Shock!

Érdekes ez, hogy talán pont a helloweenes volt az utolsó DiszKgráfia, amiben részt vettem és most, hogy (pár hét késéssel) klasszik készül az éppen harmincéves Nagy Visszatérésről, az jut eszembe, hogy nem igazán tudok az ott írottakhoz sok mindent hozzáfűzni. Legyen szó akár a saját, akár kollégáim véleményéről, hiszen a rovat népszerűsége pont abból fakad, hogy nincsenek megkötések a terjedelmet illetően (se). Persze próbálkozni mindig érdemes és egyetlen lemezt kiemelni a sokból mindig más megközelítést igényel, illetve jobban körbejárható a téma. Amely téma pedig tényleg baromi izgalmas, hiszen a ′90-es évek közepe és annak rockzenei történései már eleve azok, a Helloween eredettörténete pedig tulajdonképpen afféle coming of age-sztoriként is értelmezhető.

Ahogy tinédzser, garázsban csörömpölő kölkökből rocksztárrá válva pillanatok alatt először a német, majd a nemzetközi metálszíntér csúcsán találták magukat, majd aztán az egész felépítmény rájuk omlása után végül is válófélben lévő szülők gyerekeként kallódjanak – mindez szinte ordít a megfilmesítésért. Egy ilyen alkotás a Lords Of Chaos, A király című sorozat és a (viccen kívül) remek, nemrég bemutatott Milli Vanilli-film ötvözeteként, némi derrickes kikacsintással simán elkészülhet a közeljövőben, és valószínűleg pont azokkal a kockákkal végződne, amelyekkel a mi történetünk elindul.

Az 1989 körül kiszállt Kai Hansen 1993-ra már kimondottan sikeres volt a Gamma Rayjel („grunge-korszak″ ide vagy oda, Németország és Japán azért továbbra is komázta a jóféle germán speedet), a megmaradt Helloween-tagság viszont tényleg teljesen szétcsúszott. Kiadók, menedzsmentek, jogi béklyók között vergődtek, és mire eljutottak a Pink Bubbles Go Ape-től a Chameleonig, illetve annak turnéjáig, valószínűleg már mindenkinek elege volt az egészből. Mindezt tetézte a függőségeivel és mentális problémáival küzdő, de a küzdelemben egyre inkább alulmaradó Ingo Schwichtenberg dobossal való nyűglődés, amiről ugyan igazán sokat sose beszéltek az (általam olvasott) interjúkban, de még ennyiből is kiderül, hogy elképesztően durva sztori volt. Megélni, részesének lenni meg aztán tényleg nagyon kemény lehetett, főleg kora harmincas, életerős fiatalemberek számára egy olyan korban, amikor még Nyugat-Európában is teljesen máshogy viszonyult a társadalom a mentális betegségekhez. Nem lehetett könnyű kezelni a helyzetet, főleg, hogy a beszámolók szerint Ingo már 1992-re teljesen kiszámíthatatlanná vált, de az ilyenkor szokásos professzionálisan hideg (hidegen professzionális) döntés végülis megszületett: a Chameleon turnéra már Richie Abdel-Nabi sessionista tartott a zenekarral, majd nem sokkal később Uli Kusch ült a cucc mögé (pikáns módon egyenesen a Gamma Rayből), és aztán ott is maradt.

Nemsokára Michael Kiske is lelécelt – a még ekkor is mindössze 25 esztendős frontember vélhetően akkor is teljesen kiégett volna a csatlakozásától számított öt-hat év folyamán, ha fennakadások nélkül simán halad a verkli, de ilyen körülmények között semmi meglepő nincs abban, hogy hosszú évekre teljesen hátat fordított a zeneiparnak. A megoldást az 1993-ra kissé leszállóágba került egykori dallamos metál üdvöske, „a legamerikaibb német banda″, a Pink Cream 69 frontemberének leigazolása jelentette, ami miatt haragudhatott ugyan a hangszeres szekció, de ha belegondolunk, a Helloween ajánlata még a ′90-es évekbe fordulva, megtépázott hírnévvel is jobban csenghetett, mint egy – bármilyen kiváló, de lassan a kutyát nem érdeklő – hair metal bandában maradni. Igaz ugyan, hogy a PC69 Epic kiadóval kötött szerződése még a következő lemezre is érvényes volt, de addigra ők is teljesen más irányba fordultak, és valljuk be, az amúgy zseniális, de a korszellemhez igazodó Change-en nem nagyon tudjuk elképzelni Andi Derist, David Readmannel viszont nagyot mentek aztán a későbbi években – ahogy azt mi is alaposan dokumentáltuk. Mindamellett pedig az 1993-as Games People Play bár élvezetes zeneanyag, mutat már némi fáradást, Andinek jókor jött tehát a (ki)hívás. Mivel Deris a PC69-ban fő dalszerző volt, bizonyára izgalmas feladatnak tűnhetett az a perspektíva, hogy vigye be saját stílusát egy igencsak markáns hangzásvilágú, hires zenekarba.

És lőn: a Helloween teljesen más lett, de mégis ugyanaz tudott maradni, a közönség nagyrésze pedig abszolút pozitívan fogadta ezt tőlük. Ezt előre tudni biztosan nem lehetett, de gondolom, Michael Weikathék úgy voltak vele, hogy feltesznek mindent egy lapra, és lesz, ami lesz, más opció nem nagyon kínálkozott. Az 1994 nyarának utolsó napjaiban kiadott Master Of The Rings lemez persze valóban nagyon erős, de ez nem mindig szokott elég lenni. Valószínűleg jól ráéreztek arra, hogyan érdemes kombinálni a két eléggé különböző zenei világot, benne volt a levegőben az is, hogy a „grunge-érában″ az ilyen zene sokaknak a falat kenyeret jelentette, pláne a jól ismert logóval és a klasszikus érára visszakacsintó borítóval. Utóbbi tekintetében persze bármi tetszetősebb lett volna a Chameleonnál, de biztosak lehetünk benne, hogy a legtöbb csalódott rajongóban már a külcsín is bizalmat ébresztett. Ha úgy tetszik, a hét gyűrű tulajdonképpen a hét „kulcskarika", bár bizonyára sokan asszociáltak A Gyűrűk Urára is, ami szintén sok klasszikus metálkötődéssel bír. Ha pedig valaki ránézett a dallistára is, már az intró címére is megindulhattak pavlovi reflexei – na igen, akárki látta is el akkoriban a zenekar körüli marketingteendőket, jelesre vizsgázott. A zene milyensége viszont csakis a tagságon múlott, és – nem lehet eléggé hangsúlyozni – ők tényleg nagyon odatették magukat.

A kulcsszó a változatosság, és ha valaki annak idején mind a Helloweent, mint a PC69-t ismerte és szerette, akkor is találhatott érdekességeket. Eleve klasszik Tökfej-sablonok szerintem csak három-négy dalban találhatók. A Where The Rain Grows tokkal-vonóval rajta lehetett volna akár a Pink Bubblesön is, a The Game Is On és a Still We Go pedig ugyanarra a kaptafára készült lendületes-de-nem-speed csuklógyakorlat – előbbi kettő tipikus, összetéveszthetetlen Weikath-téma, utóbbi igazi Grapoween-dal. Nyilvánvaló PC-izmusok is akadnak, mint a brutálslágeres Why vagy a lemez lassúja, az In The Middle Of A Heartbeat, amelyeket Deris az élete árán se tagadhatna le – mégis, az egyik legPC-sebb dal, a Secret Alibi pont Weikath-szerzemény. Az tehát biztos, hogy a kreatív energiák nagyon elszabadultak, az alkotói kémia maximális hőfokon izzott a két gitáros és az énekes között, az intró után berobbanó Sole Survivor és a később érkező Mr. Ego (Take Me Down) harapósabb, modernebb hangvétele pedig már a következő anyagokat vetíti előre – akárhogy is nézzük, ezzel az iránnyal a Helloween tényleg újradefiniálta saját magát. Utóbbi klipjét annak idején ámulva néztem valós időben az általam ebben a rovatban (is) sokat emlegetett, német vivás Metalla műsorban az egészen zseniális Perfect Gentlemannel egyetemben. Ezt anno különösen sokat játszották és nemcsak emiatt szerepel nálam a Helloween-topslágerek között.

A Take Me Home – hogy minden dalt megemlítsünk az alaplemezről – a már akkor is elcsépeltnek számító „ratatás″ Van Halen-ritmikára húz rá egy jóféle grapowizmust, de a többivel együtt nagyon is jól működik. És mindezek mellett még egy csaknem teljes albumnyi dalt (sajátot és feldolgozásokat egyaránt) felvett a csapat bónusznótának, amelyeket szépen összeszedtek az újrakiadáso(ko)n – ebből is látszik, hogy nagyon felpörögtek, ami még jó pár évig, egészen a 2000 végén megjött The Dark Ride-ig kitartott. Ha valaki innen elindul és eljut odáig, lenyűgöző „ride″-ban lesz része: a kétévente érkező új anyagok mind tudtak újat hozni, főleg, miután Uli Kusch is becsatlakozott a dalszerzésbe. És még az extra cuccok is baromi jók: a High Live koncertfelvétel képanyagának egy részét szintén leadta a Viva megjelenéskor, ezt videóra rögzítve nagyon sokszor megnéztem 1996-97 folyamán, és az 1999-es Metal Jukebox feldolgozáslemez is nagyon menő, tekintve, hogy direkt nem olyan dalokat szedtek rá össze, amilyeneket a Helloweentől várt volna az ember.

Persze utóbb ez a felállás is kiégett, elfáradt, de már csak számszerűleg is túltett az előző formáción, sőt, a kreativitásből még két Deris- és Grapow-szólólemezre is futotta ezekben az években (amelyek egyáltalán nem rosszak). Hát igen, a legszebb férfikor, ahogy mondani szokás – ha valahol, akkor a Helloweennél aztán igazán jól lekövethetőek a férfi-életszakaszok, és elnézve, ahogy manapság, hatvanasan, immár mindannyian együtt tolják, hát ennél rosszabb kapuzárási pánikja senkinek se legyen – metálszíntéren kívül és belül.