Shock!

Leírni a leírhatatlant. Képek, hangok alapján, amelyek a szemembe/fülembe égtek. Visszanézni youtube-os videókat és megfogalmazni, amit kedd este átéltem az Arénában a Muse koncertjén. Na, ez az, ami közhelyek, fellengzős szavak és megközelítő, zavaros leírások nélkül nagyjából lehetetlen. Sokadik alkalommal láttam a Muse-t, legutóbbi találkozásunk nem sült el túl jól, bár azt így utólag már a Sziget számlájára írom. Valahogy ez a zene(kar) sem működik akkora és olyan közegben, túl nagy volt a hely, túl sok az ember, ekkora betöltendő tér tényleg nagyon kevés csapatnak áll jól, illetve kevéssé hordoz annyi szórakoztatófaktort, ami a jelenlévők mondjuk 80 százalékát elégedettséggel töltené el. Most, hogy újra az Arénában láthattam Matt Bellamyékat, ismét megbizonyosodtam: ennél nagyobb helyen valahogy tényleg elvesznek, gigantikus színpadkép ide vagy oda.

Persze az építményeket most erre az arénás méretre lőtték be, amihez előzetesen direkt csak egy-két videóba lestem bele nagyon gyorsan és kapkodva, hogy ne spoilerezzek el magamnak semmi fontosat, így tényleg úgy élhettem át e két órát, hogy minden újdonságként hatott, és közben megállás nélkül azt mantráztam, hogy hát ez meg mi már megint, és ezt így hogy. A Simulation Theory lemezt a koncert előtti napokban megállás nélkül pörgettem a kocsiban, és revideálom a kritikámat: az első öt szám zsinórban hibátlan, utána is csak néhány számomra kevésbé telitalálat talált dal jön, szóval jó ez nagyon, és hát imádnivalóan ♥ puffognak ♥ a dobok, akár a '80-as években. Ennek megfelelően a turné látványvilágát az új lemez neonparádés világára fűzték fel, már az átszerelés alatt giccsbe csomagoltak minket: váltakozó pink, zöld és kék színekkel világították meg a nézőteret, közben szólt valami jóféle, az említett évtizedet idéző instrumentális zene.

Nagyon bátran is válogattak a friss dalokból, gyakorlatilag szinte a teljes lemezt eljátszották – hozzáteszem, a lehető legjobb döntés volt, hogy nem a biztosra mentek. Bár igazság szerint így is biztosra mentek, hiszen aki esetleg kicsit fanyalogva pöckölte arrébb a tavalyi albumot, a koncert után biztos, hogy szorosabb barátságot fog kötni vele. És igen, nagyrészt azért, mert olyan látvánnyal támogatták meg a zenét, amire nagyon nem volt még példa. Pirotechnikában a Rammstein verhetetlen, velük nem is lenne értelme versenyezni, de most már elmondható, hogy a '80-as éveket megidéző, mégis ízig-vérig mai technikát igénylő fényekkel, lézerekkel, építményekkel, táncosokkal (!) a Muse is baromi magasra tette a lécet.

A táncosok jelenléte megkérdőjelezhető, legalábbis a tények és a koncert ismerete nélkül, ám így utólag kerekebbé tette az összképet, a látványelemek szoros részeivé váltak, gyakorlatilag élő színházat varázsoltak a színpadra, a kamerások meg mindebből zseniális videóklipeket készítettek az óriási kivetítőre. Szenzációs és precíz összmunka szükségeltetett mindehhez, például amikor a magasból lógatták le az űrhajósnak öltözött táncosokat, ahogy kivetítőn „lépdeltek”, ahova a lábnyomaik köré vetítettek némi animációt, attól tényleg leesett mindenki álla. De közreműködtek villogó ruhákban neoncsövekkel, füstgépként, harsonásként, és még a kórusvokál is tőlük származott. Na meg persze, amikor ketten exoskeletonként mozogtak kétoldalt! Mindez így leírva tényleg furán hangzik, mégis kompakt egészet alkottak a zenekarral és minden hozzátartozóval.

Még olyan apró gegeket is a műsorba építettek, mint például a Harmadik típusú találkozásokból kölcsönvett öthangos kommunikáció az idegenekkel, de hát hogyne lett volna pont ez az egyik rövid show-elem, amikor az egész tematika az idegenekre épült fel, a fantasztikus animációkkal kezdve. Ki-ki értelmezze aztán saját maga, hogy igazából mit akart üzenni nekünk a Hamletet felidéző fémkoponyát tartó Matt Bellamy. Meg aztán olyan hatalmas gegek (?), mint a ráadásblokkban megjelenő, a fél színpadot beborító felfújható, összevissza mozgó, száját nyitogató és torokból fénypászmát kibocsátó alien-hibrid (Murph és nem Eddie), amit Bellamy a végén gitárdobálással próbált legyőzni (?). Mindez persze a közönségből tényleg egy elfojtott húbmegmiezt váltott ki többnyire, mármint pozitív értelemben. Eufórikus volt az egész, ezen nincs mit magyarázni.

A kötelező slágereket mindenféle cicoma nélkül adták elő – legalábbis nem potyogott a nyakunkba egy arctámadó sem, pedig már erre is felkészültem lelkiekben. Egyébként meg hibátlanul zenéltek – már megint –, de ezt már megszokhattam. Odatették magukat mind, Chris Wostenholme szélesen vigyorgott olykor, ami szintén nem túl gyakori látvány tőle. Megvan még az összhang köztük, ez üvölt róluk, és ha lecsupaszítanánk a produkciót, és maradna a három srác egy pőre színpadon, akkor is képesek lennének megőrjíteni a közönséget. Tény, hogy a hihetetlenül jól reagáló nézősereg szó szerint megbolondult, az egész Aréna ugrált, énekelt, szóval mi is odatettük magunkat – nekik. Matt a végén egy sor pacsira is lejött a kifutó körül, apró gesztus, de a rajongók évekig őrizgetik az ilyesmit. Az meg csak széljegyzet, hogy a pofátlanság csúcsa, milyen szépen konzerválták magukat úgy tizenöt éve. Összegezve tényleg csak annyit tudok hozzátenni, hogy ugyan még csak május van, de borítékolhatóan az év egyik csúcsminőségű koncertjét láthattuk.