Shock!

November végén már a negyedik Body Count nagylemez jelent meg a banda 2009-es újjáalakulása óta, ezzel pedig eljutottak oda, hogy az ismételt aktivizálódást követően pontosan ugyanannyi korongjuk jött ki, mint az első korszakban. Ráadásul a mostani felállás kétségkívül jobb, mint bármelyik korábbi. A zenekar nemcsak egyéni szinten áll profibb muzsikusokból ugyanis, de csapategységként is erősebbek, ez pedig a lemezek színvonalán is abszolút hallatszik. Ha eltekintünk a mindent megszépítő nosztalgiától, akkor kétségtelen, hogy bármely újkori anyaguk köröket ver a régiekre, és ebbe a sorba a friss Merciless is beletartozik. Az új cucc négy évvel követi a 2020-as Carnivore megjelenését, zeneileg azonban nincs köztük túl nagy távolság: ahogy elődje is az volt, úgy a Merciless is kifejezetten dühös, erőszakos, sötét hangulatú lemez. Ice-T egyértelműen elégedetlen az iránnyal, amerre a dolgok haladnak a világban, és nem is rejti véka alá a véleményét.

A Body Count régóta nem csinál olyan szándékosan megmosolyogtató, egyben azonnal az agyadba ragadó viccdalokat, mint az Evil Dick vagy a KKK Bitch voltak anno, de lemezeiken azért rendre felbukkantak olyan groove-os, kvázi slágertémák (lásd például a Black Hoodie-t vagy a Talk Shit Get Shotot), amik azonnali kapaszkodót jelentettek, ráadásul remekül lehetett rájuk bulizni a koncerteken. A Merciless viszont híján van ezeknek, ami számomra a lemez egyetlen gyenge pontját jelenti. Az abszolút szigor uralkodik itt tehát, amire kiváló példa a Corpsegrinder vendégszereplésével felvett The Purge, a benne elhangzó „Killing people looks like fun!" mondat pedig kinek is állhatna jobban, mint a Cannibal Corpse amúgy kenyérre kenhető frontemberének. De ugyanezt a sort folytatja a Joe Badet csatasorba állító, már lemezelőzetesként is bemutatott Psychopath is.

A Fuck What You Heared szellősebb, de kifejezetten nyugtalanító zenei világa tök jól oldja az első pár dal brutalitását, Ice pedig kendőzetlenül mondja el benne az amerikai kétpárti politikai berendezkedésről alkotott véleményét. A fegyverropogást ritmushangszerként bevető Do Or Die is a pattogósabb ritmizálású darabok közé tartozik, így ez is kellemesen lóg ki a horzsoló, full metál megközelítésű darabok közül. A lemez legérdekesebb tétele azonban kétségtelenül a Pink Floyd 1979-es klasszikusa, a Comfortably Numb újraértelmezése, melyhez Ice ugyanúgy saját szöveget írt, mint anno az Institutionalizedhoz is. A végeredmény pedig annyira megtetszett Roger Watersnek és David Gilmournak, hogy nemcsak teljes egyetértésben bólintottak rá (történt bármi egyéb az elmúlt tíz évben, amiben a két legendás figura egyetértett?), de utóbbi nemcsak a dal egészén átívelő gitárszólót játszotta fel, hanem még a videóklipben is szerepel. Ugyan a Body Count és a Pink Floyd házasítása elsőre meglehetősen furcsa elegynek tűnhet, a végeredmény mégis kifejezetten jó. A dallamosabb vonalat követi még a Howard Jonesszal megerősített Live Forever, de a Bloodlust után hét évvel újra felbukkan Max Cavalera is, hogy a bőgős Vincent Price-szal ketten süvöltsék el a Drug Lordsot. A végén aztán ott van még a groove-os, fogós, ökölrázós refrénű World War, majd a pörgős Mic Contracttal ér véget a bő 40 perces lemez.

A Body Count zenei határvonalai nyilván meglehetősen szűkösre szabottak, a Merciless viszont ezeken belül elég változatosra sikerült. A dalokkal fikarcnyi gond sincs tehát, egyedül csak egy igazán átütő, odabaszós slágert hiányolok a Mercilessről. Ha lenne ilyen, maximális lenne a pontszám.