Shock!

Budapesten ért véget Tarja Turunen és Marko Hietala közös turnéja, a Living The Dream Together. Papíron mindez egy könnyes nosztalgiával átitatott, a régi idők slágereire koncentráló programot ígért, a két ex-Nightwish-alapembernek azonban más tervei voltak. A koncert előtt azt gondoltam, hogy Tarja és Marko szó szerint együtt lépnek fel, azaz egy zenekar élén, egy produkcióban fogjuk látni őket, de aztán amikor előzetesen kicsit utánanéztem, mi várható, kiderült, hogy ez tulajdonképpen egyfajta double headliner turné, amelynek keretében két önálló koncertet nézhet meg a publikum.

Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Marko és zenekara kábé nyolcvan, míg Tarja és brigádja csaknem száz percet töltött a színpadon. Szóval igen masszív csomag volt ez, és akkor még ott volt előttük az Aaetheria nevű fiatal csapat is, akik énekesnős szimfo-metálban utaznak, de sajnos – munkanapról lévén szó – pont az elköszönésükre értem a helyszínre.

Szóval számomra Marko Hietala és zenekara volt az első fellépő aznap. A pokol mindenféle bugyrát megjárt basszusgitáros/énekes ezen a turnén idei, Roses From The Deep címmel megjelent és kiválóan sikerült, második szólólemezét promózza nagyrészt ismeretlen muzsikusok társaságában. Mivel pedig a tagok bemutatása valahogy elfelejtődött, a koncert végére sem lettem okosabb azzal kapcsolatban, hogy pontosan ki kicsoda a zenekarban. A lényeg viszont, hogy egyben volt a produkció, láthatóan élvezték is a közös muzsikálást, Marco meg főleg. A látványos pókhasat növesztett fickó egyértelműen kivirult és tetszik neki, hogy mindenféle extra nyomás vagy felelősség nélkül játszhatja a neki tetsző zenét. Azt, ami néhol kicsit AOR-os, néhol proos, néhol meg folkos, de ez a sokféle összetevő valahogy mégis koherens egésszé és persze jó dalokká áll össze.

Ennek tökéletes példája volt a nyitó Frankenstein's Wife, ami ugyan még kicsit erőtlenül indult, de aztán szerencsére hamar összeállt a hangzás, és pár perc után már ez is úgy dörrent meg, hogy azt megérdemli. A közönség döntő többségének mondjuk láthatóan fogalma sem volt Marko szólódolgairól – igen, a publikum jelentős része még Tarja kilépése után húsz évvel is AZOKÉRT a dalokért jött –, de szép lassan azért sikerült felrázni őket a kezdeti fásultságból. Ehhez persze kellettek a kedélyes és kifejezetten hosszú konferanszok is, olykor meglehetősen sápasztó poénokkal, de talán megbocsáthatjuk az öregnek, ha néha úgy tűnt, leginkább saját magát szórakoztatja ezekkel. A Roses From The Deep dalai mellett előkerült három tétel a basszusgitáros 2019-es szólóalbumáról is: ezek közül a harmadikként érkezett Isäni ääni, illetve az utána következő Hector-feldolgozás Olet lehdetön puu viszont eléggé leültették a műsort. A finn nyelv nyilván kuriózum, nem is ez volt a baj, hanem hogy mindkét tétel lassabb, melodikusabb az átlagnál, így pont akkor fogták vissza velük a tempót, amikor amúgy pont magasabbra pörgött volna a fordulatszám. Az Impatient Zeróval meg utána a magnum opus Dragon Must Die-jal viszont visszataláltunk a helyes vágányra, sőt, utóbbi annak ellenére a koncert csaknem csúcspontja volt, hogy gyakorlatilag egy progmetál-dal, nyolc perc feletti játékidővel.

A csaknem pedig azért került az előző mondatba, mert nyilván az kapta a legnagyobb ovációt, amikor a Left On Marsra megjelent a színpadon Tarja is, hogy – mint a lemezen - duettben adják elő a dalt. Marko itt bókolt is egyet az énekesnőnek, hiszen elmondta, ha már az a gyerekkori álma nem valósult meg, hogy űrhajós legyen, legalább zenészként sikerült közel kerülnie egy igazi csillaghoz. Ezzel tehát kicsit zárójelbe tették a Dragont, aminek viharos fogadtatásán amúgy Marko is meglepődött. Tarja távozása után érkezett még a Stones a 2019-es Marko-szólóról, majd zárásként a Putyinnak, Trumpnak és vazallusaiknak küldött, kiadós jammeléssel meg dobszólóval negyedórásra duzzasztott War Pigs, amivel fel is kúsztunk szépen 80 perc közelébe.

Markóval ellentétben Tarjának nincs friss stúdióalbuma, viszont pár éve kiadott egy best of lemezt, tavaly év végén megjelent egy rövidke, fesztiválfellépésének hanganyaga, májusban pedig érkezik a Circus Life koncertlemez is. Ennek megfelelően ezen a turnén is a szólókarrierjének összegzésére került a hangsúly, Marko ide vagy oda, szó sem volt tehát túlzásba vitt Nightwish-nosztalgiáról. Ahogy Marko, úgy Tarja is egyértelműen jól érzi magát szólóban, kellően sikeres is, így tényleg csak annyira nyúltak vissza a múltba, amennyire kedvük tartotta. Ez pedig egészen pontosan kettő darab Nightwish-számot (Planet Hell és Wish I Had An Angel) jelentett, azokat is a szett második felében. Addig Tarja szólómunkásságáé volt a főszerep. Mivel pedig, ha mindent összeadunk, az énekesnő már kilenc nagylemeznél jár, van miből válogatni. Ezúttal a What Lies Beneath kapta a legnagyobb hangsúlyt a maga négy tételével, de előkerült két dal a legelső, angol nyelvű cuccról, a My Winter Stormról is. Ezek közül az I Walk Alone kvázi kihagyhatatlan, de remek volt a Tarja által a színpad közepére kiállított billentyűn egyedül eljátszott Oasis is, amit csak a háttérben addig folyamatosan és marha hangosan hallható, valahonnan a sátor hátsó részéből érkező elektromos ciripelésre emlékeztető háttérzaj zavart meg. Az viszont nagyon, de szerencsére a dal közepén hirtelen vége szakadt, mintha elvágták volna.

Marko a hetedik tételnél érkezett meg – ez volt a már említett Planet Hell – és rögtön fel is robbant a sátor. Anno Tarja elég csúnya körülmények között került ki a Nightwishből, ám mára, ha Tuomasszal nem is, de Markóval láthatóan minden régi vélt és valós sérelmen túltették magukat. Nyilvánvaló volt, hogy kifejezetten élvezik egymás társaságát és a közös muzsikálást, meg persze azt, hogy a közönség imádja az egész produkciót. A Planet Hell után duettben érkezett még a Dark Star és a Dead Promises a Tarja-szólódalok közül, majd már ismét csak Tarja énekével szólalt meg a I Walk Alone, aminek utolsó sora az összetartozás kifejezéseként I walk with you-ként hangzott el.

Roppant szimpatikus volt egyébként, hogy az este folyamán mind Tarja, mind Mark rengetegszer megköszönték a rajongók támogatását, és kifejezetten barátságosan és közvetlenül fordultak a közönséghez. Megható és kifejezetten szép pillanat volt például, hogy Tarja az egyik dal alatt egy kislányt is felhívott magához a színpad elől, akit aztán sokáig és szorosan meg is ölelgetett.

A rendes játékidőt a Victim Of Ritual pörgetett r betűi zárták, hogy aztán jöjjön a totál népünnepélybe forduló Wish I Had An Angel, ismét a hangszere nélkül kezeit kifejezetten viccesen lóbáló, de láthatóan remekül szórakozó Markóval. A százperces programot az Until My Last Breath zárta, a végén pedig szerintem az is elégedetten távozott, aki ennél masszívabb múltidézést várt. Ha a Nightwish-dömping el is maradt, így is öt dalban lehetett együtt hallani a banda talán legklasszikusabb felállásának két vokalistáját. Az meg azért egyáltalán nem rossz.

Fotó: Barba Negra