Shock!

Lassan jó két évtizede elmúlt már a death metal fénykora, és ha korábban nem is, legkésőbb a Morbid Angel idei visszatérésekor a legfanatikusabb floridai mocsármetal-hívőnek is rá kellett döbbennie, hogy ez a műfaj sem lesz már soha többé ugyanaz, mint a '80-as évek végén és a '90-es évek elején. A David Vincenték nyolc éves szünetét lezáró friss produktum simán ott van az utóbbi évek legvitatottabb albumai között, aki azonban vette a fáradságot és lement a Club 202-be ezen a hideg novemberi vasárnap estén, hogy még esetleges negatív véleménye ellenére is megadja az esélyt a bandának, aligha távozhatott csalódottan.

Az Egyesült Arab Emirátusok thrash/death büszkeségét, a Nervecellt sajnos teljes egészében lekéstem, pedig rájuk kíváncsi lettem volna, a francia death/grind Benighted programjából pedig mintegy két percet sikerült elcsípnem. Így róluk inkább nem is mondanék véleményt, mivel ennyi idő alatt körülbelül annyit tudtam elkapni a lényegből, hogy valaki rendkívül szigorúan hörögve üvöltözik a színpadon.

A svéd Necrophobicot már elejétől végéig láttam, ők viszont sajnos nem voltak igazán meggyőzőek. Oké, hogy a banda annak idején eléggé megelőzte a korát ezzel a jellegzetesen nordikus black/death/thrash keverékkel (kultikus státuszuk nyilván nem véletlen), az ilyesmiért ki is jár nekik a respekt. Az élő teljesítmény alapján viszont nem több mint két évtizedes veteránok benyomását keltik, hanem inkább amolyan egy-két lemezzel rendelkező sokadvonalasokét, akikről azonnal megmondod, hogy örökre meg is maradnak majd másod-harmadelőzenekarnak. És ezt most nem a dalokra értem, hanem a színpadi kisugárzás totális hiányára. A szegecselt bőrcuccokban, spandex nadrágban, kihúzott szemekkel kiálló svédek természetesen professzionális módon zenéltek, de a műsoruk során egyetlen pillanatra sem éreztem úgy, hogy akár csak bólogatnom is kellene a kriptaszagú, old school riffekre. Nem tudom, mennyire tehetett erről a rossz hangzás, de totálisan hiányzott az erő a bandából, és nem is tűntek úgy, mintha olyan irgalmatlanul meg akarnák győzni a közönséget önnön nagyszerűségükről. A nézők is inkább csak figyelgették a Necrophobicot, valódi beindulást nem érzékeltem odalent.

Igazság szerint kissé értetlenül állok az új Morbid Angel lemezt övező hisztéria előtt úgy a rajongók, mint a zenekar oldaláról. Én a magam részéről egyetlen olyan hangot sem hallok az Illud Divinum Insanuson, ami ne fért volna bele a bandáról alkotott képembe, legyen szó akár az elektronikus behatásokról, akár a lazábbra vett szado-mazo gót-dark-death rock kirándulásokról. Ugyanakkor viszont néha a tagok nyilatkozatai hallatán-olvastán is csak lesek, mert nem tudom elképzelni, hogy egy Trey Azagthoth kaliberű muzsikus tényleg forradalminak, radikálisan bátornak tart 2011-ben egy technoütemet vagy némi indusztriális mázt. Még szerencse, hogy a lemez hagyományos és kevésbé szokványos dalai egyaránt tetszenek, így nem is kell ilyesmikkel foglalkoznom...

Azt persze borítékolni lehetett, hogy a koncert nem az Illud erőltetéséről szól majd, és így is lett, az album megosztó volta azonban némiképp a nézőszámon is meglátszott: a Club 202 tánctere csupán szellősen telt meg minden idők egyik legklasszikusabb floridai death metal bandájának negyedik magyarországi koncertjére. Ami az előző hármat illeti, azok közül számomra máig a 2004-es, Steve Tucker-féle népligeti akció számít etalonnak, az első David Vincenttel megerősített hazai klubos jelenést ugyanis kihagytam (már nem is emlékszem rá pontosan, hogy miért), a 2006-os Sziget utolsó napján pedig egyszerűen nem volt erőm és energiám hozzájuk azzal az élvezhetetlenül pocsék, kásás hangzással, így pár szám után kényszeredetten otthagytam a csapatot az azóta megboldogult Hammer Sátorban. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy teljes egészében most láttam őket először Vincenttel a fronton.

A Morbid Angel kétszeresen sincs könnyű helyzetben ezen a turnén: egyrészt ugye ott a már említett vitatott lemez, ami után sok keményvonalas hívőnek ismét el kell nyerniük a bizalmát, másrészt a csapat jelenlegi színpadi felállásából hiányzik Pete Sandoval, aki körülbelül ugyanazt jelenti ebben a műfajban, mint mondjuk Dave Lombardo a thrashben: a legvégső etalont, a leghatalmasabb ikont. Commando távolléte amúgy tényleg csak időleges lehet, amit az is bizonyít, hogy még külön őt ábrázoló pólót is árultak a merchpultnál (a 30 ezer forintért vesztegetett oltár-szerű valami mellett...), de Tim Yeungnak így sem volt egyszerű dolga. A sűrű alkatú Divine Heresy ütős becsületére váljék, hogy mindvégig példásan teljesített, egyetlen pillanatra sem támadt hiányérzetem, ami azért valljuk be, Sandoval árnyékában nem kis teljesítmény. Végig maximális tisztelettel, hagyományőrzően hozta a klasszikus pörgetésekkel felturbózott blastbeateket, és a lassabb témákat is kellően ízesen vezette elő.

Ami pedig magát a zenekart illeti, szó sem volt görcsös bizonyítósdiról, nekifeszült erőlködésről. Sőt, a koncert a felsőfokú zenei teljesítmény mellett többek között épp attól lett ennyire hangulatos és jó, hogy kifejezetten lelazultan játszottak. A legnagyobb meglepetést ezen a téren mindenképpen David Vincent jelentette, aki tizenöt-húsz évvel ezelőtti nyilatkozataiban folyamatosan zavaros sátánista és fajelméleti gondolatokat fejtegetett, és úgy általában véve is egy karót nyelt, nagyképű, humortalan ripacsnak tűnt. Nos, a mai Vincent szöges ellentéte a réginek: nemcsak kinézetében hozta tökéletesen Nikki Sixx death metalos megfelelőjét, hanem konferanszaiban is olyan derűs, önironikus hangot ütött meg, amit ebben a stílusban a többség biztosan nem merne megengedni magának. (Nálam az utóbbi években oly sokat viselt rettenetes pentagramos latexfelső elhagyása is piros pontot érdemelt.) Ezek után már meg sem lepődtem rajta, hogy néhol táncos, seggriszálós mozdulatokkal kísérte a klasszikus dalokat... Igazi tekinteteket vonzó, látványos frontember amúgy, amire szükség is van itt, hiszen Treyből szokás szerint végig csak egy hajcsomó látszott, és az új másodgitáros, Thor „Destructhor" Myhren sem kimondott showman. A klasszikus riffeket és a veszett, tremolórángató szólókat azonban mindketten iskolapélda-szerűen hozták.

A program összeállításában a banda azért semmit sem bízott a véletlenre: öt dalt játszottak a metal alapmű Altars Of Madnessről és egyenesen hatot a death metal történelem legsikeresebb lemezéről, a Covenantről. Mivel nekem is ezek a kedvenceim a Vincent-érából, akkor sem lenne okom panaszra, ha ennyi után levonulnak a színről, de szerencsére nem így tettek: a fentiek mellé még simán befért két tiráda az idén húszéves Blessed Are The Sickről, és szerencsére a Domination gyilkos Where The Slime Live-jéről sem feledkeztek meg. Az Illudról csak két hagyományosabb téma, az Existo Vulgoré és a Nevermore szóltak, személyes favoritom, a 10 More Dead és a death metal sláger I Am Morbid sajnos nem, pedig ezeket nagyon meghallgattam volna élőben. A Formulas Fatal To The Flesh albumról elővezetett Bil Ur-Sag felbukkanása viszont igazi meglepetés volt, erre szerintem kevesen számítottak, és itt döntöttem el, hogy ezután egyszerűen semmit sem fogok hiányolni a setlistről. Remélem, a következő turnén a Tucker-éra csúcsalkotásának számító zseniális Gateways To Annihilationről is leporolnak majd valamit...

Egy Morbid Angel koncert annyira tömény és zsigernyomorgatóan elementáris élmény, hogy aránylag nehéz külön csúcspontokat kiemelni a nagy hangtámadásból. Maradjunk annyiban, hogy az őskori dolgok közül talán a Maze Of Tormentet és természetesen a ráadást záró Chapel Of Ghoulst élveztem a legjobban ezen az estén, a préshatás szempontjából viszont nem igazán akad párja a már említett Where The Slime Live-nek, illetve különösen a komplett metal műfaj egyik legsúlyosabb – és minden bizonnyal leggonoszabb – dalának, a God Of Emptinessnek. Utóbbi most is szabályosan a földbe taposott azokkal a bizonyos legendás gitárhegyekkel, és bizony nem mindennapi, hogy egy lassan két évtizedes, számtalanszor hallott téma még mindig ennyire sokkolóan tud hatni az emberre. Szerintem legkésőbb ezen a ponton a kétkedők is meggyőződhettek róla, hogy Too Extreme! ide, Radikult oda, a Morbid Angel lényege ma is ugyanaz, mint bármikor azelőtt. Óriási buli volt, bármikor megnézném őket újra.

Fotók: Réti Zsolt