Shock!

Véleményem szerint baromi unalmas, hogy csak Ádám és én szoktunk az Avatarium lemezeiről írogatni, de hát ez van, a többieknek más becsípődéseik vannak. Hozzáteszem, én az övékét szívesen olvasom el sokadszorra. Elvégre ki mit ismer vagy szeret jobban, akár rajongásig, ahhoz feltehetőleg ért is valamennyire, tehát nagy hülyeséget nem fog mondani róla. És talán néha újat is tud mondani, vagy ha mégsem, jó kis játék figyelni, hogyan próbálja meg ugyanazt megfogalmazni másképp. Ezzel együtt nem mernék rá mérget venni, hogy soha nem lesz e hasábokon Bertli-féle Ákos duettlemez-ismertető, Edda-klasszik Szilvia tollából, mint ahogy az is előfordulhat, hogy Koroknai szaktárs fog majd megemlékezni az Iron Maiden májusi turnéindítójáról. Jómagam is írtam már olyan előadóról, amiről vagy lövésem nem volt vagy egyáltalán nem kedveltem, mégsem illett megbántanom gondolataimmal senkit. Mégis, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, más sajtótermékek olvasójaként azért magam is jobban örülök, ha hozzáértő véleményt tesznek közzé olyan dologról, amit én ismerek, pláne ha az a film, lemez, sorozat, könyv, előadás stb. nekem tetszett.

Az Avatarium esetében valamennyire talán könnyű dolgom van, mert a csapat eleve olyan prémium szinten alkot, hogy abba csak nagyon keveset lehet belekötni és úgy gondolom, hogy ez részben köszönhető annak, hogy a csapatot jó tizenkét éve projektként elindító Leif Edling a teljes metálszíntér egyik közmegegyezéses ikonja. Legyen bár valaki vérszomjas trúblekker, szekrényben mocorgó farmermellényes metalhead, lánccsörgető deathrasher vagy akár a dallamosabb rockzenék híve, a faszi hitelességét, munkáinak minőségét mindenki elismeri attól függetlenül, hogy szereti-e a Candlemasst vagy nem. Én is így vagyok egy csomó zenekarral és előadóval, akiket egyáltalán nem kedvelek és hallgatok, hogy le a kalappal, ez már teljesítmény. Szóval nehezen tudom elképzelni, hogy valaki rosszat írjon az Avatariumról, még akkor is, ha Edling mester már tényleg nagyon a háttérben vesz részt a munkában.

Mindazonáltal az a benyomásom, hogy a legutóbbi lemezen megindult finom visszasomfordálás a doomgyökerekhez most méginkább érezhető, a mostani anyag gyakorlatilag 42 perc doom-esszencia. A borult korai ′70-es évek ugyanúgy jelen van továbbra is, de a súly határozottan domináns és bizony sokszor be-beugrik a ma már talán méltán klasszikusnak nevezhető debüt. Kellett is négy-öt hallgatás, mire ráéreztem, elsőre valahogy nem ragadott magával úgy, minta annó a kettes lemez az első után, de most már gyakran kapom magam azon, hogy valamelyik új dal jár a fejemben napközben, emiatt aztán újra és újra elindítom az albumot. Rátelepszik az anyag az emberre és a szép lassan a bőre alá kúszik, ahogy az annak rendje volt eddig is mindig. És természetesen szól, mint az atom, hangszerelésileg lenyűgöző, Marcus Jidell egyszerre blackmore-os, iommis és modern gitározását és a lassúságukban is változatos ritmusokat remekül egészítik ki a sessionistaként visszatérő Rickard Nilsson orgonista Hensley-t és Lordot idéző megoldásai. Ő sokat játszott az utóbbi évek Candlemass kiadványain is, érzi tehát a doomot. Persze Svédországban melyik rockzenész nem? Pláne ilyenkor, télvíz idején.

Kedvenceket pedig ismét avathatunk. A Long Black Waves indítása kissé olyan, mint egy ős-Uriah Heep-szám porszívóhangzással, a szokásos „A2"-es slágert (I See Your Better In The Dark) megint nagyon odatették, de ismét kapunk újdonságot is: a Notes From The Undergrounddal Marcus Jidell ezúttal azt mutatja meg, hogyan játszana Yngwie Malmsteen epikus doomot, ha anno nem futott volna be jobban és megmarad a Marching Out sötétebb vonalánál. A címadó tétel pedig úgy zár, hogy attól seggre ül az ember vagy ha ült, akkor biztosan nem kel fel: ez a filmzenés hatású, lehangoltságában is felemelő eposzt simán el tudnám képzelni valami nagyon sötét, de reménykeltően véget érő mozi utolsó, mérsékelten hatásvadász jelenetében. És mindegyik dal tele van apró finomságokkal, amikre még csak most kapom fel a fejemet, amikor ezen sorokat pötyögöm. Szóval érdemes újra alászállni az Avatarium doomiverzumába.

Úgy érzem, képmutatás lenne, ha nem adnék tizest.

Az Avatarium az idei Rockmaratonon is fellép. Részletek itt.