A basszer Nick Schendzielos korábban pár évig már zenekartag volt, tavaly tért vissza, hogy vidám személyiségével emelje a rendezői bal fényét. Őt is mániákusság jellemzi, ide-oda mászkálása, olykor a kontrolládára felmászkálása, a közönség folyamatos hejjegetése miatt nem lehetett nem figyelni rá, és hát az ujjai ugye pókként… tudjátok a többit. A metronómként funkcionáló Michael Ohlson is sessionistaként hozta a masszív thrash témákat a dobok mögött, nem az a beleélős fajta srác, szálfaegyenesen ütötte a bőröket, bár lehet, csupán a túlélésért küzdött a szaunává alakult kisteremben. Ellentétben a többiekkel, akik százszázalékosan beleadtak mindent a színpadi munkába.

David Sanchez szövegköpködős énekstílusa miatt talán az Exodus-féle csapásvonalat lehet említeni mint hatást, de náluk szerintem sokkal fogósabbak, groove-osabbak a dalaik úgy általában. Ha a retro-thrash elkötelezett híve vagy, megtalálod a számításod a Havokkal, megvan itt minden, ami tankönyvi és már ezerszer hallottad évtizedekkel ezelőtt (is), mégis kapott a műfaj egy olyan jóféle friss energiát általuk, ami az időgépes feeling mellett azonnal beindítja a zsigereidben az energiamolekulák áramlását. Különös, de átlagéletkorban másra számítottam, a veterán arcok mellett az első sorok tele voltak fiatalokkal, a srácok és lányok (!) láthatóan ismerték a dalszövegeket is, szóval a zenekarnak tényleg van itthon egy abszolút elkötelezett rajongóbázisa – még ha az egyelőre nem is annyira nagy. 2018-ban a régi Dürer középső termét már felforrósították, és kábé ugyanazokat tudnám leírni én is, annyival kiegészítve, hogy valószínűleg nekik sem tett jót a sokéves pandémiás kitérő. Azokat az éveket lehetett volna felhasználni arra, hogy szinte(ke)t lépjenek és nagyobb neveket megcsípő turnékra tudják magukat beilleszteni, ezzel megalapozva a későbbi saját headliner útjuk nagyobb nézőbázisát. Mivel nálunk elég sokan most látták őket először, a suttogó propaganda azért valamelyest működik, így legközelebb talán lehetünk még ötvennel többen, bár az is előfordulhat, hogy ebben a retro-thrashben ma már nincs több.

Viszont ami megvan, azt szépen megtöltötték tartalommal. Nem emlékszem, mikor láttam ennyire szélvész energiájú klubkoncertet, de nagyobb helyeken is aránylag ritkán észleltem ezt a fajta süvítően tomboló agylegyalulást. A közönség is baromi jól reagált rájuk, a teljesen transzállapotba merevedett, csak mutatóujjal tikatikázó sráctól kezdve a circle pitező arcokig volt minden. A zenekar meg olyan hálásan fogadta a reakciót, hogy a ráadás Ingsoc után még egy dalt eljátszottak, csak most, csak nekünk, még címet sem tudok mondani, mert új szerzeményről van szó. Bár az is tény, hogy az Ingsocot is korábban csak két alkalommal szedték elő elmondásuk szerint, szóval volt öröm a színpadon is.

Mondhatnék csúcspontokat, de igazából nem éreztem, hogy bármiből bármi őrületesen kiemelkedne, komplett csúcstámadás volt ez a majdnem másfél óra, bár az is tény, hogy eleve imádom ezt a fajta thrashelést, és a hely méretéhez képest mindkét zenekar teljesen erőteljesen szólalt meg. Egyedüli negatívum a kisterem levegőtlenségét említhetném, fogalmam sincs, hogy bírták ki középtájt, de nyilván a kapott energia valahogy lábon tartott mindenkit. A normális fényképezésre alkalmatlan körülmények ellenére tízpontos este volt, cseppet sem bántam meg a tömegszaunázást.