Shock!

Az egyik biztos jele annak, hogy egy egykoron cikinek számító előadót rehabilitáltak, hogy pozitív színben feltüntetve szivárog vissza a popkulturába. A Warrantnél ez a rehabilitáció nem a 2020-as években indult, de azért nem kicsit lepett meg, hogy a 2022-es Zuhanás (Fall) című, amúgy remek thrillerben a főszereplő jócsajok autókázós jeleneténél robban be a Cherry Pie. Persze egy dolog, hogy valami már a maga (fény)korában is ciki volt vagy később nyilváníttatott azzá, de a Warrantnek mindkettőhöz volt „szerencséje″: köpködték őket a hajmetál csúcskorszakában és annak leáldozása után is. És mint azt korábbi visszatekintőnkben, a Dog Eat Dog album kapcsán már kifejtettük, ez a köpködés egyáltalán nem volt fair.

Ebbe tehát nem is mennék most bele, főleg, hogy magam is merengtem már a témáról egy korábbi lemezismertetőben. Emellett pedig úgy gondolom, hogy ma már senki nem kérdőjelezi meg a néhai Jani Lane képességeit sem énekesként, sem dalszerzőként, és nem azért, mert már meghalt és emiatt „illik″ elismerni. Elvégre az már életében nyilvánvaló volt (és legkésőbb a 2000-es évek eleji-közepi hair metal nosztalgiahullám idejére az egykori köpködők nagyrésze is belátta), hogy a csávó az átlag L.A.-színtérből kimagasló őstehetség, sőt, igazából nem is lett volna oda való. Ugyanakkor művészi érzékenysége és addiktív személyisége miatt valószínűleg más zenei stílusban sem lett volna könnyebb az élete. Persze lehet, hogy ha nem Los Angelesbe költözik anno, hanem New Yorkba és musicalszínésznek áll, ma is köztünk lenne, de a ′80-as években sokkal könnyebb volt a Sunset Stripen érvényesülni, semmint Broadway-meghallgatásokon kitűnni. A többi már Klasszikushock-történelem és legutóbb már bele is másztunk kicsit, de a most harminc éves Ultraphobicnak ugyanúgy érdemes külön cikket szentelni, mint pár éve az említett Dog Eat Dognak.

Ami ugye nemcsak egy Warrant-album címe, hanem a fordítottja is igaz: a szintén a mai napig létező, New Jersey-i jópofa hardcore csapat ezt választotta nevéül még a ′80-as évek legvégén, de amikor ′93-ra ők is lemezszerződéshez jutottak, nem bírták kihagyni azt a ziccert, hogy első EP-jük címével „tükrözzék″ a másik bandát. Érdekes szimbóluma ez a ′90-es évek „őrségváltásának″, bár John Connorék valószínűleg csak vicceskedni, mintsem szemétkedni akartak az EP-címmel. Szóval ez a történés messze nem rokonítható azzal, amikor Lars Ulrichék Kip Winger képén dartsoztak vagy – hogy releváns párhuzammal éljünk az ismert anekdotát felidézve – amikor Jani Lane egyik napról a másikra az Alice In Chains poszterével találta szembe magát a sajátjuk helyett, amikor besétált a kiadó irodájába.

Ha már itt tartunk: nem annyira köztudomású, de azért elég ismert tény, hogy maga az AIC is hajmetálos vonalon indult el és útközben változott meg a hangzásuk. Más zenekarok átmenetet képeztek vagy átestek hasonló folyamatokon: emlékezzünk csak arra, hogy a Mother′s Milk simán összevethető a Pornograffittivel vagy hogy a Mother Love Bone is legalább annyira glam volt, mint grunge – és ha előbbi műfajmeghatározást eredeti, ′70-es évekbeli értelmében vesszük, máris nem tátong olyan mély szakadék a két éra között. Akármire is gondolt tehát Lane a posztert látva, simán elképzelhető, hogy 1994-ben Alice In Chains nélkül is borúsabb, súlyosabb irányba vitte volna zenekarát. Szóval ez igazából egy klasszikus tyúk vagy tojás-kérdés, aminek különösebb jelentősége valójában nincs is.

Ezzel együtt persze full alice-esen indul az Ultraphobic az Undertow-val, ugyanakkor a refréndallam hamisítatlan Lane – a dal remek példája annak, hogy a felfújt-mondvacsinált-direkt gerjesztett ellentétek ellenére milyen jól párosítható a két világ, igaz, a korszellemnek megfelelően rendes szóló itt nincs, csak maszatolás. Mivel ez később is jellemző marad az albumon és más bandáknál is tetten érhető volt, valószínűleg a „cipőbámulást" kiáltóknak ez lehetett az alapvető baja ezzel az egész időszakkal. Mert objektíven nézve itt is és a legtöbb hasonló, kortárs anyagon kurva jó zenélés megy, erőteljes a hangzás és azért a jó dalokat is mindig odatették. De hát annyira elképzelhetetlen, hogy a villantós gitárosok kicsit tényleg ráuntak a folytonos villantásra? A Followed is csak a lehangoltabb gitárok és a hangos pergő miatt tűnhet „grunge-osnak″, az énekdallam és a vokálok például full klasszik Warrant és a Dog Eat Doghoz képest egyáltalán nem olyan radikális.

A Family Picnic viszont nem véletlenül lett az első kislemez: a már most unásig ragozott Alice-hatások ellenére (meg kell hagyni, itt Jani kissé azért tényleg Layne Staley) is nagyon nagy nóta, igazi slágertéma lehetett volna, a rendes költségvetésű, komoly társadalmi üzeneteket hordozó klip is hatásos és mind ′80-as, mind ′90-es évekbeli szemmel-füllel figyelve egyaránt működőképes. Nem mellesleg utólag kissé szomorú is Lane-t a hasonló okok miatt hasonlóan tragikus sorsú James Kottakkal egy bandában látni, igaz, itt még erejük teljében nyomták mindketten. És ha már itt tartunk, érdemes megjegyeznünk, hogy az akkor még „csak″ a Kingdom Come révén ismert dobos is rengeteget tett hozzá az akkori Warrant húzásához, erről egész jó minőségű teljes koncertvideók lelhetők fel megfelelő helyen. (Mellesleg a lemez felvételeihez igazolt szólógitáros, Rick Steier is a Kingdom Come-ban pengetett korábban.) A Sum Of One úgy indul, mintha valami modern Dokken-szám lenne (hoppá, csak nem ők is hasonló irányba kacsingattak ekkoriban?), de a Lane-izmusok megint abszolút warrantes végeredményt hoznak.

A Chameleon is kimondottan warrantes, és lassú szám lévén, legalábbis akként indulván, a régi idők is felsejlenek – itt a kiemelt basszustéma és a végtelenített témázgatás is kimondottan izgalmas. A Crawl Space kevésbé érdekfeszítő, de kellemesen lüktető darab, ugyanez igaz a Live Inside You-ra is, a klasszikus ízek pedig még egyszer berobbannak a Ride #2-nál, ahol a visszafogottabb, fúrógéppel (!) színesített első verze után akkora refrént tol arcunkba Jani, hogy attól koldulunk, majd fokozva mindezt, punkosra gyorsítják a végén a tempót. Szinte látja az ember maga előtt, ahogy ez a dal a próbateremben összeállt és ez a felszabadultság kitart a címadó dalig is, ahol nem átallottak kvázi lenyúlni a Smells Like Teen Spirit főtémáját is – valós időben ez lábon kihordott infarktust jelenhetett a régi hairmetálosoknak. Ők aztán lehiggadhattak a bandával együtt, mert a Stronger Now zárás ízig-vérig klasszikus Warrant, egy érzéssel teli akusztikus ballada, amit ugyan szintén kislemezesítettek és klipesítettek, de nyilván a kutyát nem érdekelte már, az őrségváltás megtörtént, a régi bandáknak kicsengettek.

Ezzel együtt a csapat turnézott és dolgozott tovább, ennek eredményeként – immár Kottak nélkül, Bobby Borg dobossal – meg is jelent egy évvel később az értékes, érdekes pillanatokat fel-felvillantó, de inkább zavarodottságot tükröző, Warrant 96 néven kiadott Belly To Belly és egy kiváló, szintén 1996-ban rögzített koncertlemez. Utána a Lane-féle felállással már nem is nagyon történt semmi, Janivel pedig már csak egy teljesen felesleges feldolgozáslemezt adtak és hol nosztalgiakoncerteztek az időnként kiszálló, majd visszatérő énekessel, hol nem. Jani 2011-es halála után aztán végül beálltak egy kényelmes, klubozgatós-néhalemezezgetős alapjáratra, amelynek kapcsán mi is meg-megemlékezgettünk aktuális kiadányaikról. Jó, hogy vannak még, mert amíg vannak, Jani Lane szellemisége is velü(n)k marad – az Ultraphobicra pedig büszkék lehetnek: jól szól, jól össze van rakva és tökéletes korlenyomat. Abszolút odatehető és -teendő a legjobb '90-es évekbeli útkereső ex-hajmetállemezek közé.