Shock!

Noha mind a Kreator, mind a Morbid Angel, mind a Nile visszatérő vendégnek számít Magyarországon, és még a műsornyitó Fueled By Fire is megfordult már nálunk, egyetlen pillanatra sem lehetett kérdéses, hogy ezt a négyest együtt egyszerűen nem szabad kihagyni. Csakis díjazni tudom, hogy a kezdés az eredetileg tervezett 17.45-ről 18.15-re került, az pedig egyedül a turné fellépőinek jó névsorát bizonyítja, hogy miután nagyjából éjfél előtt fél órával befejeződött a buli, egy cseppet sem éreztem magam fáradtnak vagy elcsigázottnak, hanem éppen ellenkezőleg. De menjünk csak szépen sorjában...

A Fueled By Fire röpke fél órát kapott a három nagyobb banda bevezetésére. Rick Rangelék első lemezét, a 2006-os Spread The Fire-t mai fejjel is remek thrash stílusgyakorlatnak tartom, a mindenféle előrelépéstől mentes, egysíkú és unalmas Plunging Into Darkness azonban már csalódást okozott, így némileg csökkent irántuk a lelkesedésem. Mivel azonban a banda élőben egyenesen zseniális volt pár éve a Trafóban, a fellépésüktől ennek ellenére sem féltem különösebben: megfelelő színvonalú játék mellett ez a típusú zene koncerten akkor is képes hengerelni, ha maguk a dalok csak középkategóriásak. És a Fueled By Fire jól játszik, ezt értelmetlen is lenne vitatni. Így aztán a bemelegítő szerepnek tökéletesen meg is feleltek.

Ugyan legutóbbi élő találkozásunk óta az Araya-hasonmások száma legalább eggyel csökkent a csapatban (kissé nehezen követem manapság az ilyesmiket, ezek a latino gyerekek meg amúgy is baromira hasonlítanak egymásra...), most is hozták az elvárhatót. Azt viszont elég biztosra merem venni, hogy belátható ideig meg is maradnak ezen az elő-előzenekari szinten, mert a Thrash Is Back kivételével most sem magaslott ki egyetlen nóta sem a programból. Díjazom Rickék old school megközelítését, kellenek zenekarok, akik még a pre-Reign In Blood éra felfogásában játsszák ezt a műfajt, igazán karakteres dalok híján viszont még egyetlen zenekar sem volt képes önállóan is közönségmágnessé válni. Feszesek, energikusak és szimpatikusak, de ezek a tulajdonságok önmagában még senkit sem tesznek a 21. század Slayerévé. Pár kiemelkedően jó dalra lenne szüksége a Fueled By Fire-nek, és az sem lenne feltétlenül hátrány, ha változatosabban bánnának a tempókkal, urambocsá' engedélyeznének maguknak néhány lassabb, kimértebb ütemű, könnyebben a fülbe ragadó nótát is a sok nyaktörő fűrészelés mellett.

A Nile-nak szűk másfél évtizeddel ezelőtt az Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka lemezzel épp akkor sikerült újat mutatnia a death metalban, amikor a műfaj éppen mélyponton volt. Karl Sandersék nagyon ráéreztek valamire ezzel az ókori tematikájú, okkult, egyszerre sötéten atmoszférikus és kíméletlenül durva muzsikával: gyakorlatilag röhejessé alázták az akkor extrémnek nevezett mezőny nagyrészét, és azóta alaposan be is betonozták pozíciójukat a stílus legnagyobbjai között. (Nem is nagyon jut eszembe rajtuk kívül senki a '90-es évek eleje után érkezettek közül, akiket ma egy lapon emlegetnénk a death metal fénykorának nagyjaival.) Az első lemezt annak idején sokat hallgattam, és valószínűleg csakis az én hibám, hogy a későbbiek már nem találtak meg annyira, mint az Amongst The Catacombs. Szó se róla, a maximális mértékben elismerem a Nile munkásságát, de néha a félelmetes zenei tudás és ötletgazdagság mellett is az öncélúság hibájába estek az évek során. Na, ehhez képest a mostani koncerten a debütről persze semmi sem hangzott el, amit produkáltak, az viszont minden értelemben véve letaglózó volt.

A floridaiak zenéjének elementáris volta közhelyszámba megy, a csapat elsődleges erénye azonban az, hogy még akkor sem tűnhet mezei aprításnak, amit csinálnak, ha valaki neadjisten soha életében nem hallotta őket, és egy ehhez hasonló koncerten szembesül velük először. Fülsiketítő hangerővel dörögtek (messze ők voltak a leghangosabbak az egész este folyamán), és nem is kristálytisztán, de Sanders és Dallas Toller-Wade furmányos, gyilkos riffjei így is végig gyilkoltak. A Nile leghatalmasabb ufonautája persze még így is George Kollias, aki metronómként hozta az embertelenül komplex dobtémákat. Azt nem mondanám, hogy nem szenvedett meg velük – néha kifejezetten úgy nézett ki, mint aki mindjárt kiájul a cucc mögül –, de amit bemutatott, az bizony döbbenetes teljesítmény volt, igazi világligás elsőosztály. És persze az új basszer, Todd Ellis is nagyon finom dolgokat fogott a háttérben (közkívánatra: ujjai pókként szaladgáltak a húrokon).

A Nile nem egy színpadszántó, őrjöngve zúzó banda, a hangsúlyt a brutalitás mellett is a minőségi, technikás muzsikálásra helyezték, de aligha akadt olyan a nézőtéren, akinek a Sacrifice Unto Sebek, a Kafir vagy a Sarcophagus hallatán hiányérzete támadt volna. A kissé visszafogottabb lelkesedéssel fogadott új lemez klipnótája, az Enduring The Eternal Molestation Of Flame pedig szerintem egyenesen a program egyik csúcsa volt. Mindezt derűs, roppant szimpatikus előadásmóddal kísérték, vagyis nem érheti szó a ház elejét, mert tényleg kihozták a rendelkezésükre álló időkeretből, amit csak lehetett. Összességében viszont a nagyjából háromnegyed órányi műsor végéhez közeledve azon vettem észre magamat, hogy fáradok, és ugyanazt érzem, mint amikor annak idején megpróbáltam olyan szoros barátságot kötni a Black Seeds Of Vengance-szel vagy az In Their Darkened Shrinesszal is, mint az első albummal. Vagyis hogy az elképesztő brutalitás mellett is hihetetlenül magas szinten zenei és egyéni a produkció, nekem viszont egyvégtében, ekkora dózisban kicsit túl sűrű. Bocsánat, ez az én puhányságom.

A Morbid Angel egyszerre jelentett hasonló szellemiségű folytatást és egyben kontrasztot is a Nile-lal szemben. Az intenzitás náluk is überelhetetlen, ez a csapat azonban karrierje kezdete óta kiemelt hangsúlyt fektet arra, hogy a dalok még kíméletlenségük ellenére is fogósak, ragadósak legyenek. Így aztán az extrémitást a végletekig kitoló Sandersék után Trey Azagthothék műsora kis túlzással szinte slágerparádénak tűnt, a hatást pedig csak tovább fokozta a pengeéles, tiszta és a legjobb pontokon szinte CD minőségű megszólalás. Nem szóltak olyan dobhártyaszaggató hangerővel, mint a Nile, de sokkal jobban átjött a lényeg.

A tavalyi Illud Divinum Insanus keltette viharok közepette a banda jó előre bejelentette, hogy ezen a turnén best of programmal állnak ki, és így is tettek (bár azt azért hozzátenném: már az ahhoz kapcsolt turnén sem erőltették túl az utolsó lemezt, és eleve csak néhány hagyományosabb szabású témát játszottak róla). A kezdés überelhetetlen volt az első három Morbid Angel lemez nyitódalaival, és az Immortal Rites – Fall From Grace – Rapture triász alaposan meg is tette hatását odalent, egyből fortyogó circle pit alakult ki elöl, ami aztán a Pain Divine-nál tovább nőtt, a Maze Of Tormentnél pedig valósággal robbant. Ezen a ponton végleg eldőlt az is, amit illetően egyébként előzőleg sem volt kétségem, jelesül, hogy a Morbid Angel simán ellopja ezt az estét a többi fellépő elől, legyenek a többiek akármilyen jók. Amit ez a banda a színpadon nyújt, egyenesen döbbenetes, és az csak a dolog egyik oldala, hogy valami egészen elképesztő precizitással és lekezelő technikai fölénnyel játsszák ezeket a perfekt gyűlölethimnuszokat. Emellett azonban kimondottan látványos kiállású csapatról beszélünk, még annak dacára is, hogy a showt alapvetően David Vincent adja el a fronton, Trey és a másik gitáros, Thor „Destructor" Myhren inkább csak bombabiztos oszlopokként facsarják a két szélen az észbontó riffeket és szólókat.

Már a tavalyi, szinte napra pontosan egy évvel korábbi magyar buli kapcsán is leírtam, hogy Vincent fazonja leginkább Nikki Sixxére hajaz, most azonban továbbmegyek: Pálinkás kollégával azt állapítottuk meg a koncert közben és után, hogy kis túlzással gyakorlatilag az egész négyes kiállása olyan, mint valami klasszikus hajmetalos alakulaté, csak éppen a zenéjük súlyosabb és technikásabb néhány fokkal. Amit például a Pete Sandoval helyén ülő Tim Yeung bemutatott a dobverőkkel – bohóckodás, pörgetés, hajigálás –, annak előképét egyértelműen Tommy Lee jelentette valamikor a '80-as években, amikor pedig még a fejét is ütötte közben, már tényleg csak nevetni lehetett, annyira állt a párhuzam. Maga Vincent pedig klasszikus rock'n'roll frontember, igazi jó értelemben vett ripacs, akinek hatalmas pofavágásai, pózai folyamatosan vonzzák a tekintetet, amikor pedig megszólal, egy csapásra lehiggadnak az egy másodperccel azelőtt még eszüket vesztve tomboló, csatakos figurák, és odafigyelnek rá. Nagyon bírtam a Steve Tucker-féle lemezeket, és élőben is zseniálisak voltak vele, mégis azt kell mondanom, hogy ez a poszt igazából Vincenté. Főleg, hogy a két évtizeddel ezelőtti, magát túl komolyan vevő radikáljobbos, sátánista arc helyett 2012-ben egy higgadt, jó kedélyű ember áll a zenekar élén.

Maga a program igazából nem tért el annyiban a tavalyitól, mint azt várni lehetett volna. Az Illudról az Existo Vulgoré és a Nevermore került elő, és egyáltalán nem lógtak ki a régebbi témák közül, a legnagyobb beindulást azonban logikusan utóbbiak eredményezték. Csúcspontot nehéz kiemelni, mert itt aztán tényleg csak maximális pontszámú szerzemények sorjáztak egymás után, nálam viszont egy paraszthajszállal a Formulas Fatal To The Flesh albumot képviselő Bil Ur-Sag még a két überkedvenc Where The Slime Live és God Of Emptiness elől is elvitte el a pálmát ezen az estén. Yeung ebben már-már úgy dobolt, hogy azt is meg merem kockáztatni: ha Pete Sandoval sosem tér vissza a Morbid Angelbe, akkor sem történik semmi. Az egész koncert alatt félelmetes dolgokat hozott, és ismétlem, aki mindezt ráadásul ennyire látványosan képes elővezetni, az még hatalmas dolgokra hivatott. Nem beszéltem a buli után olyan emberrel, aki ne padlózott volna le Timtől, ilyet tényleg nagyon ritkán látni... Persze igazságtalanság lenne nem megemlíteni a gitárosszekciót, ahol nemcsak a műfaj egyik leghatalmasabb virtuóza hozta a formáját, hanem Destructhor is állati jókat pengetett, főleg, hogy Trey hagyott is neki bőven teret a kibontakozáshoz. Tényleg nem tudok mit mondani, annyira hengerelt az egész csapat. Ebben a műfajban ugyanúgy nincs párjuk, mint thrashben a Slayernek.

Kicsit sajnáltam a Kreatort, akiket valamivel nagyobb népszerűségük arra kárhoztatott, hogy a Morbid Angel után sétáljanak ki a színpadra. Mille Petrozzáék zenéje egyrészt jóval vonalasabb, mint a floridaiaké, másrészt Yeung (és Kollias) után Ventor – hogy is mondjam – kicsit más megközelítést igényel a közönség részéről... Így aztán hiába a hangulatos intró Personal Jesusszal, vetítéssel, a Phantom Antichrist – From Flood Into Fire – Enemy Of God nyitás alatt inkább csak megpróbáltam felvenni a hullámhosszukat, amit aztán nagyjából a negyedikként érkező Phobiánál sikerült végleg elkapnom. Innentől fogva viszont már őket is baromira élveztem. A Kreator nyilván más iskolát képvisel, mint a két death metal csapat, ebben a stílusban azonban ők is megbízhatóan produkálják azt, amiért képesek voltak három évtized viharai közepette is talpon maradni.

Az esseniek utolsó évtizedébe elég nehezen lehetne belekötni, és az új albummal a lehető legjobbkor hoztak egy kicsit más színt a képbe, mielőtt túl rutinszerűnek tűntek volna a kíméletlen intenzitású thrash gránátokkal. Nekem talán a Coma Of Souls óta nem tetszett annyira egyetlen lemezük sem, mint a Phantom Antichrist, azt ugyanakkor érdekes volt megfigyelni, hogy a dallamosabb szabású témák közül nem mindegyik sütött maradéktalanul élőben. Az egyik favorit Civilization Collapse például feltűnően nem működött, ellentétben a már említett From Flood Into Fire-rel, amit viszont lemezen hallgatva talán az egyetlen kevésbé meggyőző momentumnak érzek az anyagról. A címadó téma, az utóbbi időszak egyik leggyilkosabb Kreator riffjét csatasorba állító Death To The World vagy a United In Hate azonban még ennél is nagyobbat gyalult. A négyes jó érzékkel vegyítette a programban a régebbi és az újabb dalokat, és ugyan az említetteket, a Hordes Of Chaost, a Voices Of The Deadet vagy a Violent Revolutiont láthatóan mindenki jól ismerte és kívülről fújta, a legnagyobb ovációt azért persze a klasszikus éra gyöngyszemei eredményezték, és ez így is van rendben: az Extreme Aggression, a People Of The Lie, a Pleasure To Kill, a Betrayer vagy a záró Flag Of Hate / Tormentor kettős a hőskorszak igazi mementói, a műfaj örökbecsű darabjai. Így aztán a szintén nagyjából 75 perc alatt lent ismét végig tombolt mindenki, különös tekintettel a mára már kisebb úszógumit eresztett, kopaszodó ős-thrasherekre.

Maga a beharangozott 3D show nem volt nagy szám (pár díszletelem meg néhány mintás oldalvászon a deszkákon speciális megvilágítással), a rámpás színpad viszont jól nézett ki, szóval a látványra sem fogok panaszkodni, bár azt azért elég nehezen értem, miért szeret a Kreator úgy játszani, hogy magukra a tagokra szinte alig mennek fények. Nem túlzok, a négy zenész arcát gyakorlatilag csak akkor lehetett látni, amikor a teljes csarnok világítását felkapcsoltatták, hogy ők is megszemléljék egy kicsit a közönséget... Ez persze mellékes, de feltűnő apróság. Mint ahogyan az is, hogy a Kreator sem szólt egyébként tökéletesen. Sami Yli-Sirniö gitárját néha csak a szólóknál lehetett kellő erővel hallani, kissé Mille hangszere is tompábban reszelt a kelleténél, Christian Giesler basszusgitárja viszont néha csúnyán berezonált. De mondom, ezen összességében nem múlt semmi, a Flag Of Hate üzenete így is simán átjött, a hangulat pedig végig nagyszerűnek bizonyult. Ventoron persze élcelődhetnék, hiszen legalább olyan precizitással játszik, mint Lars Ulrich, és az ember ugyanúgy drukkol neki is, hogy odaérjen a kiállásokra, a rutin azonban sokat számít, és valahogy mindig megoldja a feladatot... Szóval a jó öreg Jürgennel sem fogok kötözködni, mert nincs miért: ő is hozzátartozik a Kreatorhöz.

Mint mondtam, számomra a Morbid Angellel nem tudott versenyre kelni a többi fellépő ezen az estén, de talán nincs is értelme az összehasonlítgatásnak: három kiváló zenekart és egy rokonszenves bemelegítő csapatot láthattunk, és ugyan a minden szempontból indokoltnak tűnő teltház helyett inkább csak bő fél és szűk kétharmad között volt a csarnok, aki eljött, az még garantáltan sokáig emlegetni fogja ezt a csütörtököt. Az ezer érdektelen bandát felvonultató monstre turnécsomagokkal szemben az ehhez hasonló megmozdulásoknak tényleg van értelme, és a néző valóban kap is valamit a pénzéért. Remek buli volt!

Fotók: Réti Zsolt