Shock!

Több bandánál előfordult már, hogy meg voltam győződve korábbi rovatbeli szereplésükről, de aztán kiderült, hogy mégsem kerültek eddig sorra. Így most kicsit megint formabontó lesz egy Klasszikushock-szűz zenekari debütálás, de hát már csak ilyenek ezek a kerek megjelenési évfordulók... És bizony most, hogy már 1995 is harminc éve volt, egyre-másra érkeznek majd a nem kimondottan közmegegyezéses művek, legalábbis a tradicionális stílusból. Mindazonáltal a Pink Cream 69 esetében a „mostoha″ 1990-es évek új feltámadást is jelentettek amellett, hogy valahol a Helloween második sikerkorszakát is az ő átalakulásuk indította el.

Vagyis a Pink Cream 69 énekesét, Andi Derist pont hogy a Weiki-művek csábította el, de mint korábbi, a Master Of The Ringsről szóló cikkünkben is megjegyeztük, mégis hogyan lehetett volna nemet mondani egy nagy név ajánlatára, pláne egy stagnáló bandában? Az akkori emberi viszonyokat nyilván csak az érintettek tudnák kommentálni, de professzionális szempontból nem volt kérdéses, hogy frontemberként melyik a komolyabb lehetőség. És az ilyen események nyilván a faképnél hagyott társaságot is motiválják arra, hogy jobbat találjon a távozó helyére. Másfelől, az énekes kilététől függetlenül tényleg stagnálhatott a zenekar, hiszen az akkori korszak minden korábban sikeres dallamos metálosnak feladta a leckét, hogy akkor most merre tovább. Ugyanazt játsszuk, mint eddig? Vagy próbáljunk megfelelni az új trendeknek, amelyek ugyanakkor – még ha az első verziót választjuk is – számunkra is izgalmasak, tehát nem biztos, hogy kényszer lenne a váltás?

Ezen dilemmákon agyalva kerestek új énekest a karlsruheiek és vetették vigyázó szemüket Angliára, ahonnan először Doogie White-ot sodorta feléjük a szél, majd miután Ritchie Blackmore-ék lecsaptak rá a már előkészületben lévő Rainbow-újjáalakuláshoz és a szintén 1995-ös Stranger In Us All lemezhez, szembejött az addig szintén ismeretlen David Readman. Vele aztán megcsinálták szerencséjüket, mert innentől kezdve nagy lendületet vett a Pink Cream 69 és a huszonnyolc évvel később bekövetkezett hivatalos feloszlásig az európai dallamos színtér patinás neve maradt.

Amennyire tudni lehet, igazából a PC a kevésbé érdekes történetű zenekarok közé tartozik, nem nagyon olvastam botrányokról, nincsenek nagy sztorik, legendás, sokszor idézett anekdoták. Persze valós időben bizonyára kivették a részüket a rock'n'roll életmódból, hiszen a világon mindenütt ugyanaz megy a zene(kultúra)ipar háttérben, az európai bandák nyilván nemcsak zenében és öltözködésben akarták követni angolszász példaképeiket és/vagy kortársaikat, hanem életmódban is. Itthon is megvannak a klasszikus Tüzesvíz-legendák, bizonyára az NSZK színtere is pörgős volt, a nagy világsztárok árnyékában valahogy mégis teljesen érdektelen maradt a kulisszák mögötti élet. De lehet, egyszer kérünk egy interjút Andi Deristől vagy Alfred Kofflertől, hogy meséljenek a régi időkről, hogyan hánytak együtt mittudomén, Till Schweigerrel vagy Dieter Bohlennel az 1989-es Otto-díjátadó afterén (gy.k. ez a díj a Bravo újság által gründolt éves közönségszavazás alapján ítéltetett oda). Lényeg a lényeg: beszélhetünk csak a zenéről és bizony az Pink Creamnél már a korai érában is topon volt. Hát még egy érettebb korszak hajnalán.

Miről is szólt ugye a történet a ′90-esek közepén? Régi közhely ugyebár, hogy minden régi dallamos rockzenekar statáriálisan elavultnak ítéltetett a grunge berobbanása után, erről már ezerszer megemlékeztünk, említettük a legutóbbi Warrant-visszatekintőben is. Mégis, ha végiggondolom, milyen anyagok készültek ebben az időszakban, sok minden eszembe jut, de a lejárt szavatosság semmiképpen. Sokan sokféleképpen próbáltak és tudtak alkalmazodni az új szelek irányához és ne feledjük, nemcsak a grunge-, de a modernmetál-robbanás is bekövetkezett, a Pantera is aratott, nemcsak a Nirvana. Ugyanakkor az erőteljes rockzene, a punk, a metál a kor felkapott sztárjainak zsigereiben is ott volt, ezen nőttek fel, ezt szerették, ez inspirálta őket – játszani persze nyilván már saját szájízuk szerint akarták. A félreállított eggyel korábbi királyokra pedig mindez ugyanúgy hatott, mint az egyszeri zenehallgatóra, ezt sokan sokszor elmondták már különféle interjúkban. Eleve egy zenész nem is vonhatja ki magát a zenei trendek hatása alól.

A lényeg azonban nem ez, hogy ki mit hallgat, kire mi hogyan hat, hanem a végeredmény, maga a produktum. És ha végigfutunk mondjuk ezen a listán, hogy Motley Crue, Still Climbing, Ultraphobic, Dysfunctional, Subhuman Race, Waiting For The Punchline, Slang, Carnival Of Souls (mi több, Keep The Faith és These Days), hát, mind csont nélküli, kurva jó lemez – én magam legalábbis rengeteget hallgattam, hallgatom őket. Hozzá lehet persze tenni még egyéb csemegéket is (hogy pár kevésbé vagy egyáltalán nem ismert személyes kedvencet is mondjak), mint a Danger Danger Dawn-ja, Jason Bonham Motherland nevű zenekarának egyetlen lemeze, az MSG Written In The Sandje vagy a Wait a Steelhearttól, és máris világossá válik, hogy kreativitás szempontjából a mostohább körülmények ellenére sem volt gyengébb az időszak, mint amikor pénzágyúval lőttek a kiadók a hajbandákra. Sőt.

Ami a Pink Creamet illeti, ők ebből a szempontból még viszonylag szerencsések is voltak, mert 1995-ben még az Epic adta ki az új lemezüket, tehát talán kapott rendes terjesztést, ettől függetlenül gyakorlatilag tét nélkül engedhették útjára az anyagot. Így, az ismeretlen új énekessel a fedélzeten komponálásilag sem kellett különösebb elvárásokhoz alkalmazkodni. Klasszikusch-cikkek írásakor mindig az jut eszembe, hogy vajon milyen lehetett az adott lemezt rajongóként először hallani – hát, itt talán kissé felvonhatta a szemöldökét a régi fanatikus, még ha el is fogadta az eggyel korábbi, 1993-as Games People Play általánosan borongósabbra vett hangvételét. És nem a hang miatt, mert Readman igazi klasszikus rocktorok, ez üdítően hathatott, de a folyós riffeléssel, lassan hömpölyögve indító Funny Words bizony nem tipikus PC-tétel, sokkal inkább valami Sabbath-hatású alter mufurckodás. Mint ahogy a Light Of Day nyígatós főriffje is rendkívül furán hat elsőre, sokkal inkább Soundgarden, mint One Size Fits All. És ahogy fentebb utaltam rá, a türelmesebbek számára Readman megmenti a show-t, mert erős-de-hajlékony rocksztárhangján baromi fogós dallamokat hoz – nemcsak itt, hanem végig.

A címadó dalból kiderül, hogy Kofflerék megközelítése nemhogy nem áll messze a párhuzamos anyagot ekkoriban futtató Warrantével, hanem egyenesen ugyanabból az eszköztárból dolgoztak – milyen érdekes, egymástól teljesen függetlenül és több ezer kilométerre ugyanarra gondolnak teljesen más nemzetiségű, de hasonló korú és hátterű zenészek. Ez egy zseniális téma és akkora metál, hogy ihaj. A Yesterdaysnél kicsit visszaevezünk a tradicionálisabb vizekre, ezt a slágeresebb tételt korábban is kihozhatták volna, pozitívabb hangulatával kimondottan izgalmasan hat a szürkén esősebb összkép közepette. Ehhez az összképhez természetesen visszatérünk a Two Hoursnél, ez afféle ős-hardrockos merengés, olyan gitárszólós középrésszel, amit koncerten a végtelenségig lehet(-ett/-ne) nyújtani. Readman talán itt engedi ki legjobban ereje teljében lévő hangját. A Something I Said megint olyan dal, aminek ikertestvére az Ultraphobicon kereshető, az ilyen húzós groove-okat a végtelenségig tudnám hallgatni, valahol ez az időtlen rockzene lényege. Lelassulunk aztán az Only The Gooddal, ez egy baromi jó kis lebegős ballada, amit a T. Rex 20th Century Boyának rendkívül ütős feldolgozása követ, baromi jó hozzá ez a harapós riffelés, simán elhinném, hogy erre a lemezre írták.

A Queen Bee is harapósabb, refrénnél begyorsuló, tipik ′90-es évek-típusú ösztönmetál (még akár a power metalt is megkockáztatnám, annyira amerikaias), rövid, de emlékezetesen villantós szólóval a közepén. Nagy pillanat még a Stretch The Truth is, tipikusan olyan szám, ami nem feltétlenül tűnne fel az album vége felé, de odafigyelős hallgatással igazi kedvenccé érhet. Az egyik legfeelingesebb szám mind közül. Ami pedig marad: egy kissé Alice In Chains-hatású, de ismét kicsit power metálosabb érzésekkel keveredve a New Control és egy kiváló, megint csak nyugisabb zárótétel, a Led Zep-hatásokat sem nélkülöző Freakshow. Amióta ismerem a lemezt, többször előfordult már, hogy egymás után kétszer-háromszor is lement, és ezúttal sem biztos, hogy zenét váltok, még akkor sem, ha a következő cikket írom tovább ennek befejeztével.

Az anyag egyébként úgy szól, mint az isten, és ez nem a nagykiadó érdeme, hiszen a következő, Food For Thought anyagot már névtelen label gondozta, de a hangzás nem lett gyengébb. Ez vélhetően Dennis Ward basszer hangmérnöki érzékének köszönhető, ő ugyebár rengeteg más bandával is dolgozott később, kimondottan keresett stúdiós szakembernek számít. Akárhogy is, a következő lemez is remek, helyenként még a Change-nél is kísérletezőbb, máskor méginkább visszakacsint időben. Érdemes csekkolni az 1997-es Live koncertkiadvány dallistáját is, miket játszanak erről és miket arról a klasszikusok mellett – én ezeket a verziókat előbb hallottam, mint a stúdióalbumokat, és konkrétan szerepe is volt annó a koncertanyagnak abban, hogy visszaássak. Persze ez az élő felvétel kicsit elsikkadt, de 1998-ra rendezte sorait a zenekar, a rockszíntér klímája is kellemesebbé kezdett válni, tehát az Electrified már explicite és deklaráltan visszatért a régi stílushoz, persze egy felturbózott megszólalással. Nem is nagyon hibázott utána a Pink Cream, leszámítva a feloszlást, de hát ha így érezték, lelkük rajta – a tagság még relatíve fiatal, nem gondolnám, hogy örökre el kell tőlük köszönni. Más kérdés, hogy még egy újjáalakulás esetén sem fognak nagyon Németországon kívülre tekintgetni.