Az ember nem hinné, hogy 2015-ben még le tudja dönteni a lábáról egy metalcore-nak is csúfolható lemez, pedig ehhez igazából ma sincs szükség másra, csak jó dalokra. Márpedig az ausztrál Parkway Drive egy olyan irányba indult el az Ire lemezen, amely még ma is toborozhat nekik egy csomó új rajongót: úgy maradt meg az összes stílusjegyük, hogy közben sokkal dallamosabbak, fogósabbak, slágeresebbek lettek, mint korábban bármikor. Az elsőként megismert Vice Grip dal tulajdonképpen mindent összefoglalt, amit tudni kell erről az anyagról: az egész hihetetlenül gördülékeny, úgy durva, hogy közben már elsőre a füledbe ülnek a dallamok, és nyilvánvalóan tudatosan, baromira rágyúrtak erre az oldalra. Ez pedig összességében nemcsak némi iránykorrekciót, hanem szintugrást is jelentett az eddigiekhez képest, méghozzá komolyat.
Ugyan elvoltam a régebbi Parkway Drive-cuccokkal is, de először a legutóbbi Atlas lemez Wild Eyes dalával rúgott tökön a banda úgy istenigazából, így őszintén örülök neki, hogy az Ire-on gyakorlatilag egy teljes albumon keresztül boncolgatják tovább azt a vonalat. Ráadásul úgy lett tényleg slágerbomba ezen a vonalon az anyag, hogy Winston McCall közben egy pillanatra sem próbál meg rajta átváltani megadallamos trillázásba – bár erre valószínűleg ha akarná, akkor sem lenne képes –, és a zenében továbbra is végig ott lüktet az a bizonyos pattanásig feszült hangulat, ami eddig is a sajátjuk volt, ám olyannyira okosan dolgoznak a frontember alá a gitárharmóniákkal, csordavokálokkal, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja védeni ezeket a nótákat.
Amelyek emellett egyébként egyértelműen minden korábbinál több irányba terjeszkednek. A szövegmondós-köpködős Crushed sejtelmes hangulatú megoldásaihoz hasonlókat például még sosem hallhattunk a bandától, és olyannyira ügyesen sakkoznak benne a különböző elemekkel, hogy a morózusan menetelő dal a végére szinte epikus magasságokba emelkedik. Újszerű a visszafogottabb, elveszett hangulatú Writings On The Wall is, amelyet McCall visszafojtott, szövegköpködős előadásmódja görget előre megtorpanás nélkül, azt pedig valósággal tanítani lehetne, ahogy fokozatosan felépítik. És akkor már természetesen a záró, hatperces A Deathless Song mellett sem mehetek el, ahol a Parkway Drive eddigi történetének legmelodikusabb refrénje arat hatalmasat, de igazából már a finom akusztikus gitárokkal színesített alapok is maximális hatást érnek el (és nem mellesleg a szimpla, ám szép gitárszóló is perfekt, pedig egyébként nem egy virgázós csapatról beszélünk).
A kísérletezősebb dalok mellett az említett Wild Eyes és Vice Grip által fémjelzett slágeresség a domináns, és az a legszebb ebben az egészben, hogy a banda tényleg mindenütt kihozta a maximumot a dalokból. A tipikusabban zúzós staccato riffeket most már egészen sok helyen oldják-színesítik a legutóbb még csak óvatosabban alkalmazott vonós, sőt, billentyűs díszítések, effektek, összehasonlíthatatlanul bátrabban bánnak a gitármelódiákkal, és igen alaposan elszaporodtak azok a témák is, amelyek leplezetlen hard rock-jegyeket viselnek magukon. Ennek eredményeként a nyitó Destroyerre, a már említett Vice Gripre, a Fracture-re, a Fear Factory 2001 körüli slágeresedő korszakát is megidéző, óriási kedvenc Bottom Feederre vagy a gyilkos kórusú The Sound Of Violence-re tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ellenállhatatlanok. Ráadásul olyan fékezhetetlen pozitív energia árad az egész anyagból, amire tényleg létfontosságú szüksége van az embernek így a tél közeledtével, meg egyébként is.
Nem szó szerint mondom, csak a lényeg érzékeltetése végett: tényleg nem gondoltam volna, hogy 2015 egyik legjobb arénarock-lemezét pont a Parkway Drive szállítja majd le. Ezeket a dalokat az isten is arra teremtette, hogy ezrek üvöltsék őket együtt Winstonnal, és bizonyára még tovább bővítik majd a zenekar táborát. Persze lehet, hogy akad majd, akinek már túl fogós, túl közönségetető lesz az Ire, nálam azonban csak most ütött be igazán a csapat. És olyanoknak is bátran merem ajánlani ezt a lemezt, akik egyébként mindig is távol tartották magukat a metalcore-os vonaltól.
A Parkway Drive a Phoenix Music Hungary szervezésében 2016. február 2-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik az Architects és a Thy Art Is Murder társaságában. További részletek itt.
Hozzászólások
A Horizons a metalcore egyik csúcsalkotása volt, és az előző lemezüket Atlast is meg tudtam még szeretni, de ebben a poposnak szánt lemezben egyetlen fogódzó sincs számomra.
Nem akkora gáz mint a Bring Me The horizon leépülése, de ezt az albumot nem hiszem hogy valaha előveszem.
Nem szimpatikus ez a totál kifordulás magukból, az Unearth, a Hatebreed sem játszik más mint amivel befutott.
Részemről marad a Killing, Horizons néha a Deep és az Atlas, innentől számomra nem lesz várós egy új Parkway album. Ahogy a Machine Head iránt is elment minden bizodalmam, hogy kiadnak még életükben egy igazán tökös albumot.
Biztosan tudsz mondani Te is legalább 5 olyan Melodic Death zenekart akik olyan jól tolják mint a Bodom. Technikailag, hangzásban, kreativitásban, mindenben megütik a szintjüket. De mégis van valami plusz ami kiemeli a Bodomot a mezőnyből, ami csak 1 nüansznyi különbség, egy árnyalat, de emiatt ők a királyok nem a többi.
Valami ilyesmi működik a PD esetében is. Valami olyat tudnak ami miatt jobban működik a zene mint a pályatársaknál, és ez túlmutat a riffeken, a technikai ficsőrökön. Ebből a szempontból az is mindegy szerintem, hogy ki kezdte előbb és ki másol kit. Vannak olyan kópiacsapatok akik köröket vernek a példaképeikre.
Ami ezen felül dönt az az ízlés, arról meg nem elegáns vitatkozni.
Ja és a pontozáson meg végképp nem érdemes mérgelődni, mert egy jól megírt cikk sem képes mindig érzékeltetni a lényeget, nemhogy egy pontrendszer amit mindenki másképp használ.
A Bodom-mal az a baj, hogy saját stílus ide vagy oda, évek óta hiányoznak a jó dalok. De tényleg nem tartanám 9 pontosra ezt sem.
Ha úgy nézem, hogy ez a kvázi másokat másoló zenekar 9 pontot kap az új lemezére, míg a valóban nagyot lépő BMTH 8-at (és ha már "stadion" zene, köröket ver a PDra), a sajátos stílust kialakító és kilométerekről felismerhető Bodom meg 7-et (akiknek a legtöbben csak annyit tudnak felróni, hogy saját magukat másolják), akkor végképp értetlenül vakarom a fejem.
A hangzás jó, a dalok nem rosszak, de nem is emlékezetesek, ez shock!os pontozás szerint valahol 7 és 8 között.
Mindenben egyet értünk, de nekem azért hiányzik a régi PD. Még jó, hogy azért ott a Dedicated múltidézőnek!
Minden esetre az év kellemes meglepetése.