Shock!

Elég sok fesztiválon megfordultunk idén, és egész pontosan öt kihagyott év után a Szigetre is újra ellátogattunk – igaz, kilogisztikázva minderre csupán két nap jutott erre a hétből. Ha jól emlékszem, 2011-ben volt utoljára metal színpad, a számunkra releváns előadók is megfogyatkoztak, tehát nem volt annyira véletlen, hogy kihagytuk pár évig a fesztivált. Tény, hogy néhány (fő)zenekar izgalmas esemény lehetett volna, de például a Korn néhány évvel ezelőtti szigetes fellépését hibátlan élmény volt otthonról fotelből végignézni a streamen. Emlékszem, akkor egy kicsit bántam, hogy mégsem vagyok a helyszínen, de aztán gyorsan meggyőztem magam, hogy így legalább mindent láttam, és nem kellett a tömeggel hömpölyögnöm. Idén aztán úgy alakult, hogy több előadót is szívesen megtekintettem volna, kedvem is támadt a VOLT után újra egy kicsit hosszabb időt eltölteni a Szigeten.

Rengeteg minden megváltozott az öt év alatt, a sajtósok külön elkerített területet kaptak (igaz, a régen megszokottakkal ellentétben magyar szót alig hallottam ott, és ismerősbe is csak akkor botlottam, amikor megbeszéltük valakivel, hogy ott találkozunk...), a VIP rész is kicsit máshova került, de ami fontosabb, a színpadok jóval közelebb kerültek egymáshoz, így nem kellett értékes időt elveszteni, amíg odaértem a-ból b-be. Ennek megfelelően az áthallás is nagyobb volt, nyilván nagyobb lett a zaj mindenhol, és a tömeg ellenére teljesen normális időtartam alatt lehetett átsétálni egyik helyszíntől a másikig. Persze mindig lehet rinyálni, hogy „már nem a mi fesztiválunk", hogy „drága" és „sok a külföldi", de az vitathatatlan, hogy rengeteg szempontból (például infrastrukturálisan és kényelmileg) sokkal élhetőbb és szerethetőbb a Sziget, mint sok más rendezvény – bár az is tény, hogy értelmetlen összehasonlítani egy párezer fős fesztivált a legnagyobbal. Mindenki megtalálja szépen a maga közegét, és bizony ahogy az ember öregszik, egyáltalán nem mindegy már, hogy milyen körülmények közé megy zenekarokat nézni, én bizony örültem a kényelmesebb és tisztább ottlétnek.

A 13-ai szombati nap volt az első, amikor kisétáltam, ahogy régen, a K-hídon keresztül. A beengedés baromi gyors volt, így a nagyszínpados Quimbyből elég sokat hallottam. Nem az én zeném, így hagyjuk is. Igaz, a következő fellépőről, a Bring Me The Horizonról is elmondhatnám ugyanezt, de rájuk azért értelemszerűen kíváncsi voltam. Nagy emberek ők, a fotósárkos fotózást sem engedték, de mivel még aránylag kora délután kezdtek, elég közel lehetett menni, így láthattam is az ízléstelenül feketére tetovált karú, idétlen LEGO-frizurát viselő Oliver Sykest és társait. Aztán elkezdődött a koncert, és nem sokkal később felszaladt szemöldökkel bambultam a színpadot, mivel konkrétan playbackelt a csapat. Az énektémák nagy része bizony nem volt élő, mert amikor Oliver éppen beleszólt a mikrofonba, az egyrészt jóval hangosabb volt, másrészt iszonyatosan hamis. Persze tiszta énektémát többnyire eleve csak a refréneknél alkalmaz (legalábbis a régebbi dalokban), de még az üvöltözése sem stimmelt. Innentől kezdve játszhatnak akármilyen csilivili, magával ragadó zenét, már kevéssé érdekelt volna, ám sajnos a dalaik sem hordoznak semmi extrát: az utolsó két lemez dalait tekintve már kicsit a Linkin Parkra emlékeztető belépő emocore-juk nyilván sok tizenévest magával ragad, de igazság szerint meglehetősen egysíkú és semmitmondó volt a műsoruk. Ez a műanyag lázadás nem az én világom, hagyjuk is.

Egy idő után inkább átsétáltam a világzenei színpadhoz, ahol a számunkra kötelező Kultur Shock nevű zenekart kellett megtekintenem. Az amerikai csapat igazi multikulti katyvasz, balkáni népzenét oltanak punkba, rockba. Ennek megfelelően a Gogol Bordellóhoz hasonlít valamelyest a zenéjük, csak picit kevesebben vannak a színpadon, és rockosabbak élőben. A normál hangszeres szekció mellett egy hölgy szaxofonossal rendelkeznek, aki tutira nem normális (jó értelemben véve), bár elnézve a többi tagot, egyikük sem az, de ilyen zenét csak így lehet tolni. Konkrétan pár perc alatt megvettek maguknak, én tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire feelinges, magával ragadó, bulis muzsikát játszanak, persze ez nem is volt kérdés, hiszen a név kötelez! Gino Yevdjevich frontember ráadásul rendkívül szuggesztív előadó, és ugyan nem nézték őket tízezrek, de az ott lévőket simán megnyerték maguknak. Könyörgöm, hozza el őket valaki az A38-ra!

A nagyszínpad majdnem esti produkciója az izlandi Sigur Rós, akiket igen régen hallgattam utoljára, amikor még senki nem hívta őket posztrocknak, mert még nem is létezett ez a kategória, és előzetesen elképzelni nem tudtam, ez a zene mit keres EGYÁLTALÁN nagyszínpadon, ráadásul elég frekventált időpontban. Amikor a koncert elkezdődött és a fotósárokban töltöttem az időt, még mindig nem tudtam, mi lesz ebből, az első szám alatt konkrétan a színpad legvégébe bújtak el mindhárman, füstbe burkolózva. Igazi mélyművészetként indult tehát a performansz, és itt még inkább vigyorogni támadt kedvem, annyira abszurd volt a szituáció, de talán ezt ők is érezték, mert konkrétan elröhögte magát a dobos Orri Páll Dýrason és a basszusgitáros Georg Hólm. Aztán előmerészkedtek, az egyszerre kétfelé néző, igen magas hangon éneklő Jón Þór Birgisson is magára öltötte a gitárt (amin vonóval játszik), és izlandiul köszönték meg a tapsot (takk). Nagyszínpad lévén nyilván remek vizuális látványt találtak ki mindehhez, de még mindig kétségeim voltak, hogy ez a zene milyen fogadtatásra talál, meg mit is keres itt.

Aztán ahogy jöttek egymás után a dalok, úgy gondoltam egyik pillanatban azt, hogy ez mekkora már, és milyen zseniális ötlet, aztán meg valahogy leült az egész, túl merengő, túl intim lett ekkora térhez, ennyi sok emberhez, főleg, hogy áthallatszott más színpad(ok)ról is a dumdum. Az pedig nagyon nem szükséges a Sigur Rós belemerülős, reptetős, depresszív világához. Aztán telt-múlt az idő, és azt vettem észre, hogy a körülmények ellenére mégis belemerülök az egészbe, nonstop futkározik rajtam a libabőr, a záró Popplagið című szerzeménynél pedig már csak testben voltam ott, de valahova teljesen kirepültem lélekben, annyira HATÁSOS és mágikus volt, amit ez a három izlandi srác összezenélt. Elképzelésem sincs, kinek az ötlete lehetett a szervezők közül, hogy meghívják őket, de megkövetem, nemhogy működőképes volt, de érzésem szerint az egyik legtartalmasabb Sziget-koncertté formálódott. És csak ismételni tudom magam: könyörgöm, valaki hívja meg őket egy önálló estre valamelyik klubba!

Aztán jött az este főattrakciója, a Muse, akik miatt kiválasztottam a szombati napot. Három alkalommal láttam már őket, és mindháromszor ezerpontosan elvarázsoltak, hiba nélküli, megalázóan jó produkcióval. Aztán... aztán most valahogy nem. Egyrészt kezelhetetlen nagyságúra dagadt a tömeg, és eljött az a pillanat, amikor már sehonnan nem látni semmit, főleg, ha valaki sajnos nem nőtt túl magasra, mint én. Amikor találtam egy pontot, ahonnan aránylag ráláttam a színpadra, és igyekeztem belemerülni az előadásba, ami valahogy semennyire nem sikerült. Valahogy most túlművészkedték az egészet, nem volt jó a setlist, sokszor leült a műsor. Persze az elején felpörgött pár nyilvánvaló slágerrel: Plug In Baby, Hysteria – utóbbiba még egy AC/DC-riffet is beleszőtt Matt Bellamy. Amúgy sokkal több volt a koncertben a játékosság, mint bármikor eddig, a Supermassive Black Hole-ba például Jimi Hendrixet csempészett Matt, de valahogy ennek ellenére egy-egy jobb blokk után nem éreztem, hogy egy felfelé ívelő hangulatú Muse-estén lennék. Az egy az egyben Queen-érzésű Madness például nem illik egy ilyen programba, klubban működne, itt nem éreztem a helyét, utána a Dead Inside is dögunalommá merült. Aztán persze jöttek megint a kihagyhatatlan darabok, mint a Starlight és a Time Is Running Out, amely kettőssel engem például bármikor meg lehet venni, aztán a ráadásblokk előtt megint befordult az egész koncert nettó merengésbe. Így az Uprising sem dobott fel annyira, a Mercy szerintem rettenetesen működésképtelen ráadásnak, a zárás meg nyilvánvalóan a Knights Of Cydonia – és kövezzetek meg, én ettől a daltól kiütést kapok sajnos, de elég kevés a valószínűsége, hogy az utolsó dalt lecserélnék bármi másra a jövőben. Összegzésképp egy néha egész jó, de többnyire nem átütő erejű, lapos koncertet adott a Muse, de hát mit mondjak, magas volt a léc az előző három koncerttel. Ha megint jönnek, úgyis ott leszek, bízom benne, hogy kiköszörülik a csorbát. Teltház lévén, a Szigetről kihömpölyögni maga volt a rémálom, másnap pedig erősen elgondolkodtam, hogy bírtam én ezt régen minden nap vagy majd' minden nap.

16-án, kedden, a zárónapon látogattam ki legközelebb a Szigetre, már egészen korán, hiszen négykor kezdett az általam aznap leginkább várt csapat: a Parkway Drive. Töredelmesen be kell vallanom, hogy az idei februári koncertjük előtt soha életemben nem hallgattam meg tőlük semmit, de Ádámunk annyit lelkendezett a zenekarról, meg olyan népünnepély minden hazai fellépésük (el tudjátok képzelni, hogy az egykori Kultiplexben és a Süss fel napban is felléptek?), hogy muszáj volt megnéznem, mit tudnak. És konkrétan leesett az állam, TÉNYLEG hihetetlen energiákat mozgatnak. Döbbenten néztem a karzatról azt a masszív hömpölygést, ami a színpad előtt zajlott, és nagyon sokat kellett kutatnom az emlékeimben, hogy valami hasonlót hívjak elő. Azonnal rajongó lettem, és már akkor eldöntöttem, ha legközelebb jönnek, ott leszek. Ez pedig úgy esett, hogy a Sziget lett, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy hibátlanok lesznek ismét. Ez be is bizonyosodott, és ugyan nappali fényben kellett bizonyítaniuk, de Winston McCall fitt frontember ugyanaz a reakciók láttán nonstop mosolygó, hitetlenkedő energiabomba, mint februárban, és ugyanúgy átmozgatta a tömeget, csak valamelyest nagyobb léptékben.

Az Ire lemezükkel valamire nagyon ráéreztek, emellett talán jó időben voltak (illetve vannak) jó helyen, hogy feljebb pozicionálják magukat, meg valahogy hiába építkezik a ő zenéjük is nagyjából ugyanazokból a panelekből, mint tengernyi metalcore-os pályatársuké, valamiért jobban működik – talán az a pozitív, életigenlő energia a titka, ami a dalaikból árad. A februári koncerthez képest három számot cseréltek ki: a Devil's Calling, a Wrintings On The Wall és a Bottom Feeder volt a Deliver Me (pedig ez eszméletlen aprítás volt a Barbában), a Romance Is Dead és a Swing helyett, ami teljesen érthető, hiszen az új lemezt kell promotálni. Be kell vallanom azt is, hogy a Crushed daluk annyira megbabonázott, hogy év eleje óta kényszeresen elő-előszedem és egymás után meghallgatom úgy huszonötször, és még egy ilyen zenékre egyáltalán nem fogékony kollégámat is megfertőztem vele. Van ebben a dalban valami mélyen boszorkányos, és teljesen megértem azokat, akik belevetik magukat a tömegbe, amint felcsendül a monoton főtéma. Ha mondjuk a februári koncertjük 100 százalékos volt, akkor ez 99,9, de csupán azért, mert kisebb helyen, full fényekkel egyszerűen jobban működött és elementárisabb volt az egész. Akármikor megnézném őket újra, ez sem kérdés.

Túl sok érdekeset nem tartogatott „számunkra" a keddi nap, de azért belenéztem a következő The Lumineersbe, de mivel hosszú évek óta viszolygok a „the ....s" nevű zenekaroktól, így ők sem nyertek meg maguknak furcsa folk rockjukkal, hiába hasonlított az egyik kalapos srác a fiatal Woody Harrelsonra. Az utánuk következő The Last Shadow Puppets sem tetszett, pedig őket dicsérték, meg ha mondjuk az Arctic Monkeyst bírod, akkor velük sem lőhetsz mellé. Nekem túl lagymatagnak tűntek, igaz, az elején ellőtték a nagy slágereket, de nem az én világom ez sem, lapozzunk.

Tízkor kezdődött az OTP Bank A38 sátorban a Bullet For My Valentine, akiket már csak a nevük miatt is kötelező volt megnéznem, de addig még elég sok üres idő volt, amit jobb híján barátkozással töltöttem, meg főleg regenerálódással: a szombati nap után már elkapott a sziget-sickness, olyannyira, hogy Parkway után majdnem hazamentem, annyira szarul lettem, de aztán úgy gondoltam, teljesen mindegy, hol vagyok szarul, otthon vagy a Szigeten, így maradtam, meg hát meg kellett nézni még a záró eseményt, amit megfogadtam magamnak... Szóval az van, hogy amikor kiderült, hogy a keddi nap jövök, a záró produkció nevét (Dj Hardwell) átküldtem tesóm nagylányainak, mert ők ilyen zenében utaznak, hogy „ő híres?", amire vigyorogva írtak vissza, hogy „tavaly megválasztották a világ második legjobb dj-ének", szóval igen. Gondoltam, akkor végre megnézek egy ilyen eseményt is, igyekszem megérteni, kis családom egy része miért jár a Balaton Soundra évek óta, a youtube-os kis videók valahogy sosem győztek meg, egészen gyorsan ideges tudtam lenni a tökegyforma tüctüctől. Aztán elkezdődött a show, és egykori külsős shockos kollégánkkal, Sztavval egy emberként lepődtünk meg, hogy ez bizony... jó. Olyannyira, hogy miközben átsétáltunk a Bullet-koncertre, végig erről beszélgettünk, és hogy milyen kár, hogy egy időben van a két esemény.

Aztán az A38 sátorban megcsapott, amit annyira hiányoltam: a régi Sziget-feeling... Nagy sátor, sötétség, rettenetes fények (többnyire sziluettek a zenészekből), eldobált poharak tömkelege, fekete pólós közönség, döngő, túlvezérelt sound. A Bullet For My Valentine-t sem hallgattam sosem, de ha már népszerűek és egy helyen vagyunk, miért is ne nézzek bele. De nem győztek meg. Semennyire. A közönség vette a lapot, tetszett nekik, de számomra tökegyforma, klisékkel telinek tűnt a zenéjük, de igazából ez olyasmi, hogy ha például az Unearth játszott volna, akiket meg én kedvelek, akkor lehet, én lelkesedtem volna a színpad előtt, a közönség nagy része meg tökegyforma klisékkel telinek találta volna a zenéjüket. Ha hallgatod az adott zenekart, és ismered a dalokat, akkor bele lehet merülni – mint ahogy bele tudtak merülni a Bullet zenéjébe is, ahogy láttam –, de számomra semmitmondónak tűnt az egész, amiről nem a zenekar tehet, mert ők beleadtak mindent.

Így egy idő után visszarohantunk a Nagyszínpad elé, mert az a helyzet állt elő, hogy hiába nem Shock!-kompatibilis, meg hiába nem is annyira az én világom, de Dj Hardwell ellopta a show-t, és olyan szinten bulizhatnékom támadt, hogy egyszer élünk alapon belevetettem magam a tömegbe egy kicsit csapatni. Nyilván SOKKAL látványosabb volt az egész bárminél: lézerek, lángok, a húszezer világító rúd, amit a tömeg emelt a magasba olykor, mindig villogott valami, de az a helyzet, hogy ott és akkor esett le, mitől működik ez a fajta zene: olyan regiszterek szóltak meg, amit otthoni cuccon képtelenség kihozni, és esküszöm, de ugyanaz a mágia van ebben is, mint amikor az ősemberek (vagy még mostani törzsek is) a tűz körül ugráltak és bódult transzban ütötték a tamtamot, meg amit egy rakás rockzenében is érezni (a mániám, hogy a Slayerben is többek között). Csak itt épp más a hangszeres körítés. Szóval ugyanazok a primitív őslények vagyunk, mint sokezer éve, csak a kornak megfelelő hangszerekkel hozzuk elő magunkból a révületet. Ezzel a csodálatos gondolatmenettel zárom is idei beszámolómat, találkozunk jövőre, ha úgy alakul!