Ha progresszív metálról van szó, a Queensryche megkerülhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha a Bellevue-ből indult zenekar több mint három évtizede (!!!) nem adott ki olyan lemezt, amiért a tábor egyöntetűen lelkesedett volna, egy időben pedig gőzerővel igyekeztek mindent megtenni saját nimbuszuk lerombolása érdekében. Az első öt albummal viszont olyan kerek és csaknem tökéletes másfél évtizedet produkáltak, ami alapján akkor is ott lenne a helyük a metál legnagyobbjai között, ha azóta nem is csináltak volna semmit. A Queensryche viszont ehelyett folyamatosan aktív: turnéznak és rendszeres időközönként lemezekkel is jelentkeznek, tehát – ha szép lassan fogyatkozik is az eredeti tagok száma – a mai napig őrzik a lángot, amiért én személy szerint kimondottan hálás vagyok. Ahogy a hozzájuk hasonlóan legendás és szép lassan őskövület státuszba lépő bandák többségét, úgy őket sem mindig kerüli el a nosztalgia, így most – masszív rajongói unszolásra – egy totál múltidéző, csakis a debütlemezre, illetve az azt megelőző Queen Of The Reich EP-re koncentrálva járják a világot. Mivel pedig 2013 óta nem rendeztek önálló Queensryche-bulit Magyarországon, épp ideje volt, hogy hozzánk is visszatérjenek.
|
időpont:
2025. február 23. |
|
helyszín:
Budapest, Dürer Kert |
|
Neked hogy tetszett?
|
A turné előzenekara az a Night Demon, akik bár amerikaiak, mégis autentikusabban tolják a klasszikus, negyven évvel ezelőtt újhullámosnak nevezett brit heavy metalt, mint gyakorlatilag bárki a színtérről. Mióta legutoljára láttam őket a Sacred Reich előtt, átestek egy doboscserén (Dusty Squires helyére Brian Wilson érkezett), meg kiadták harmadik nagylemezüket, a bivalyerős Outsidert. Természetesen mintegy negyvenperces programjuk gerincét is ez az anyag adta, amiről négy tétel hangzott el, közülük pedig a címadó, meg a Beyond The Grave élőben még nagyobbat is ütöttek, mint stúdióverzióban. A banda anno Dustyval is remek koncertzenekar volt, de az eltelt években, illetve Brian csatlakozásával még erősebbre kovácsolódtak. Tényleg iszonyat feszesen hozta az alapokat a faszi, előtte pedig a gitáros Armand John Anthony, illetve a mára szépen lecsinosodott frontember, Jarvis Leatherby folyamatosan fel-le rohangálva, sokszor a színpad elejére kihelyezett dobogókon hatalmasakat pózolva pörögték végig a bulit.
És ezt most szó szerint kell érteni, egészen a leges legvégéig ugyanis még konferanszokra sem vesztegették az időt, szünet nélkül tolták inkább egymás után az olyan közönségkedvenc nótáikat, mint a Dawnrider vagy a Screams In The Night. Műsoruk vége felé, ahogy az náluk már csak lenni szokott, megjelent a színpadon kabalájuk, Rocky is, hogy a The Chalice alatt alaposan körbekínálgassa halálos méreggel csordultig telt kupáját. Szerencsére mindenki ellenállt a kísértésnek, így a Night Demon végül nem szedett áldozatokat, viszont új rajongókat egész bizonyosan sikerült behúzniuk. Remélem, hamarosan kitörnek az örök előzenekar státuszából. Megérdemelnék.
Lehet lamentálni azon, hogy fél Queensryche nem Queensryche, én viszont úgy vagyok vele: ha már úgy alakult az élet, hogy előbb Geoff Tate rúgta össze a port a többiekkel, majd Scott Rockenfield mondta be az unalmast, annak is tudok örülni, hogy legalább valamilyen formában üzemel a banda. Ráadásul az is meggyőződésem, hogy ha még mindig Tate állna a mikrofon mögött, meg Rockenfield püfölné a cuccot (a klasszikus éra gitárosát, Chris DeGarmót hagyjuk, hisz ő már több mint huszonöt éve teljesen hátat fordított a zenélésnek), a banda akkor sem adna ki jobb lemezeket, mint mai inkarnációjában. Emlékezzünk csak az olyan „mesterművekre″, mint a Dedicated To Chaos vagy a Tate-féle ellen-QR Frequency Unknownja... Szóval, ha tetszik, ha nem, a ′ryche dobosát ma Casey Grillónak hívják, a mikrofon pedig Todd La Torre kezében van, aki ráadásul Tate-ebb Tate-nél. A zenekar meg kiegyensúlyozottan működik, anélkül, hogy egymásra borítanák az asztalt, és szerintem ez jól is van így.
Ez a boldog nyugalom egyébként látszik a tagokon: amellett, hogy különösebb nyomás nélkül tudják üzemeltetni a brandet, láthatóan jól is érzik magukat egymás társaságában, és élvezik, hogy bezsebelhetik a közönség szeretetét. Egy ilyen különleges, rajongóetető program ugyanis nyilvánvalóan igen komoly érzelmeket vált ki a régi idők Queensryche-ján szocializálódott fanokból, és naná, hogy ez nálunk is így volt. A Dürer nagyobbik termét csaknem teljesen megtöltő tömeg a program első percétől együtt lélegzett a zenekarral, és nyilván a koncert minden egyes pillanatát imádta. Nem csoda, hiszen a zenekar még a klasszikus felállásban is csupán néhány dalt játszott a most elhangzott, egészen korai szerzemények közül (a The Lady Wore Black, a Queen Of The Reich, a Take Hold Of The Flame meg mondjuk a Deliverance volt műsoron néha), így a buli még 1988-ban is igazi ritkasággyűjtemények számított volna, nemhogy most. A végig csodásan éneklő, és roppant szimpatikus Todd meg is jegyezte, hogy a számok jelentős része sosem hangzott el élőben az elmúlt negyven (!!!) évben. A bandát viszont folyamatosan nyaggatták értük a rajongók, így előbb odahaza engedtek a kísértésnek, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel Európába is áthozták a The Origins névre keresztelt szettet.
Így tehát negyed kilenckor végre Magyarországon is elhangzott előbb az 1982-ben, eredetileg még The Mob néven felvett Queen Of The Reich demó/EP négy tétele, majd rögtön rá érkezett a teljes The Warning album is 1984-ből, kronologikus sorrendben. Mindemellett kifejezetten ügyeltek rá, hogy minden a lehető legautentikusabb formában – eredeti hangszerelésben és hangolással – szólaljon meg, így valóban tökéletes múltidézést kaptunk. Az anno már a Kamelotban is igen komolyan bizonyított Casey remekül hozta a Rockenfield-témákat, ha pedig őszinték akarunk lenni, akkor az sem lehet kérdéses, hogy Todd egyértelműen jobb énekes, mint a 2025-ös Geoff Tate. Hangja bődületesen erős, hibátlanul hozza a legnehezebb témákat is – ilyenek pedig azért voltak bőséggel –, és tényleg igyekezett mindent ugyanúgy énekelni, ahogy a lemezeken hallható. Aki pedig QR-rajongó, annak konstans libabőr volt az egész koncert, telis-tele olyan zseniális deep cutokkal, mint a tökéletes heavy metal himnusz Nightrider, a zenekar progresszivitását már a korai években is mutató NM 156 vagy az epikus Roads To Madness.
Todd teljesítménye mellett fontos kiemelni azt is, hogy Eddie Jackson és a régi/új gitáros, Mike Stone remek vokálokkal támogatták meg, hangszeres teljesítményük pedig ugyanúgy kifogástalan volt, mint a húsz éve ugyanúgy kinéző, az öregedésre fittyet hányó Michael Wiltoné. A láthatóan eléggé introvertált gitáros még akkor is csak szelíden mosolygott, mikor szülinapja alkalmából társai, illetve a Night Demon legénysége egy tortával is felköszöntötték a rendes játékidő végén. Láthatóan nem szeret a reflektorfény középpontjában lenni, inkább csak mindennemű feltűnést kerülve, lemezminőségben tolta az emblematikus gitártémákat. Közvetlenül előtte, a színpad jobb széléhez közel állva néztem végig a bulit, és ott kiválóan is szólt minden, így nem csoda, hogy nagyon hamar elrepült az alapprogramot jelentő, az EP négy és a The Warning kilenc tételéből álló, összesen tizenhárom dal.
De szerencsére ezzel még nem ért véget az este: Michael tortázását követően érkezett ugyanis a katartikus Walk In The Shadows a Rage For Orderről, majd két gigasláger, az anno Geoff Tate által későbbi ex-feléségének írt, így ebben a felállásban igencsak pikáns Jet City Woman, illetve az Operation: Mindcrime talán legnagyobb közönségkedvence, az Eyes Of A Stranger. Ezeket már tényleg egy emberként énekelte végig mindenki, és ugyanúgy hidegrázást okoztak, mint korábban a Take Hold Of The Flame is.
Régi rajongóknak kétségkívül hatalmas élmény és óriási ajándék volt ez a koncert. És hogy egy olyan felállástól hallhattuk, amiben csak két eredeti tag van? Annyi baj legyen! A Judas Priestben, a Sepulturában, az Acceptben vagy a Saxonban még annyi sincs.
Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)
Hozzászólások
Én csak a Ripper vs. Halford összehasonlítás hoz szeretném
hozzáteni hogy , Halford hangja sokkal jobb és sokszínűbb mint Owensé.És egy énekesnél a hangi adottság a legfontosabb faktor, mert ez velszületett képesség és a
hallgató számára is a legfontosabb tényező egy éneknél, amikor valaki a hangszín alapján az első hangnál felkapja a
fejét azzal, hogy baszod ez igen.És sajnos Ripper ezért nem
lesz soha egy Halford vagy Tate.kaliber.
Jól összeszedett jellemzés, egyetértek. Nekem a Promised Land-del ért véget a történet, pedig akkor még DeGarmo és Tate is a fedélzeten voltak. A távozásuk után is figyelgettem azért őket, de Rockenfield elfáradása, majd lelépése után végleg megszűnt a varázs. Baromi sokat hozzátett ugyanis a QR zenei összképéhez, ez a távozása után lett teljesen nyilvánvaló. És, hogy magamnak is ellentmondjak, az új tagok bizony nagyon jó zenészek! Sőt, a TLT-s utcsó 3 lemez sokkal többet érnek, mint az előtte lévő bő évtized szerencsétlenke dései. Mégis úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna a pereskedés helyett beletörődni, hogy a zenekar a fő dalszerzői nélkül már csak névleg létezik. És egy új névvel (mint pl. a Black Star Riders) továbbmenni. Oké, két őstag, meg minden, és nehéz lehet elengedni a brandet. Itt tartunk most (plusz egy jó La Torre szólólemezzel), meg ezúttal egy erős koncerttel.
Ezen a koncerten nem voltam, mert (szentségtörés, vagy sem) a klasszikus QR szerintem a Rage for Order-rel találta meg a saját hangját és onnan kezdve a Promised Land-ig csakis ezer pontos lemezeket készítettek.
Azt gondolom, hogy a klasszikus QR csodafegyverei a következők voltak.
1. Chris DeGarmo - gitárjáték és dalok. Nem hiszem, hogy különösebben magyarázni kellene, hogy mit tett hozzá az összképhez!
2. Geoff Tate - hang, dalok, dallamok. Azt gondolom, hogy itt sem kell nagy megfejtésekbe belemenni.
3. Scott Rockenfield - utánozhatatlan groove, amit adott a zenekarnak. Elképesztő komoly karaktert adott a zenekarnak. Aztán 2000 körül valami elcsúszott nála fejben, mert borzasztó lett a sound-ja és hagyagul kezdett el dobolni. Valszeg a csökkenő lelkesedés látszott meg rajta.
Eddie Jackson - Elképesztő fineszes játék és kiváló vokálok. Ezek tulajdonképpen meg is maradtak, de élőben teljesen visszahúzódott. Semmi mozgás. Gyakran a dobemelvény mellett kifejezéstelen arccal ácsorgás.
Michael Wilton - szintén kiváló muzsikus, írt pár klasszikus témát ő is, de pont az vele a gondom, ami a cikkben is szerepel. Visszahúzódó, introvertált.
Tehát (hangsúlyozom, hogy számomra) a mágia elszállt. DeGarmo ezer éve nincs, ebbe már szerintem mindenki beletörődött, de Tate és Rockenfield elvesztése más sok ahhoz, hogy a karakter megmaradjon. Semmi rosszat nem tudom mondani Todd La Torre-ra, csak azt, hogy nagyobb karakter, amin az eredeti tagok. Ezzel olyan irányba viszi a zenekart, ami egyszerűen nem QR. Ez nem az ő hibája, hanem a megmaradt tagoké. Casey Drillo szintén kiváló dobos, de nem tudja hozni úgy a groove-okat, ahogy a korai Rockenfield. Ne felejtsük el azt sem, hogy La Torre írta a dobtémákat is az új lemezekre! Ez is erősen kihallatszik, hiszem másképp gondolkodik. Nem tudom ezt más példával érzékeltzetni, csak azzal, hogy van, aki zsírral, vagy aki olajjal és van, aki vajjal, margarinnal főz. Mindegyik szuper a maga nemében, de mégis lesz ezerből egy olyan, ami a leginkább megfelel a saját ízlésünknek.
Lassan regényt írok! :-) Szóval ez a QR nekem nem tudja hozni a mágiát, de ettől még mindegyik "új" tag remek munkát végez. Mint írtam, ezen a koncerten nem voltam ott, de a ráadásblokk miatt egy kicsit fáj a szívem. Azok a dalok bármikor instant libabőrt okoznak.
Ami pedig a cikk végén lévő felsorolást illeti az őstagok nélküli zenekarokról, valóban alig vannak benne őstagok, de emblematikus figurák igen. Erre azt hiszem, hogy az ott megemlített Judas Priest is tökéletes példa. Technikai értelemben ugyanis Ripper sokkal jobb énekes a jelenlegi Rob Halfordnál, de karizma és dalszerzői képesség tekintetében ég és föld a különbség.
És most jöhetnek a kommentek, hogy boomer vagyok! :-)
"A srác egy közepes frontember, közepes karizmával, kiváló hangi adottságokkal, Geoff pedig Geoff, még mindig. Sőt."
Hát ha ezt a "sőt"-öt úgy érted, hogy minden égbekiáltó hátrányával és visszataszítósá gával, akkor igen. Egyébként nem. :D (Viccelek, ne fejtsd ki, természetesen értettem, hogy a hangjáról írsz.)
"Bár kicsit felesleges a két embert összehasonlítan i."
Amúgy szerintem is, nem is ez volt a célom, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy én mindkét énekest kedvelem az őket érő alaptalan vagy megalapozott támadások ellenére.
Ezen mi is lamentáltunk akkor, de voltam annyira pofátlan és kicsit utánakérdeztem akkor, ott és bizony, az Geoff volt, élőben. Nagyon durván meglepően jó formában!
dzsud: "Olyanokat is olvasok, hogy márpedig Geoff hangja is mennyire rendben van. :D Nem akarom bántani, lassan 10 éve, hogy őt is megnéztem az O:M műsorával az A38-on és remekül éreztem magam, de hagyjuk már. :D Régi Geoff > TLT >>> mai Geoff a minőségi sorrend, egyértelműen"
Javaslom, előbb nézd meg Geoffet mostanában, élőben, utána jelents ki valamit "egyértelműen". Ha félreteszem a TLT felé tanúsított mérhetetlen unszimpátiámat, akkor is csak azt hallom, hogy remekül lehozza Geoff témáit, és ennyi. A vele készült lemezekről a botrányos Rebel Yell cover kivételével egyetlen hangra nem emlékszem, pedig a QR-t és az American Soldierig szeretem. A srác egy közepes frontember, közepes karizmával, kiváló hangi adottságokkal, Geoff pedig Geoff, még mindig. Sőt. Bár kicsit felesleges a két embert összehasonlítan i.
Night Demon: nem voltak rosszak a srácok egyáltalán, élvezetes fellépés volt. Egyet nem értek sosem hasonló esetekben. A színpadra lépés előtt a közönséget hangolandó lemegy a Demontól a Night of the Demon c. szám, ami egy első hallásra is MEGA-GIGA sláger szerintem bárkinek. Olyan, mint a UFO-tól a Doctor, Doctor a Maiden-bulik előtt, nyilván innen is az ötlet. Csak hát...ilyen indítást akkor szabad ellőni, ha egyébként nagyon király zenekar vagytok, különben egy kicsit ottmarad az az érzet az egész buli alatt, hogy a teljes koncert nem tud akkorát ütni, mint a felvezető egyetlen szám a háttérből lejátszva. A Maiden oda tud tenni mondjuk egy Revelationst és azt mondom rá, hogy pariban van...ezek a versenyzők itt még nem tartanak, de fő az önbizalom és szurkolok is.
Node a főattrakció: számomra meglepő. hogy egyébként mennyi TLT-t csesztető véleménybe botlom. Én alapvetően elég érzékeny vagyok a változásokra és nagyon nehezen lehet nekem eladni valamit, ami már nem "az eredeti", de nem volt kérdés már a 2013-as Club202-es koncertet megelőzően sem, hogy Todd félelmetesen jó választásnak bizonyult (iszonyatjó koncertet is adtak). És nem csak a hangjáról beszélek, a kiállás is nagyon rendben van, meg a közönséggel való kommunikáció is (igen, ez abból a minimálisból is egyértelműen lejön, mert kedvelhető, karizmatikus figura). Olyanokat is olvasok, hogy márpedig Geoff hangja is mennyire rendben van. :D Nem akarom bántani, lassan 10 éve, hogy őt is megnéztem az O:M műsorával az A38-on és remekül éreztem magam, de hagyjuk már. :D Régi Geoff > TLT >>> mai Geoff a minőségi sorrend, egyértelműen (azért Geoff-et is tervezem majd még megnézni, a múltkor nem csak a Barba miatt nem mentem, hanem mert a koncert végefelé szállt le a gépem, nem értem volna oda, kicsit szomorú is voltam). Hibátlan műsor, profi minőség, ez jellemezte az estét. De tényleg, stúdióminőség...ritka dolog. Külön örültem, hogy a turné más állomásaihoz képest nálunk az Empire helyett a Jet City Woman hangzott el, hatalmas szám, TLT- nek nagyon megy, és még nem csömörlök meg tőle annyira, mint az Empire-től. :D (Azért láttam ám a fotózott setlisten, hogy Empire volt a terv, csak tollal át volt húzva és mellé lett írva a JCW, örvendek).
Én egyébként meglepődtem, hogy ennyien eljöttünk, erős félházra saccoltam, ehhez képest egyáltalán nem szellősen álltunk, sőt. Sok külföldi is érkezett, ahogy hallottam a közelemben zajló beszélgetéseket .
A február 19-i müncheni koncerten TLT-t köszöntötték tortával születésnapja alkalmából, úgy alakult azonban, hogy Whip születésnapja meg a budapesti fellépés időpontjára esett, külön öröm ez is. Egy még különlegesebb este, ami már egyébként is ünnep volt. :)
"az Operation: Mindcrime talán legnagyobb közönségkedvenc e, az Eyes Of A Stranger"
Nem talán. :D Nem tudom annyiszor meghallgatni, hogy legkésőbb a "Straight jacket memories, sedative highs" sorra ne legyek teljesen átszellemülve...nem volt ez másképp ezúttal sem, tökéletes zárása minden idők egyik legjobb lemezének, és egy QR-koncertnek is. Köszi a beszámolót, jó írás!
(A msáik ilyen a Vandenplas lesz szeptemberben!)
Ez egy abszolút tökéletes koncert volt,minden szempontból.Hangzás,hibátla n hangszeres játék,ritkán hallható irdatlan magas szintű éneklés,és a dalok...Többször azon járt az agyam,hogy mekkora zsenik ezek,hogy 84-ben már ilyen komplex,de mégis befogadható dalokkal jöttek ki.Nagyon jó élmény volt,a ráadás három nóta pedig feltette a tejszínhabot a (Wilton)tortára ...:-)Bánhatja,aki kihagyta,és nekem a Night Demon is bejött,úgyhogy 10 pontos buli volt!
Ja egy diolog zavar, szerintem iszonyatosan digitális / mű hangzása volt a dobnak. Nem vagyok szakmabeli, hogy mit milyen eszközökön engednek át, de nekem full szintetikusnak tűnt az egész.
Tudom, ez már nem ugyanaz stb., de hát ugye eltelt pár évtized is már. Ugyanakkor azt gondolom, hogy tényleg kiemelkedő szinten prezentálták ezeket a korai albumokat, és ezekkel az van, hogy a zene nem öregszik. Ha ma meghallgatom a The Warningot, akkor persze a hangzása 80-as évek, de zeneileg szerintem kortalan. Ezen felül a mostani QR az eredeti tagokon kívül is olyan zenészekből áll, akik tényleg megfelelően el tudják játszani ezeket a dalokat. Úgy tűnt, hogy jól is vannak együtt, amit öröm látni. És hát basszus, olyan dalokat hallottam élőben, alapvetően autentikus forrásból, amiket tényleg fiatal koromban hallottam először és szerettem meg (ezek szerint elég hosszú távra).
Szóval nagyon élveztem, remek koncert volt!
Viszont a Night Demon annyira nem jött be, az utolsó lemezük nem is rossz, de élőben azt éreztem, hogy itt egy banda, aki korai Maidenes zenét játszik, de én erre nem tudok 2025-ben rezonálni. Egy jó Maiden tribute zenekartól szívesen meghallgatnám az első 2 Maiden lemezt, mert azokon azért olyan dalok vannak, de az nem érint meg, amikor valaki ebben a stílusban ír újakat.