Shock!

Miért pont a Parkway Drive? – tette fel elég sok ember az utóbbi pár hónapban a kérdést, miután azzal szembesült, hogy évekkel a metalcore hullám lecsengése után egy ausztrál banda koncertje hirtelen átkerül a Dürerből a PeCsába, ahol aztán több embert vonzanak, mint pár nappal korábban a Kreator, a Morbid Angel meg a Nile együtt. Mások pedig azt kérdezték: egyáltalán mi a franc az a Parkway Drive? Merthogy a súlyosabb zenék iránt érdeklődő közvélemény egy bizonyos kor feletti hányada még csak most kezdi tanulgatni Winston McCallék nevét, pedig a zenekar jónéhány éve komoly ígéretnek számít, nálunk is több ízben bizonyítottak már. Én ezen a rácsodálkozó stádiumon akkor estem túl, amikor néhány éve az Európában akkor már igencsak jónevűnek számító Unearth először vetődött el Budapestre, és mégis az azóta tulajdonképpen kivérzett MySpace-en felfutott Parkway Drive volt a headliner. Most azonban a jelek szerint tényleg eljutottunk arra a szintre, amelyen már senki sem mehet el szó nélkül a zenekar népszerűsége mellett.

Az első kérdésre egyébként az október legvégén kiadott és azóta igen szép karriert befutott negyedik Parkway Drive soralbum, az Atlas sem ad egyértelmű választ, a banda ugyanis távolról sem újítja meg rajta az utóbbi bő tíz évben szanaszét játszott, ízekre cincált, majd többeknél a tegnap hulladékaként jó ideje a múlt szemétdombjára hajított metalcore műfajt. A dalaik viszont rendben vannak, professzionális módon operálnak az unalomig ismert panelekkel, és kreatív kísérletekkel, hatásos színezésekkel dobják fel a témákat mindig éppen akkor, amikor az ember már éppen kezdené túl tipikusnak érezni a zenét. Ez lehet a siker egyik titka. A másik valószínűleg az egyöntetű vélemények szerinti elsöprő élő teljesítményben és Winston lehengerlő frontemberi egyéniségében keresendő (mindent elárul róluk, hogy két évvel ezelőtti hegyaljás bulijuk láttán egy pillanatra még nem éppen metalcore-rajongásáról elhíresült stoner/doom szakértő kollégánk, Nagy Andor is elgondolkodott a nyaktetkón és a fültágítón). Akárhogy is, a csapattal egyértelműen számolni kell a mai színtéren.

Maga az Atlas lemez összességében leginkább korrekt stílusgyakorlatként értékelhető, nem több és nem is kevesebb. Egyes előzetes nyilatkozatokkal szemben természetesen semmiféle egetrengető különlegesség nincs rajta, már amennyiben mondjuk az időnkénti szimfo-színezéseket, hangulati átvezetéseket nem tekintjük ilyennek, de ezt nyilván semmi sem indokolja. Mindenképpen rokonszenves a Parkway Drive-ban, hogy nem a szívbemarkoló, gyakran giccsbe hajló oldalról közelítik meg a műfajt, és nem is szeretnének mindenáron felülni a céltalanul durvulós hullámra sem. Vagyis nem akarnak akkora refréneket énekelni, amelyek hallatán a 2002-es Jesse Leach is azonnal eladja az összes mikrofonját, de ezzel együtt sem csúsznak el az amúgy szintén kifutóban lévő deathcore-os irányba – talán ez a viszonylagos középutasság is hozzájárult a népszerűségükhöz, nem tudom. Maguk a dalok szintén korrektként jellemezhetők: elég biztosan jósolható meg, hol jön a vérengző breakdown, mikor váltanak át Meshuggah-szerűen vonszolós riffekbe, és természetesen az sem éri meglepetésként az embert, amikor szomorkás zongorapittyegéssel színesítik a vastag gitárokat. Tényleg mindent hallottunk már az utóbbi évtizedben, amit ezen a lemezen elővezetnek, de az anyagban ezzel együtt is van lendület, és simán meg lehet szeretni, ha fogékony vagy az ilyesmire.

A sok „oké, ez rendben van" kategóriás szerzemény mellett egy olyan dalt azért mindenképpen rejt az Atlas, ami akármilyen lemezről kiugrana, ez pedig a Wild Eyes címet viseli: igazi sláger ezen a vonalon, és a jövőben garantáltan a Parkway Drive egyik emblematikus szerzeménye válik belőle. Már a heroikus ó-ó-ó-óó-ó-ózással is helyből megveszik benne a hallgatót, ami pedig utána jön, szintén roppant gördülékeny, és magától ül a fülbe a kötelező staccato riffeléstől a begyorsulós proto-thrash szögelésen át egészen a második perc vége felé előkapott, tényleg nem várt hagyományos hard rock (!) témákig. Ugyan kit érdekel, hogy direkt módon közönségetető az egész úgy, ahogy van, ha ennyire működőképes? Kicsit meg is bántam, hogy nem mentem el a novemberi bulira, mert ezt a dalt garantáltan felemelő lett volna élőben hallani.

Nem kívánom azzal igazolni a saját korszerűségemet, hogy a mennyekbe menesztem a Parkway Drive-ot, ezt ugyanis a világon semmi sem indokolja, de ez egy szerethető, hallgatható album egy valaha sokkal szebb és gyümölcsözőbb napokat is látott stílusban. A zenekar meg tényleg rokonszenves, szóval én biztos nem fogom elvitatni tőlük a sikerek jogosságát.