Shock!

Három év telt el azóta, hogy a Nílus hatodszorra is megáradt, s az özönvízszerű pusztítás után nem hagyott mást maga mögött, csak romokat. Ez a zsigeri erő ugyan már korábban is megnyilvánult, méghozzá hasonlóan letaglózó formában, a Those Whom The Gods Detest azonban még így is kiemelkedik a csapat egységes színvonalú életművéből. Pedig akaratlanul is megfordul az ember fejében minden egyes Nile lemez előtt, hogy vajon lehetséges-e felülmúlni az előző alkotást?

Talán maga a zenekar sem tudta pontosan a választ, s hogy útmutatást kérjenek, visszafordultak az egészen korai időkig. E feltárás eredménye lett a tavalyi Worship The Animal, amikor egy 1994-es demókazettát jelentettek meg CD-n. Az az anyag amolyan egészen nyers megszólalású, kevésbé szélsőséges korai death metalt tartalmazott, ami tökéletes dokumentálása annak, hogy honnan is érkezett a csapat. Talán nem meglepő, hogy az új sorlemezre is nagy hatással volt ez a múltidézés. A legelső dolog, ami szembetűnik, hallgatva az At The Gate Of Sethut, az a szikár, nyers hangzás. Mintha visszarepülnénk egyenesen a kilencvenes évek első felébe, vagy még inkább a nyolcvanas évekbe, amikor a gitárok még berregtek, az ének recsegett, a dob pedig szárazan kattogott. Na jó, azért a friss Nile lemez nem szól ennyire old school módon, de csak a süket nem veszi észre a hasonlóságot a Worship The Animal és az új album között.

Ez a hasonlóság pedig nem merül ki pusztán a hangzásban. A Worshipen nem is klasszikus értelemben vett hörgést hallhattunk, hanem azt a fajta acsarkodást, ami valahol félúton helyezkedik el az ordítozás és a hörgés között. Az At The Gate Of Sethun is megtalálható ez a vokalizálás, egyszerre régi és új ízt adva a Nile zenéjéhez, az eddigi lemezeiken ugyanis alig hallhattunk ilyesmit eddig. Valószínűleg ez is hozzájárul az album szellősségéhez, egyben klasszikus hangulatú mivoltához.

S bár a hangulat a klasszikus érát idézi, a dalok ezúttal sajnos nem mind egységesen erősek. Sokat ígérően indít az Enduring The Eternal Molestation Of Flame, a Nile-tól megszokott gyilkos váltásokat, keleties témákat kapjuk, a hangzás miatt azonban mégsem tűnik elsőre akkora pofonnak, mint volt a Dusk Falls Upon The Temple Of The Serpent On The Mount Of Sunrise az Annihilation Of The Wicked nyitányaként. Aztán a The Fiends Who Come To Steal The Magick Of The Deceased helyreállítja a megborult lelki egyensúlyomat, ez a tétel a lemez legfogósabbja, egyszerű, mégis zseniális refrénnel és monumentális témákkal.

Nem Nile lemezről lenne szó, ha ne szerepelnének autentikus közel-keleti hangszerek is a lemezen. Mindezt leginkább két rövid átvezetőben kapjuk meg, természetesen Karl Sanders szólóprojektjét idézve, a dalok többsége azonban mégis szinte teljesen mentes az ilyen jegyektől. Mintha Sandersék ezúttal a totális egyszerűségre törekedtek volna, lehántva minden réteget a zenéjükről, hogy visszataláljanak egészen fiatal önmagukhoz. És igen, egy kis nosztalgiázást is érzek ebben az egészben, amit alapvetően nem tartok nagy bajnak, amíg nem süpped bele nyakig az ember. Sanderst és társait ez a veszély talán nem fenyegeti, de most mintha mégis túl nagy hangsúlyt fektettek volna a múltidézésre, és kevesebbet az előre lépésre.

Mindennek leginkább a dalok látják a kárát, a Nile mércéjével mérve ugyanis talán itt szerepelnek eddig a zenekar legfelejthetőbb darabjai. Mert ott van például a záró The Chaining Of The Iniquitous, ami egy ólomlábakon trappoló homokszörnyeteg, epikus fúvós levezetéssel, mégsem érzem olyan maradandó műnek, mint mondjuk a hátborzongató Eat Of The Deadet az Ithyphallic lemezükről. Vagy ott a Tribunal Of The Dead, ami úgy a feléig nagyszerűen működik, de aztán valahogy elfogy belőle a szufla. Valami ezúttal hiányzik, ami olyan lenyűgözővé tett eddig minden Nile korongot.

Az At The Gate Of Sethu egy jó lemez. De sajnos nem több. Mint egy réges-régi megkopott papirusztekercs, ami poros ugyan, és kopottas is, mégis tekintélyt parancsoló, mert a gyökerek tisztelete olvasható ki belőle. Érdekességnek kiváló, de írtak már a fiúk ennél erősebb anyagot is.