Shock!

Immáron csaknem negyedszázaddal ezelőtti első találkozásunkkor, a banda felfutásakor természetesen én is ösztönösen azt hittem, hogy a The 69 Eyes arcátlan és leplezetlen HIM-kópia. Aztán persze gyorsan kiderült: szó sincs ilyesmiről, a csapat eleve sokkal régebbi motoros ennél, és zeneileg sem áll maradéktalanul a párhuzam, a rokonság mellett sem. Eleinte nem bírtam őket különösebben, aztán az évek során ráéreztem a finnek muzsikájára, bár fanatikus hívük sosem lettem. Viszont tagadhatatlan, hogy ez a hol leplezettebb, hol nyíltabb Sunset Strip-ízekkel átszőtt dark/gót rockzene működőképes eleggyé állt össze náluk, és a Death Of Darknessen is szerepel pár egészen kiválóan elcsípett darab. Meg néhány töltelék is. Szóval mondhatjuk, hogy menetrendszerűen hozzák a tőlük elvárható szintet.

Jyrki 69 az előzetes nyilatkozatokban arról beszélt, hogy a csapat ezúttal single-orientáltan rakta össze az albumot, hátha némelyik új darab is a 2000-es évek első felének slágerei nyomába lép majd a rádiókban, és elhozza a csapat másodvirágzását (mármint odahaza, Finnországban, máshol ugyanis aligha bazírozhatnak ilyesmire). Ezt illetően akadnak kétségeim, hiszen az annak idején a Brandon Lee-re, az Angel On My Shoulderre meg a Betty Blue-ra világfájó csajok azóta bőven családanyák/sikeres üzletasszonyok/egyéb, a mai tizenévesek meg nyilván akkor sem egy bőven ötvenes, feketére lakkozott hajú faszira és cimboráira gerjednének, ha történetesen hallgatnának rádiót. Viszont kétségtelen, hogy a baromi jó hangzású, tíz dalával mindössze egészséges, 40 perces hosszúságú albumon valóban akad néhány igen jól megformált, akár slágernek is titulálható téma. Bár hozzáteszem, hogy a mostani eresztés csaknem felét már ismerjük egy ideje, hiszen a single-központú gondolkodás szellemében jó előre elcsöpögtették a dalok tekintélyes hányadát.

Mindez persze semmit sem von le a zene értékéből. A maga sejtelmesen melankolikus dallamvilágával is kellően húzós címadó téma azonnal a fülbe ragad, de a Drive vámpírosan gót sleaze rock'n'rollja meg a California dekadens, jellemző Jyrki-búgással megkoronázott himnusza még ennél is nagyobbat üt. A The 69 Eyes tagsága persze a mai napig sem tagadhatná, hogy annak idején, kölyökfejjel megállás nélkül Billy Idolt, The Sisters Of Mercyt, Fields Of The Nephilimet meg The Cultot bömböltettek a szobájukban, de ezek a nóták így is baromi erősek, ezen nincs mit elvitatni. Ugyanígy a kultikus, svéd Boycott-tól feldolgozott Gotta Rock is működik, ösztönösen beindul a láb a Billie Jean-ízű basszusfutamra, ráadásul alattomosan ragadós is a végeredmény. A nagyon '80-as évekbeli Something Real egy fokkal kevésbé direkt, de ezzel sem nehéz összehaverkodni.

Az It Takes Two countryja nem nyilvánvaló a csapattól, de összességében jól áll nekik, még ha dalként nem is nagy durranás – maradjunk annyiban, hogy Kat Von D-t elsődlegesen azért nem véletlenül nem énekesnőként ismerjük. A Call Me Snake old school dark rockjába csak egy hajszálnyival kellene fantáziadúsabb refrén ahhoz, hogy odasoroljon a Drive meg a California szintjére, de azért így is kellemes, akárcsak a bugyinedvesítő Dying In The Night félballadája. Az illendőnél is cultosabb, a Love hangulatára hajazó Sundownból viszont többet is kihozhattak volna, a kórus itt kifejezetten fantáziátlan, a záró Outlaws meg hiába hangulatos a maga hömpölygésével, egyszerűen sok belőle csaknem hat perc.

Az összkép azért így is messze pozitív, ez egy szerethető, jól hallgatható album a zenekartól, a Drive és a California meg simán ott vannak a valaha írt legjobb nótáik között. Ennyi év és ennyi lemez után, ennyi idősen ez szerintem már önmagában sem rossz mérleg. Ja, és a borító is nagyon impozáns.