Shock!

Aki olvasgatta a kritikáimat, annak feltűnhetett, hogy a tradicionális heavy metal, mint olyan, nem a szívem csücske, egy-két kivételtől eltekintve nem tudok szívből lelkesedni a műfajért. A Helloweent régen - a nagy őrület idején is - gondosan elkerültem, viszont mióta Andi Deris az énekesük, közelebb érzem magam hozzájuk, pl. az előző albumról kifejezetten tetszett néhány nóta. Most meg itt van az új korong, én meg csak ülök, bámulok ki a fejemből és Helloween koncertet akarok, méghozzá most! Miért? Kezdem...

Sejtelmes, horrorfilmbe illő intro után rövid billentyűs rész szakítja meg a csendet, majd olyan súllyal kezdenek riffelni a gitárok, amitől első körben megnémultam, másodikban heveny röhögőgörcs tört rám, hogy ezt tényleg komolyan gondolták-e, harmadikban már imádtam, még a szokásosan klisés nagyívű refrént is. Az All Over The Nations kicsit lehűtötte a lelkesedésemet, tipikus sebességmániás dal, Andi Deris mintha himnuszt énekelne, és igen, tényleg, Weiki - legyetek büszkék - a magyar Himnuszt csempészte be furmányos módon a dal szerkezetébe, mert imádja, sőt, azt is tudom melyik sor a bűnös. (Akkor elárulom, de csak nektek, hogy én küldtem neki még tavaly a Himnuszunkat, így most már ezt a nótát sem tudom eléggé utálni, pedig próbáltam.

Ezek után szívem szerint kellő hatásszünetet tartanék - no nem az előzőleg leírtak miatt -, hanem mert a negyedik, sőt, "A" negyedik dalnál (Escalation 666) nem hittem a füleimnek, valahogy meg kell barátkozni mindenkinek a gondolattal, hogy ez ma a Helloween: súlyos mint tíz dinoszaurusz, friss, mint a ropogós zsemle, ezek a riffek úgy gurulnak - dehogy gurulnak - röfögnek mint egy vadkancsorda: Andi Deris szerencsére megmutatja, hogy nem csak a magas regiszterekkel van jóban, hanem olyan karcosan is tud lenni, mint egy harmincéves bakelit lemez. Ez az idei év egyik legjobb nótája, tényleg.

Azon már nincs is csodálkoznivaló, hogy a következő dalnál (Mirror, Mirror) már önfeledtem headbangeltem, a Helloween megnyert magának, galád módon örökre megszerettette magát velem, annak ellenére, hogy az előzetes kislemezes nóta rádiós slágernek simán elmehetne. Még az elvétve előforduló hagyományosabb nótákat is "elnézem" nekik, ezzel a sounddal és mélyebbre hangolva valahogy barátságosabbak, sőt, a virgázó gitárszólókat sem tekerem át. És jön egy újabb meglepetés, a szinte indusztriálba (!!!) hajló The Departed, én megint nem térek magamhoz, locsoljon fel valaki egy vödör vízzel! Az album többi részére sem tudok egy rossz szót szólni, jót annál inkább, de az már kisebbfajta csalás lenne ha agyondicsérném, legyen elég annyi, hogy a Helloweennek sikerült az, ami a többi heavy metal zenekarnak nem - réginek és újnak egyaránt -, képesek voltak megújulni, túllépni a kliséken, óriási fricskát mutatni a világnak és egy minden ízében profi, friss produktumot letenni az asztalra.

Egyétek, ettől biztosan senki nem kap gyomorrontást.