A magam részéről kicsit későn kapcsoltam az Unto Othersnél: már bőven kint volt a legutóbbi, 2021-es Strength, amikor alaposabban fejest ugrottam amúgy távolról sem átfoghatatlanul terebélyes munkásságukba. A nagy dömpingben nem hibáztatom magamat emiatt – főleg, hogy semmi sincs még veszve, ugyanis meggyőződésem, hogy a portlandi csapat még mindig csak az út elején jár, ami a népszerűséget és az ismertséget illeti. Ráadásul a Never, Neverland összességében minden eddigi munkájuknál könnyebben fogható, igaz, nem mentes azért a pörgősebb, súlyosabb pillanatoktól sem. Gabriel Francóék dalszerzői kvalitásait mindenesetre nem tudom eléggé méltatni, nálam itt és most totálisan betalált ez a lemez.
Ha nem ismered a zenekart, egy mélyen a '80-as években gyökerező, elsősorban az akkori dark rockos, gótos bandák munkásságából kiinduló csapatot képzelj el, akiknél ugyanakkor ugyanilyen súllyal vannak jelen a zenében a dallamos hard rockos, sőt, kifejezetten fémes ízek is. Ezek az irányzatok annak idején összeegyeztethetetlennek számítottak, manapság azonban már csak maximum néhány kitartóan csőlátású metálfanatikus fejében léteznek mereven lehatárolt skatulyák. Az Unto Others ráadásul úgy főz gyorsan felismerhető elegyet a fenti összetevőkből, hogy a végeredmény teljesen organikus marad. Mindehhez a dark-gót-alterrock hangzásvilág egyik szakavatott mestere, Tom Dalgety szegődött melléjük producerként, aki a The Cult, a Killing Joke, a Pixies, Siouxsie és a Grave Pleasures lemezein vagy érintőlegesen akár a Ghostnál is bizonyította már, hogy a vérében van az ilyesmi.
A Never, Neverland az egyik oldalról csúcsra járatja a banda dallamos oldalát az éteri, new wave-esen csöppenő-pattanó gitárdallamokra és Franco jellegzetesen melodramatikus énektémáira épülő instant slágerekkel. A nyitó Butterfly még nem is a legdirektebb ezek közül, de az éjfeketén melankolikus Angel Of The Night és a pattogós ritmusú Suicide Today kettőse már nyomban kenyérre ken, az utánuk következő Sunshine pedig beviszi a kegyelemdöfést. Utóbbi olyan instant hard rock sláger, hogy már-már szinte túlzás, de végig briliánsan akrobatikus módon sikerül egyensúlyban maradniuk a borotvaélen, és még épp nem válik önparódiává a nóta. Tényleg olyan dallamtapadást okoz, hogy nem lehet menekülni előle...
Összekeverhetetlen Unto Others a Fame, a When The Kids Get Caught, a Time Goes On vagy a Raigeki 雷撃 is, nem is beszélve a Cold World lassújáról. Utóbbit nem nevezném balladának, de annyi bizonyos, hogy pozitív töltésével, Franco óriási dallamaival és Sebastian Silva finom, ízes szólójával ez is csúcspont. Viszont elképzelhető, hogy a lemez ívét tekintve nem egy másik elmélkedős-lassú témát kellett volna közvetlenül utána felpakolni az I Am The Lighttal. Ami amúgy dalként szintén ott van a szeren, a hasonló húrokat pengető, a normál verziót záró címadóval egyetemben. És mindezek mellé odapakoltak pár keményebb, karcosabb témát is. Ezek közül talán a vámpíros Momma Likes The Door Closed a legérdekesebb, ahol mintha a Sisters Of Mercy jammelne a Mercyful Fate-tel meg valami punkbandával, és még blastbeatet is pakoltak bele. Elsőre felvontam rá a szemöldökömet, de nagyjából harmadjára már megbabonázott. De nem éppen tipikus a nyúlfarknyi Flatline sem, ahol a korai Type O Negative elborult, hisztérikusan önveszélyes dühe vegyül némi fémesebb borultsággal.
Ahogy nézem a visszajelzéseket, akadnak, akik szerint a Never, Neverland a csapat „ez már nem olyan jó, mint...″ albuma, érteni is vélem ennek okát, de nem tudok egyetérteni a hasonló vélekedésekkel. Bár átkötésekkel plusz a Ramones Pet Sematary feldolgozásbónuszával együtt tizenhét dalról beszélünk (ne ijedj meg, így is csak 50 perc a játékidő), én nem igazán hallok itt üresjáratot. Minden dalt topra tettek, kellően változatos a végeredmény, szóval elképesztő meló rejlik benne. Ráadásul személyes, őszinte jellege miatt nem nehéz akár már rövid idő alatt is nagyon szorosan összebarátkozni vele. Mindössze két dolgot nem értek az Unto Othersnél: egyrészt, hogy miért kellett egy semmitmondó, szar zenekarnevet egy másik semmitmondó, szar zenekarnévre váltaniuk (de ezen már rég túl vagyunk...), másrészt, hogy miért egy egyetemes metálklasszikus címét hasznosították újra. Nyilván magát a Never, Neverland kifejezést nem Jeff Waters találta ki, plusz semmilyen szempontból sem konkurálnak az Annihilatorrel. De arra a bandára is furcsán néznék, amelyik, mit tudom én, Walls Of Jericho vagy Painkiller címmel hozna ki új lemezt, pedig ezek sem állnak védjegyoltalom alatt... Ettől eltekintve viszont nálam ez gyakorlatilag egy perfekt album, akárcsak az eddigiek. Ne hagyd ki!
