Shock!

Ha az ember rápillant az Unnatural Selection frontjára, rögtön tudja, mi várható a mögötte található korongtól. A banda logójáról, a borítón a földgolyót őrült ábrázattal mérgező tudósról, de a lemezcímről is üvölt, hogy a Havok bizony kíméletlen retro-thrashben utazik. Felületesen szemlélve a dolgokat akár legyinthetnénk is, hogy ez is csak egy újabb a sorban, és a Fueled By Fire, az Evile, a Municipal Waste vagy a Toxic Holocaust után bizony semmi szükség az n+1-edik ilyen csapatra. Aláírom, hogy van fentiekben némi igazság, azonban a Havok (nem összekeverendő az 1986-ban egy nagylemezig jutott washingtoni Havoc-kel) esetében a képlet közel sem ilyen egyszerű. Mert bár természetesen bennük is megvan a nagy elődök minden hozadéka, de ez mégsem annyira Metallica, mint az Evile vagy teszem azt, Slayer, mint a Fueled By Fire.

Nem mondható különösebben fiatalnak a csapat, az énekes/gitáros David Sanchez ugyanis még 2004-ben alapította azt deneri cimboráival, ez viszont még csak a harmadik lemezük, és ha van valami igazság abban a zeneipari közhelyben, hogy minden banda életében a harmadik korong a vízválasztó, bízhatunk abban, hogy a fiúk nagy jövő előtt állnak. Adottságaik megvannak hozzá: a magas fokú hangszeres tudás ebben a műfajban alap (Reece Scruggs szólói azért külön megérnek egy misét), de esetükben mindez kifejezetten remek dalszerzői vénával is párosul. Hiába lüktet, pusztít, teker minden dal maximális energiával, a változatos dalszerkezeteknek és az emlékezetes témáknak köszönhetően mindegyik erős, saját karakterrel bír, a szerzemények nem folynak össze, ami – valljuk be – sok pályatársról nem mondható el.

Persze fent nevezettek hatása tagadhatatlanul tettenérhető az Unnatural Selection dalaiban is, a Havok azonban bátrabban és messzebbre merészkedik, mint a pályatársak döntő többsége. Esetükben ugyanis az Exodus (a nyitó I Am The State riffjeiért azért akár jogdíjat is fizethetnének Gary Holtnak) és a Slayer mellett olyan hangulatok is fel-felbukkannak, amikről a Nothingface vagy az Angel Rat korszakos Voivod is beugrik, de egyéb finomságok is megbújnak itt-ott. Mindebből a lemez elején persze vajmi kevés érzékelhető. Az I Am The State horzsoló riffjeit egy forgószél gyorsaságú és vehemenciájú, csordavokálokkal operáló szörnyeteg követi, a Give Me Liberty... Or Give Me Death. Figyelmesen hallgatva a dalt, a háttérben azonban feltűnik, hogy a bőgő nem feltétlenül mindig azt játssza, amit az ilyen dalokban szokás, és két percnél egy olyan ritmusváltás is érkezik, amit akár funkosnak is mondhatnánk. Ekkor tehát már egyértelműen gyanakodhatunk, hogy a Havok világa nem merül ki pusztán a precízen elővezetett kíméletlen sikálásban. A dal végén hallható kinyilatkoztatás mondjuk teljesen gáz, de ennek ellenére is megvesznek vele kilóra. És ha már szóba került a Voivod, a hármas It Is True egyértelműen az ő hatásaikat hordozza, zenéjében és az énektémák tekintetében is. Mire pedig idáig ér a lemez, egyértelműen meg vagyok győzve, hogy idén eddig a Havok viszi el a pálmát a retro-színtéren.

Az Under The Gun elsősorban a bridge alatti, meglehetősen Piggy-hatású riffjéről és dadogós refrénjéről, valamint aprító duplázóiról marad emlékezetes, a Waste Of Life pedig fogós középtempóval, valamint David Sanchez kissé John Busht idéző dallamaival arat. Sanchez persze közel sem akkora torok, mint Bush, teljesítménye azonban maximálisan kielégítő. Nem akarok minden poént előre lelőni, így legyen elég csak annyi, hogy a többi nóta között sem találni nem hogy gyengét, de még csak szürkét sem. Mindegyik méregerős, és időről-időre előkerül bennük valami olyan megoldás vagy adalék, amire felkapja a fejét az ember.

Nem volt eddig szerencsém a Havok lemezeihez, de mindenképpen pótolnom kell a mulasztást. Ha ez első kettő csak megközelítőleg olyan jó, mint az Unnatural Selection, máris új kedvencet avathatok.