Shock!

Metal szempontból egyértelműen a Judas Priest az idei Sziget legnagyobb húzóneve. Minden idők egyik legfontosabb heavy metal bandája harmadszorra teszi tiszteletét Budapesten augusztus 11-én, de túlzás lenne azt állítani, hogy megtépázatlan hírnévvel. A zenekar menedzsmentjétől megszokott bénasággal lebegtetett „búcsúturné, de azért mégsem annyira" effektus eleve sokakat késztetett szájhúzogatásra az aktuális körút kapcsán, K.K. Downing gitáros hirtelen és váratlan távozása pedig valósággal sokkolta a banda híveit. Most azonban a koncertre való ráhangolódás gyanánt tegyük félre mindezt az agyunk egyik rejtett zugába, és emlékezzünk meg inkább a Priest történetének egyik legjobb albumáról.

Ahhoz képest, milyen nimbuszt építettek ki maguknak a '80-as évek első felére, a Judas Priest kissé megtépázott hírnévvel haladt a következő évtized kezdete felé. Ennek oka mindenképpen az 1986-os Turbo lemez kommerszebb megközelítése volt: habár az album kereskedelmi szempontból hozta a korábbi formát, az áhított multiplatina megasztár-státusz nem jött nekik össze az Egyesült Államokban, rengeteg rajongó pedig hatalmas csalódásként, sőt, árulásként élte meg a korábbiaknál rádióbarátabb, slágeresebb szerzeményeket.

A Turbót a zenekar eredetileg dupla lemeznek tervezte, de ebbe a kiadó nem volt hajlandó belemenni, így a megmaradt karcosabb témák egy része az 1988-as Ram It Downon jelent meg. Az album már csak ezáltal is visszatáncolást jelentett a súlyosabb irányvonalhoz, de mint minden hasonló „vegyes" kiadvány, távolról sem lett száz százalékos teljesítmény: akadtak rajta óriási dalok (a Blood Red Skies például simán odafért a csapat csúcsalkotásai közé), de ezek mellé sajnos komoly töltelékek is becsúsztak. A banda koncertszinten továbbra is az arénákat megtöltő előadók között maradt, de az eladások nem érték el az előző három anyag eredményeit, habár ez még persze így is amerikai aranylemezt jelentett. Sokan ekkoriban már egyébként is a vészharangot kongatták a tradicionális heavy metal felett, hiszen a mainstreamben az amerikai típusú hard rock és pop metal előadók futottak, az undergroundból pedig a thrasherek lihegtek a nagy stílusalapítók nyakába.

A Judas Priest számára komoly vérfrissítést jelentett, amikor a Ram It Down turnéinak végeztével magánéleti problémái miatt Dave Holland távozott a fedélzetről. A bandában az 1980-as British Steel óta szolgáló dobos régóta kerékkötőnek tűnt a megújulásra mindig képes Glenn Tipton / K.K. Downing gitárduó, a bombabiztos alapember Ian Hill basszusgitáros és persze a metal világ egyik leghatalmasabb frontembere, Rob Halford mellett. Holland ódivatú játéka felett egyszerűen eljárt az idő, és miközben a fiatalabb bandákban Dave Lombardók, Charlie Benanték, Gene Hoglanek halmozták egymásra a boszorkányos megoldásokat, nyilván a Priest is érezte, hogy Dave kevés lesz egy új fejezet kezdetéhez. A 2004-ben pedofil bűncselekmény miatt lesittelt dobos helyére a Racer X nevű amerikai power metal banda ütőse, az emberfeletti képességekkel rendelkező, modernebb és technikásabb iskolát képviselő Scott Travis ült be.

A friss lemezanyag viszonylag gyorsan és gördülékenyen összeállt, ám megjelenése hónapokat késett, miután a Judas Priestet két nevadai fiatal szülei bíróság elé citálták. Meggyőződésük szerint gyermekeik azért követtek el öngyilkosságot, mert az 1978-as Stained Class lemez Better By You, Better Than Me dalában elrejtett hátsó üzenetek erre biztatták őket. Az eset világszerte hatalmas nyilvánosságot kapott, és óriási vitákat váltott ki: a per komoly erőpróbát jelentett az egész műfaj számára, hiszen az amerikai kisegyházak és cenzori szervezetek megragadták az alkalmat, hogy az irányzat egyik legjelesebb képviselőjén keresztül magát a rockzenét is pellengérre állítsák. A Priestet végül ártatlannak mondta ki a bíróság, de alighanem szívesen megspórolták volna a felhajtást. Glenn Tipton: „Teljesen abszurd volt az egész szituáció. Mindkét srác büntetett előéletű volt, és egyikük pont a mi lemezünk hallgatása után lőtte magát agyon, miközben egyébként mindketten hullarészegek voltak. A másiknak levitte a golyó a fél arcát, de még három évig élt, aztán kábítószer-túladagolásban meghalt. Erre mondták azt, hogy a mi lemezünk okozta! Megjelent egy ügyvéd, és egy másfél évtizedes szövegért kezdte perelni a bandát. A vádat persze azonnal elejtették, mert az amerikai alkotmány első paragrafusa kimondja, hogy azt mondasz, amit csak akarsz. Erre megint bepereltek, mert a lemezen rejtett üzeneteket véltek felfedezni. Azt állították, hogy a Better By You, Better Than Me-ben elhangzik a Do it, do it! felszólítás. Végül kiderítettük, hogy melyik hangot vélik ennek, és bebizonyítottuk, hogy az csupán Rob egyik levegővétele az egyik sor eléneklésének végén. Ha lett volna rejtett üzenet a lemezen, elismertük volna, továbbá az sem valószínű, hogy ebben az esetben csak ketten ölik meg magukat, hiszen a Stained Class milliós példányszámban fogyott. A fickó, aki beperelt minket, külön vállalatot alapított az efféle rejtjelezett üzenetek felkutatására. Még a Ritz teasüteményben is üzeneteket talált... Soha nem bíztattunk senkit sem rossz dolgokra, mindig kiálltunk az öngyilkosságok, a gyilkosságok és a kábítószerek ellen! Az évek során rengeteg pénzt utaltunk át gyermekkórházaknak, rehabilitációs központoknak, és mindezt sosem a reklámértéke miatt tettük. A per miatt kénytelenek voltunk ezekkel is előhozakodni. Ez az egész ügy rengeteget ártott nekünk."

A Judas Priest új, sorrendben tizenkettedik stúdiólemeze, a Franciaországban rögzített Painkiller végül 1990 őszén jelenhetett meg. Az egy évtized óta először nem Tom Allom, hanem Chris Tsangarides producer segítségével készített album összes korábbi munkájuknál keményebbre és horzsolóbbra sikeredett, félelmetesen sodró lendülete tulajdonképpen mindenkit meglepett, de kétségtelen, hogy a produkció a dalok tekintetében is a zenekar egyik legerősebb anyaga volt. Halford: „A cél a Judas Priest legkeményebb és legjellemzőbb lemezének elkészítése volt. Minden energiát bele akartunk adni a játékba, olyan gyors és kemény nótákat akartunk írni, amilyeneket már hosszú évek óta nem. Utoljára a British Steel albumot készítettük így, bár bizonyos szinten a Screaming For Vengeance is hasonló törekvéseket tükrözött. A Painkiller kemény, spontán és különleges. Éppen itt volt már az ideje annak, hogy valaki egy igazi heavy metal lemezt írjon, mert mind Amerikában, mind Európában kezdték elfelejteni, hogy valójában mit is takar ez a kifejezés... Úgy érzem, olyan zenét csináltunk a Painkillerrel, mint azelőtt legfeljebb a thrash bandák. Évek óta nem láttam egyetlen új angol heavy metal csapatot sem, mert mindenki a thrash felé húzódott. Természetesen rengeteg jó zenekar működik a thrash színtéren is, a Metallicát vagy a Slayert én magam is nagyon kedvelem, de felhívnám a figyelmet arra, hogy mi már az ősidőkben is sok gyors nótát írtunk. A thrasherek nagyrésze ezzel szemben nem csinál mást, mint iszonyatos sebességgel nyomja a korai Black Sabbath riffeket. Pont olyan sötét és nyomasztó hangsorokkal operálnak, mint amilyeneket főleg Tony Iommi játszott, de mi is elég gyakran használtunk ilyeneket. Ettől függetlenül persze mindig igyekeztünk olyan egyéni hangzást kialakítani, ami eltér a Black Sabbathétól."

A Painkiller legfőbb ereje abban rejlett, hogy dalai magukban hordozták a klasszikus brit heavy metal összes jellegzetességét, de eközben minden erőltetettség nélkül illeszkedtek a '90-es évek elejének zenéi közé is. A Painkiller intenzitása könnyedén vette fel a versenyt a Judas Priest emlőin nevelkedett legdurvább thrash csapatok albumaival is, ám mivel jóval dallamosabb volt azoknál, a bandának újból sikerült vele megújítania a heavy és power metal színteret. Tiptonék eddig is híresek voltak arról, hogy nem csinálnak két egyforma anyagot, de ezúttal talán minden korábbinál nagyobb volt az a bizonyos előrelépés, amely eddig is jellemezte őket. Tipton: „A Judas Priest mindig is heavy metalt játszott, és a Painkiller hangzása is ezt támasztja alá. Meg akartuk mutatni, milyen is az igazi heavy metal. Láttam egy közönségszavazást egy metal magazinban, és az előkelő helyezéseket olyan bandák foglalták el, mint a Bon Jovi meg a Def Leppard, és szerintem őket nem nevezhetjük heavy metalnak. Nagyon is kedvelem ezeket a zenekarokat és társaikat, de azt hiszem, problémák vannak a meghatározásokkal. Az úgynevezett dallamos amerikai heavy metal voltaképpen hard rock. Persze nem vagyok a dallamok ellen, de óriási különbség van a populáris heavy rock és az igazi heavy metal között. Tudván, hogy mire képes Scott Travis, elhatároztuk, hogy visszatérünk ahhoz az irányhoz, amit a legjobban ismerünk, és ahol a legjobban kihasználhatjuk a tehetségét. Az utóbbi években egy csomó régi nótát nem tudtunk játszani élőben, mert Dave Holland nem tudott alkalmazkodni Les Binks kétlábdobos tempóihoz, most azonban nyugodtan előszedhetünk bármit, mert Scott mindenre képes."

Travis ízes, ötletes és páratlanul intenzív dobolása nagyban megdobta az amúgy sem bárgyú dalok energiaszintjét. A hat perc fölé nyúló címadó speed-téma falakat kidöntő vágtája helyből megadta az alaphangulatot, monumentális váltott szólókkal teli középrésze pedig megmutatta, hogy Tipton és Downing még a negyedik iksz felé közeledve sem restek új ötleteken törni a fejüket, beleértve ebbe a fiatalabb gitárosok munkásságának tanulmányozását is. A lemez másik hasonlóan gyors dala a szintén nagy gitárvarázslással induló Metal Meltdown, de az All Guns Blazing és a Leather Rebel is csak egy fokozatnyit vesznek vissza a tempóból. Utóbbi számomra az egész lemez egyik abszolút csúcspontja, tényleg egy jól irányzott ökölcsapás erejével hat, ahogy pedig Halford a refrénben hadvezérként ereszti neki a torkát a közepesebb regiszterekben, az tényleg minden pénzt megér, az embernek egyszerűen nincs kedve a szövegen mosolyogni. Pedig ezen a téren a Painkiller lemez is tartogat nem kevés furcsaságot, de hát a Priest sosem volt az a kimondott filozofikus banda... Halfordnak egyszerűen elhiszed, hogy komolyan gondol minden sort, és kész.

Az album még brutalitása mellett is végig páratlanul fülbemászó és dallamos. Hiába sivít végig a címadó témában Rob a sztratoszférában, már az első körben a dobhártyádhoz tapad a dallam, az induló-szerűen kalapáló Hell Patrol, a sötét, fémesen zakatoló Night Crawler vagy a Between The Hammer & The Anvil esetében pedig még csak kapaszkodni sem kell közben, nehogy elsodorjon magával a banda. A legslágeresebb téma ugyanakkor egyértelműen a drámai építkezésű A Touch Of Evil a maga szaggatott alaptémájával, színesítő billentyűivel (amiket egyébként Don Airey játszott fel). A záró, címéhez méltóan heroikus hangulatú One Shot At Glory már tényleg csak a kegyelemdöfést viszi be a végén. (A lemez 2001-es újrakiadásán egyébként egy Living Bad Dreams című ballada is szerepel bónuszként, ami szintén ebből a korszakból származik. Ez sem rossz, de abszolút nem hiányzott az eredeti verzióról.)

A Painkiller egyből hatalmas sikert aratott Európában és Japánban, de az Egyesült Államokban is jól kezdett, bár itt ezúttal már egyáltalán nem számíthattak a rádiókra: az anyag egyszerűen túl keménynek találtatott ehhez, ráadásul leheletnyi kapcsolódása sem volt az Amerikában ekkortájt egyeduralkodó veszkócsizmás, fejkendős Sunset Strip vonalhoz. Ennek ellenére három hónap alatt aranylemez lett odaát. A csapat útját ismét egy-egy zsúfolt teltházas amerikai és európai turné szegélyezte, amelyeken a fiatalabb generáció képviselői kísérték el őket előzenekarként: az Államokban a Megadeth és a Testament, Európában az Annihilator és a Pantera játszottak előttük. Halfordék emellett meghívást kaptak a korszak egyik legfontosabb rockeseményére, az 1991 januári Rock In Rio II fesztiválra is, ahol akkora sikert arattak, hogy nyilvánvalóvá vált: a '90-es években is a legnagyobbak közé tartoznak. Természetesen a koncerteken sem hagytak kétséget afelől, hogy miről is szól a zenekar az új évtizedben, hiszen minden korábbinál gigantikusabb látványosságokkal dolgoztak, és ezúttal már nemcsak bőrruháikon, hanem Downing legendás fecskefarkú gitárjain is szegecsek ékeskedtek.

A csapat 1991 nyarán az Operation Rock'N'Roll fesztiválturnén járta körbe Amerikát Alice Cooper, a Motörhead, a Metal Church és a Dangerous Toys társaságában. Ezen a turnén azonban a fellépőket már megcsapta az új idők szele, mert a vártnál jóval kisebb érdeklődés mellett zajlott. Mire a Painkillerhez kapcsolt összes koncertsorozatot befejezték, a rockvilág egészen más állapotban leledzett, mint az album kiadása idején. A korábbi korszak sztárjai lassacskán eltünedeztek a színről, hogy átadják helyüket a grunge-éra zenészeinek: a látványosságok eltűntek, a bőrszerelések helyét átvette az utcai fazon. Látszólag minden megváltozott. Halford: „Én már úgy 1986 körül megjósoltam, hogy bő fél évtizeden belül sehol sem lesz a Quiet Riot, a Twisted Sister vagy a Ratt. Akkoriban az amerikai MTV olyan 23 millió emberhez jutott el, és ha ennek a 23 millió embernek csak az egy százaléka megvette az albumot, az már elég volt egy banda felfutásához. Azt viszont akkoriban még kevesen látták át, hogy ez nem hűséges rajongói keménymag, hanem csupán divatréteg. A még kialakulatlan ízlésű kissrác az egyik évben még azt üvölti, hogy Bang your head!, aztán a következő évben már valami nyálat hallgat. Ez sosem fog megváltozni, ráadásul ma már az MTV-t is a korábbi 23 millió néző többszöröse nézi."

A Judas Priest megérdemelt pihenőre vonult és csend lett körülöttük, majd a még súlyosabb hangzások felé orientálódó Halford 1992 novemberében bejelentette, hogy kilép a csapatból. Ez azonban már egy másik történet: a lényeg, hogy az énekes következő években beindított szólóprojektjei, a groove metalos Fight és az indusztriálkodó Two éppúgy nem váltották be a hozzájuk fűzött anyagi reményeket, ahogyan a Priest Tim „Ripper" Owens énekessel készült két albuma sem. A metalhoz Halford nevű szólóbandájában megtért énekes és a hangszeresek végül 2003-ban találtak vissza egymáshoz, azóta két albumot jelentettek meg, idén pedig már K.K. Downing nélkül bonyolítják búcsúturnéjukat, ami igazából nem búcsúturné, csak így hívják.

Ne firtassuk most, mi mindent csinálhatott volna másképp a Judas Priest az elmúlt nyolc évben. Az első és legfontosabb ezek között mindenképpen egy normális menedzsment kerítése lett volna a Jayne Andrews-féle töketlen, következetlen társaság helyett... De most inkább felejtsük el Halford elbaltázott módon felvezetett visszatérését, a fura Epitaph turnét meg Downing még furább távozását alig valamivel a koncertsorozat kezdete előtt, és maradjunk annyiban, hogy ha nem hallottad a Painkillert, akkor semmit sem hallottál ebben a műfajban. A Priest rengeteg klasszikus albumot készített az évek során, de számomra mind Halford, mind a gitárosok itt nyújtották életük legkiemelkedőbb teljesítményét. Nem véletlen, hogy a '90-es dalok számos feldolgozása (Death, Silent Force, Biomechanical, Angra, Radakka satöbbi) közül igazából egyik sem tudta hozni az eredeti változatok szintjét... Én már tudom, hogy sajnos pont nem leszek Budapesten, amikor a Szigeten játszanak az új gitárossal, Richie Faulknerrel, te viszont ne mulaszd el az alkalmat még akkor sem, ha az idén hatvanéves Halford mester élőben már megszenved a címadó dal magasaival.