Shock!

Dicséretes, hogy mostanában nemcsak hétköznap kezdődnek és érnek véget korán a koncertek, hanem hétvégén is. Nagy pirospont ezért a Hardline- és a Queensryche-koncertek szervezőinek, de Udo bácsi is hamar tervezte fellőni a pizsit, ami már csak a hosszúra ígért program miatt is szerencsés húzásnak bizonyult vasárnap este. Viszont a vasárnap délután pont olyan, hogy sokan, köztük jómagam, nem feltétlenül semmittevéssel töltik, így ha extra korán kezdő előbanda van, arról ismét le fog csúszni az ember fia – hát, a német-olasz All For Metal sajnos így járt. Helyi beszámoló szerint nem vesztettem sokat, mert afféle Manowar-paródiaként is értelmezhető volt a produkció, szóval nem dőlök a véres kardomba, főleg, hogy ma már az eredeti miatt sem érzek késztetést messze utazni.

Viszont a Crownshiftet mindenképpen el akartam csípni, nemcsak azért, mert mi is jókat írtunk róluk, hanem mert hétvégi belehallgatás alapján kimondottan tetszett, amit csinálnak. Mondjuk a legfrissebb megjelenés, a Black Velvet feldolgozás kevésbé, mert az ilyen bebutametálosított-felgyorsított utánjátszások felett szerintem kissé eljárt az idő, manapság már sokkal többre értékelem az általában tökéletes eredeti dalokat. Jó dolog a feldolgozás, de akkor legyen valami eredeti íze, vagy ha már sima dzsidzsisítés, akkor inkább legyen a teljes műsor ilyen, és az teljesen más történet. Ugyanis a finnek zenéje saját jogán is elég érdekes, semmi szükség nem lenne erőltetett marketinges hatásvadászatra és ezt a szemfülesek már a tavalyi lemezükön és élőben a FEZEN-en is megtapasztalhatták. Valamiért én ott lemaradtam róluk, viszont ezt utólag sajnálom, mert biztosan jobban szóltak, mint a Barbában és most eszem ágában sincs a régi nótát fújni a hodályhangzásról. Lapozzunk, ez van, a gitárokat szinte teljesen sikerült eltüntetni, elöl állva még az ének se hallatszott rendesen.

Hátrébb menve aztán élvezhetőbb lett az összkép, de amúgy a rutinos kiállás és Tommy Tuovinen lelkes frontemberi munkája a hely bármelyik pontján szórakoztatóvá tette a bandára kirótt 35 percet. Szerintem a Soilwork-párhuzamok a csak tiszta ének miatt kevésbé ülnek, nekem többször inkább az Evergrey, a Cloudscape meg az Andromeda jutott eszembe, de ez tök mindegy, mind egy tőről fakad. Ez a zene tipikusan 2000-es évek eleji-közepi, lájtosan progos zúzós északi metál, amihez eleve magas szinten kell tudni zenélni és ebben a formájában már nem nagyon létezik. Különösen az első szám tetszett, de szívesen megnézem őket máskor is, pláne ha jobban szólnak.

Udo bácsi pár éve elég egyértelműen megmondta, hogy az U.D.O. zenekar nem fog Acceptet játszani, ehhez azóta is tartotta, hiszen ezen a néven valóban csak az a két-három kötelezően kihagyhatatlan sláger csendül fel a bulikon, vagy akár még azok sem. Ha azonban a Dirkschneider név szerepel a plakáton, akkor, bár a banda ugyanaz, full Accept-műsorra fizet be a néző, nem érdemes Animal House-ra meg They Want Warra várni. Korrekt és profi – és mindkettőre világszerte van igény, nem is véletlenül: a mai U.D.O. felállás talán a legerősebb mind közül. Nem csoda, hisz a gitárosoknak volt idejük összecsiszolódni: Andrej Szmirnov (csakazértis magyar helyesírással írom) és Dee Dammers hat-hét év alatt rengeteget nyomták együtt élőben-stúdióban, összhangjuknak köszönhetően, bár elöl-középen nem mindig hallottam őket rendesen (...), képtelen voltam elmozdulni a helyemről, annyira jó volt őket nézni is.

A ritmusszekció kémiája is bámulatos: hát persze, hiszen Peter Baltes gyakorlatilag születése óta ismeri az ifjabb Dirkschneidert, tekintve, hogy a két öreg nem csak zenekarilag, de a magánéletben is baráti viszonyt ápol. Amúgy a veterán basszer simán toplistás lehetne az alulértékelt zenészek rangsorában: zeneileg is rengeteget tett hozzá az Accepthez (és persze ne feledjük a klasszikus all-star Don Dokken szólóbandát se), ma is baromi jól játszik, de keveset beszélünk vokáljairól, amelyeket szintén Sven hathatós segítségével tolt az Öreg reszelése alá. Szólóénekesi képességeit is feleleveníthette: nagy pillanat volt a Breaking Up Again az első blokk végén – ha már alulértékeltség, ezt a lassút a Breakerről lehet, hogy korábban soha nem játszották élőben.

Első blokk? Bizony, a kronológiában kicsit megcsúszott Balls To The Wall negyvenéves jubileumi turné műsora három felvonásból állt: egy hétszámos, bő fél-háromnegyedórás Greatest Hits nyitás után jött az alaplemez tokkal-vonóval, egy az egyben, majd levezetésnek még három ütős ráadás. Ez a Balls ismeretében nem tűnik hosszúnak, de mindennel együtt simán megvolt a nettó két óra, szóval megadták a módját. Lehet mondani, hogy nosztalgia így meg úgy, de az igazság az, hogy ekkora nótákkal, ilyen feszes bandával ennyire húzósan játszva egyszerűen nem lehet mellényúlni, lásd még Queensryche két héttel korábban. Ahogy fentebb írtam, nézni is jó volt, nemcsak hallgatni. Kezdjük ott, hogy Sven tempóival gyakorlatilag új életre kelnek a dalok, friss (Dirkschneider-)vért pumpál beléjük, a gitárosok megalázó könnyedséggel tolják az alapriffeket, Udo bácsi pedig nem tudom, mit szed, de tényleg semmit nem kopott a hangja. Még csak megerőltetnie sem kell magát, de hát ilyen ez a genetika. Persze a súlyfelesleg miatt szuszog néha és ki-kimegy egy-egy hosszabb hangszeres blokk alatt, de minden, a Winter Dreams új verziójának klipje miatt érzett esetleges aggodalmam elszállt – a kisfilm vége valóban inkább csak dramaturgiai elem, mintsem rejtett üzenet.

Ami az újravett Ballst illeti, a duettes formátum korábban is eszébe juthatott volna a hasonló projekteket lebonyolító zenekaroknak, mert így legalább van némi értelme és érdekességfaktora a dolognak. Pár dal új verziója miatt én is meg fogom hallgatni háromnál többször, de amúgy azt hozzá kell tennem, hogy sosem ez volt a kedvencem a régi Acceptek közül. Mindazonáltal ez volt talán a legsikeresebb, amit viszont megértek és ebben a szokásos módon a mi fentebb linkelt cikkünk is nagy segítségemre volt, mert végül is csak végig kell gondolni, mi zajlott a ′80-as évek zenei színterén és mitől ment akkoriban ennyire nagyot a heavy metal világszerte. Szóval alapműként, metáltörténelmi előadásként így egyben tálalva nyilván más az élmény, az eredeti albumot is máshogy hallgatom majd ezután, és persze annak is örülök, hogy a kevésbé ismert kedvenceim, például a már említett, borzongató Winter Dreams, a Guardian Of The Night vagy a Losing More Than You Have Ever Had is megkapták végre az őket megillető reflektorfényt, az ikonikus címadó pedig nem a koncert legvégén csendült fel, hanem az első harmadban.

A London Leatherboys, a Losers And Winners vagy a Love Child is a gyakran játszott dalok között szerepel itt is és az anyabandánál is, de az egyben-lemez koncepció miatt – és mivel ezek is óriási nóták – abszolút nem érződött semmiféle elcsépeltség. De amúgy a három ráadásnál sem, sőt a Sven-húzás miatt még ezek is kaptak egy kis extra stenket. Időről időre pedig a gitárokat is sikerült meghallani – azt hiszem, hogy igazán jó megszólalással tökéletes lett volna a koncert, így „csak″ az év kiemelkedő prémium nosztalgiaeseménye lesz, amit legfeljebb az Iron Maiden múlhat felül itthon. Jöhet tehát a 2027-es Metal Heart-turné!

Fotó: Barba Negra