Shock!

Mint azt bizonyára minden érdekelt pontosan tudja, a Patriarkh név a Batushkát takarja, annak is a Bartłomiej Krysiuk-féle változatát. A néhány évvel ezelőtt szinte underground szenzációként ismertté vált csapat ugyebár az ígéretes indítást követően megkettőződött, és az állandósult jogi problémák miatt Krysiuk tavaly a névváltoztatás mellett döntött. Nézőpont kérdése, mennyiben töri ez meg a pályaívet, de ha engem kérdezel, a megkettőződésnél eleve egy zenekar sem rombolhatja jobban a saját legendáriumát. Körülöttük is elég rendesen lecsillapodtak a kedélyek a történtek miatt.

Legendáriumról persze a szó szoros értelmében véve a Batushkánál aligha beszélhettünk még, hiszen a zenekar nem rendelkezik ehhez kellő múlttal. Ráadásul ennek milyenségéről is megoszlanak a vélemények, hiszen gyors felfutásukban az ortodox keresztény külsőségeket és liturgiát alapul vevő megjelenés és színpadi show is minimum akkora szerepet játszott, mint maga a muzsika. A körítésként tálalt, legjobb indulattal is maximum zavarosnak nevezhető ideológiai katyvaszt most inkább hagyjuk, de ne vitassuk el: ez az imázs kétségtelenül működőképes és a maga nemében eredeti is, pontosan ilyesmiben senki más sem utazik a színtéren. Nagyobb baj, hogy a zenei oldal – szerintem – korábban sem nőtt fel hozzá, és most is hagy maga után, ha nem is rengeteg, de azért némi kívánnivalót. Azzal együtt, hogy egyébként jellegzetes, és akadnak benne remek dolgok is.

Krysiuk zenei horizonttágításról, új korszakról beszélt a felvezető nyilatkozatokban, feltéve a nagy kérdést, miszerint black metal-e ez még egyáltalán. Hangszerelésileg, tempóilag, meg úgy minden téren szerteágazóbb, gazdagabb a zene valamivel, mint régebben, ez kétségtelen, de én őszintén szólva azért ezzel együtt sem hallom azt a bizonyos nagyon éles váltást a korábbiakhoz képest. Az meg ugyebár eleve véleményes, melyik skatulyába passzolnak a hallottak – nettó black metal szerintem sosem volt a Batushka, bár a gyökereik kétségtelenül innen eredeznek. Mindenesetre az első világháború idején sajátos nézet- és szokásrendszerű ortodox keresztény gyülekezetet alapító Eliasz Klimovics, azaz Ilja próféta életéről mesélő konceptalbumnak van atmoszférája, ez egész biztos. Összességében azonban többet markol, mint amennyit fog.

A Patriarkh – nevezzük akkor most már őket így – receptje a felszínen talán bonyolultnak és sokszínűnek tűnik, valójában azonban rendkívül szimpla. Végy néhány alapvető metálriffet a műfaj számos vidékéről, adj hozzá templomi hatású kórusokat (férfi és női énekkel egyaránt), keverd össze őket az üstben némi népzenei kitekintéssel, szórd meg okkult fűszerrel, és máris kész az elegy. A zene ráadásul a jelentőségteljesnek szánt körítés mellett is roppant könnyen hallgatható, extrémnek semmiképpen sem mondanám – ez is inkább a csak részben black metalos jelleget erősíti. És egyébként végig rendszerben van önmagához képest, amit hallunk, ez is elvitathatatlan.

És hogy akkor miért írom, hogy hagy maga után némi kívánnivalót ez az egész műsor? Leginkább azért, mert hosszabb távon a Prorok Ilján is kevesebb a tényleges fogódzó és több a tömjénfüst az ideálisnál. Nem is igazán tudom, van-e értelme részletekre bontani a lemezt, mert igazából tényleg úgy állsz fel, miután lepörgött, hogy egységesen hömpölyögtünk előre a játékidő alatt, és inkább az összhatás marad meg, nem konkrét motívumok. Szinte nem is tudja az ember, hogy tényleg szerepeltek-e a lemezen a fejében keringő dallamok, vagy csak az agya költötte hozzá őket a hallottakhoz...

Persze lehet benne némi szándékosság is, hogy pont erre a révületszerű hangulatra gyúrnak rá, de ezt igazából lehetetlen megállapítani. Főleg azzal együtt, hogy a másik oldalról nézve, bizonyos elemeiben meg már szinte mulattatóan szimpla – mondhatnám, már-már primitív – fogásokkal operálnak. A tulajdonképpeni nyitány Wierszalin II alapját képező dzsunga, überkommersz metálriff például a rájuk jellemző kezelés után ugyanúgy simán elférne a Therion, mint az Amon Amarth vagy akár a hazai Road repertoárjában. Ez azért elég jól mutatja, mennyire non-kommersz vagy okkult valójában a Patriarkh... A néha rétestésztaként elnyújtott, sehová sem vezető kóruséneklős vagy éppen szláv népzenei hatású megállókból is lehetne kevesebb (a Wierszalin VI hosszadalmas bazseválása például rendkívül fárasztó ebben a mennyiségben), ugyanakkor akadnak itt-ott egészen kiváló dallamok is a lemezen (a Wierszalin IV és a Wierszalin V például kiemelkedik ezen a téren). A lánctalpas, mélyre hangolt riffekkel kísért finálé pedig úgy, ahogy van, remek, pedig ez sem rövid.

Felemás nekem összességében ez a lemez: szerepelnek rajta kiváló motívumok, de még mindig a kelleténél többnek érzem a lengyeleknél a cirkuszt a lényeghez képest. De ostobaság lenne megkérdőjelezni, hogy így is van ebben a kotyvalékban bőven munka, és a hangulat is rátelepszik a hallgatóra, ha épp a megfelelő pillanatban kapja el.