Shock!

Igen erős összeállítást nézhetett meg a Dürer középső termének közönsége április 10-én, hiszen az est négy fellépője közül három önmagában is simán megállt volna a lábán. A Havok véleményem szerint a Vektorral holtversenyben a legérdekesebb, legjobb brigád a fiatal thrash-színtérről, a Darkest Hour már vagy két évtizede kult közönségkedvenc, a Cephalic Carnage pedig a grind-színtér stabil alakulata a grind-színtérnek. Ők hárman tehát akár saját jogon is nyugodtan felléphettek volna a Dürerben, most viszont nem elég, hogy mindhármukat meg lehetett nézni egyszerre, és még egy nem túl izgalmas, de fasza retro-thrash csapat is csatlakozott hozzájuk.

Az ausztrál Harlottot az Annihilator vendégeként már láthattuk nem is olyan rég az A38 Hajón, míg azonban az a koncert túl mély nyomokat nem hagyott bennem, most hamar a maguk oldalára állítottak. Igaz ugyan, hogy többek között a Slayer Bitter Peace-e és az Onslaught Destroyer Of Worlds-e is egy az egyben visszaköszönt saját dalaikban, azaz eredetiséggel még véletlenül sem lehetne őket vádolni, de az is tény, hogy feszesen, és nagy lendülettel tolták az ismerős riffekre épülő old school thrash metalt. Esetükben talán az Onslaught-párhuzam adja magát a legjobban, hiszen nem csak a zene emlékeztet a brit veteránokra, de Andrew Hudson gitáros/énekes hangja is eléggé olyan, mint Sy Keeleré. Félórás műsoruk az ekkor még meglehetősen kásás sound ellenére is kifejezetten jó volt, és ugyan lemezen továbbra is csak középszer, amit játszanak, élőben a stenk simán elviszi a kicsit szürkébb szerzeményeket is.

A Cephalic Carnage műsorába eredetileg csak belenézni akartam, mivel az általuk játszott műfaj meglehetősen messze esik az ízlésemtől, de aztán szépen a színpad előtt ragadtam koncertjük végéig. Ugyan sokat tököltek a hangzással, de végül volt értelme a csúszásnak, ugyanis iszonyúan megdörrent a cucc, ahogy belekezdtek az első nótába. A technikailag maximálisan felkészült brigád láthatóan egyáltalán nem veszi komolyan magát, aminek nyilvánvaló jeleit is mutatják úgy a zenében, mint a közönséggel való kommunikáció során is. Mivel pedig dalaik erősek és karakteresek, úgy is maximálisan szórakoztatónak találtam a nekik jutott negyven percet, hogy soha életemben nem hallottam egy lemezüket sem. Utolsóként a Black Metal Sabbathot vették elő, amelyhez a turné többi csapatából is beszállt néhány muzsikus, hogy együtt örömködjenek az ekkorra már black metalos arcfestést utánzó maszkokat viselő grinderekkel.

Amellett, hogy a Darkest Hour kultikus kiskedvencnek számít a színtéren, még ezer szállal kötődnek Magyarországhoz is: számtalanszor felléptek már nálunk, első Európa-turnéjukat például a Dawncore társaságában járták le, sőt, a 2003-ban jobb létre szenderült csapattal még közös split-kiadványuk is volt. Nem csoda tehát, hogy bár nem ők léptek fel utolsónak, rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, illetve az esemény Facebook-oldalán is többen elégedetlenkedtek a nekik jutó játékidő miatt. És bár való igaz, hogy szűk egyórás műsoruk nem volt kifejezetten hosszú, töménysége miatt mégis kötve hiszem, hogy bárki is fanyalgott volna a buli után. A Darkest Hour ugyanis kifejezetten bika koncertzenekar, akiknek bulija alatt ezúttal sem volt egy másodpercnyi üresjárat. Pihenő is csak alig, hiszen John Henry rövid konferanszait leszámítva minimális lazítást sem engedélyeztek műsoruk alatt a Room 041-et gyakorlatilag csutkára töltő közönségnek.

Mindemellett pedig igencsak impozáns látványt is nyújtottak a fullra kigyúrt Travis Orbin dobossal, meg a színpadon megállás nélkül le-fel rohangáló és headbangelő többiekkel. A magyar publikum pedig akkor érzékenyült el igazán, amikor az An Epitaph-ot régi jó barátiaknak, a dawncoreos srácoknak küldték, illetve az utolsóként elhangzó Sadist Nationre felhívták a színpadra az ezer éve a színtéren ügyködő Jakab Zolit, hogy néhány sort együtt üvöltsön a mikrofonba Henryvel. A kábé hatvan perbe pedig befért a sajátok mellé még egy Dead Kennedys-feldolgozást is, a Nazi Punks Fuck Off. Nem volt tehát maratoni a Darkest Hour bulija, de hogy semmilyen szempontból sem lehetett belekötni, az biztos.

Annak ellenére, hogy egyértelműen a Havok miatt jöttem, a Darkest Hour ellentmondást nem tűrő fellépése után az első percekben kissé vérszegénynek tűntek a coloradói srácok. Ebben nyilván benne volt az is, hogy még a DH soundja borzasztó masszív, addig a Havok élőben is a régisulis, kissé száraz hangzást preferálja, ami az előttük elővezetett pusztító döngölés után elsőre nem volt igazán mellbevágó. Kellett tehát pár perc, mire igazán beindult a buli, de mivel jó érzékkel még az elején ellőtték a Conformicide két legjobb nótáját, a Hang 'em High-t és az F.P.C.-t, hamar beindult a közönség.

A buli az utolsó lemezre épült, furcsamód azonban nem csak a debüt Burnt hanyagolták teljes egészében, hanem a kiváló Unnatural Selectiont is. Ráadásul beüthetett valamiféle technikai gikszer is, mivel egyszer csak meglepetésszerűen nagyjából kétharmadig elnyomták az AC/DC T.N.T.-jét is, viszont David Sanchez szinte alig-alig pengetett benne valamit. Eleve esetlegesnek tűnt az egész szituáció, ráadásul elég kurtán-furcsán is hagyták abba, de a lényeg az volt, hogy utána már zavartalanul mehetett le a buli hátralévő része.

Amellett, hogy a Havok ritmusszekciója kifejezetten gyilkos, nekik sikerült az a bravúr is, hogy saját ízt, saját stílust adjanak hozzá muzsikájukhoz, azaz zenéjük messze túlmutat a régi nagyok által megalkotott panelek újrahasznosításán. Ráadásul piszok jól is nyomják, Sanchez hangja pedig élőben is épp oly erősen reszelő, ahogy azt a lemezeken megszokhattuk. A zenekar showmanje azonban nem ő, hanem a ledes nyakú hangszerrel nyomuló, thrash metalban viszonylag ritkán alkalmazott technikát használva, ujjal pengető bőgő-varázsló Nick Schendzielos, aki egy komplett nótát a közönség között játszott le, miközben cephalicos kollégái még sörrel is megitatták.

A Havok tehát élőben is aprít, és ha képes továbbra is ilyen színvonalat produkálni lemezen és színpadon egyaránt, akkor a régi öregek kihullásával még vezető is válhat belőlük thrash-vonalon. A dalok, a hangszeres tudás, a kellő kiállás és a saját hang ugyanis mind-mind adott.

Fotó: Bodnár Dávid