Shock!

Ha őszinték akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy a death metal zabolátlan megszületését és hódító kivirágzását követően némileg apátiába zuhant, s ez a megfáradás talán törvényszerű is volt a kezdeti bősz forrongást követően. A '90-es évek második feléről van itt szó, amikor is új titánok csak elvétve bukkantak fel (Arch Enemy, Hate Eternal), a régi legendák pedig vagy bedobták a törölközőt (Carcass, Cynic, Autopsy), vagy konokul járták saját útjukat (Cannibal Corpse, Morbid Angel, Suffocation), nagy újítások azonban nemigen jellemezték a stílust. Az amerikai Nile tehát a legjobbkor rukkolt elő debütáló lemezével, hogy viharos zenéjével felkavarja a mozdulatlan vidéket.

1993-as megalakulásával a greenville-i zenekar egy olyan időszak szülötte, amikor a death metalban a legizgalmasabb kísérletezgetések mentek végbe, elég csak a Death vagy a Cynic akkori dolgaira gondolni. A leginkább egy szőke vikingre emlékeztető Karl Sanders vezette csapat első, szélesebb körű megnyilvánulása egy EP volt 1995-ben, Festivals Of Atonement címmel, majd két évre rá jött a Ramses Bringer Of War EP. A csapat egészen egyedi elgondolásai a zenéről már ekkor nyilvánvalóak voltak. Végül 1998-ban érkezett el az ideje annak, hogy a Nile a világra szabadítsa a zenei brutalitás egy egészen új formáját.

Az általuk csak „ithyphallic metal"-nak titulált muzsika (olyan jó, hogy feláll tőle az ember fiának szerszáma) a brutális death metal egy iszonyatosan komplex és gyors változata, melynek sajátos ízét Sanders két nagy mániája, Egyiptom és H. P. Lovecraft adják. A Nile zseniálisan elegyíti zenéjében a közel-keleti, illetve egyiptomi hatású témákat, harmóniákat, valamint a horror mesterének ősi, paranoid világát. Erre kíván utalni az album címe is, Nephren-Ka fáraó ugyanis Lovecraft híres Cthulhu mítoszának egyik titokzatos alakja.

A zenekar a roppant hatásos in medias res kezdéssel él ezen a lemezen, vagyis mindenféle bevezető nélkül szabadítja a hallgatóra a pusztítást. A homokvihar erejével tomboló Smashing The Antiu egy két és negyed perces definíciója mindannak, amiről a Nile szól. A dal az ókori egyiptomiak és egy nomád sivatagi nép közötti összecsapást elevenít fel, s ennek megfelelően rendkívül intenzív és kíméletlen. Blastbeat-hegyek, ügyes tempóváltások és keleties gitártémák örvénye jellemzi a nyitó darabot. Érdekesség egyébként, hogy death metal csapatoknál szokatlan mód, itt Sanders mellett a másik két tag, vagyis Pete Hammoura dobos és Chief Spires basszusgitáros is kiveszi a részét a hörgésből, a Nile tehát ebből a szempontból akár a death metal King's X-ének is nevezhető.

Folytatódik a mészárlás a Barra Edinazzuval, ahol páratlan vokálmunka folyik. Tényleg nem szokás kiemelni extrém zenekarok esetében a vokálokat, mivel a hörgés az hörgés, és kész. Ám ez szerencsére nem minden esetben van így, és a Nile azon kevesek egyike, ahol tényleg félelmetes a végeredmény. Mintha a piramisok falairól ismerős, különös, állatfejű istenségek acsarkodásának lennénk fültanúi. Emellett pedig az olyan rövid átvezetések, mint a Kudurru Maqlu vagy az Opening Of The Mouth elején hallható keleties, sejtelmes betétek rengeteget hozzátesznek a megfelelő hangulat eléréséhez. A Serpent Headed Mask magával ragadó leállásokkal, gyilkos tempóváltásokkal operál, az elején felcsendülő női kántálás pedig kísérteties, mintha az éjszakai sivatag közepén lennénk szemtanúi egy titkos, ősi rituálénak.

De Sandersék egyéb meghökkentő megoldással is képesek voltak előrukkolni. A Ramses Bringer Of War nyitánya egyenesen Gustav Holst angol zeneszerző legismertebb műve, A bolygók című szvit első tételéből származik. Persze, már a Nile előtt is akadtak szélsőséges fronton zenekarok, akik kölcsönvételeztek valami klasszikus vagy komolyzenei művet, de ez is jobbára kimerül Orff agyonhasznált Carmina Buranájában, vagy esetleg Beethovenben valamelyik szonátájában. A Nile triója ezzel a művével azonban nem giccseskedni kívánt, hanem kiteljesíteni zenéjét, amit rendkívül intelligensen sikerült is véghezvinniük. Ehhez hasonló darab a sivatagi hadsereg menetelő képét élénken elénk festő Die Rache Krieg Lied der Assyriche is, melyben ugyan egy fia elektromos hangszer sincs, mégsem lóg ki a sorból. Mindenképp kiemelendő még a záró, Beneath Eternal Oceans Of Sand is, amely mintegy négy perc tizenhét másodpercével a korong leghosszabb tétele. Komor darab ez, melynek az akusztikus gitárbetét ad egyfajta melankolikus és fenyegető élt, a félórás alkotás ízléses lezárása.

A lemez hangzása tanítanivaló, a gitárok rendkívül agresszíven szólnak, a dob hangzása úgy jó, ahogy van, a tömörséget pedig a basszusgitár adja. A sárga borító nem épp tipikus death metalos alkotás, még a banda logója is szokatlanul jól kiolvasható, bár a balszélen díszelgő múmia azért nem ígér sok romantikus kalandtörténetet. A zenekar azóta is megállíthatatlanul menetel előre, a színvonal pedig albumról albumra csak nő, bár Sanders mellett időközben teljesen kicserélődött a társaság. És ugyan lehetséges, hogy az Amongst The Catacombs Of Nephren-Kát azóta sikerült zeneileg túlszárnyalniuk, de mégis ez volt az a bizonyos mű, amely amellett, hogy útjára indított egy remek zenekart, sikeresen pumpált friss vét egy szendergő stílusba.

A Nile januári budapesti koncertjéről itt olvashatsz.