Shock!

Negyven évvel ezelőtt, 1984 végén jelent meg Bryan Adams negyedik stúdióalbuma. A Reckless Bryan 25. születésnapján került a boltokba, és egyből berúgta a kanadai dalszerző/énekes előtt a mainstream felsőházának kapuját. Az album tíz dalából hat brutális sláger lett, így kora és az évtized egyik meghatározó rádiórock-sikerlemeze lett, és megalapozta Adams máig tartó pályafutását. Sikerballadái miatt Mr. Hétköznapi Srácot később gyakran már nem sorolták a hard rock színtérhez – ám a mai fejjel is tökéletes albumot hallgatva nem kérdés, honnan érkezett és kiknek játszott akkoriban Bryan, még ha kicsit ki is lógott a korszak harsányabb, macsóbb előadói közül.

Bryan Adams professzionális dalszerzői pályafutása az átlagnál korábban, még tizenéves korában kezdődött, ám az előadói sikerekhez vezető útja hosszabbnak bizonyult a szokásosnál. Az ontariói születésű, diplomatacsaládból származó Bryan Deep Purple-ön, Uriah Heepen, Led Zeppelinen, illetve klasszikus amerikai rockzenéken nőtt fel, és már egészen korán komoly zenei affinitást mutatott. Ugyanakkor egészen a '70-es évek második feléig nem találta a helyét, amikor is megismerkedett a nála néhány évvel idősebb Jim Vallance-szel.

Az ekkor már szépen felívelő produceri karrierjét építő Bruce Fairbairn köreiben mozgó dalszerzőben és stúdiós szakemberben Adams jó barátra és ideális társszerzőre lelt. Ettől azonban még nem jöttek be egyből a számításai: „Jimmel rengeteg dalt írtunk a pincestúdiójában, de ettől függetlenül sokáig le se szart senki. Hosszasan házaltam sikertelenül a demóimmal különböző kiadóknál. Emlékszem az egyik beszélgetésre, ahol a faszi megkérdezte: van zenekarom? Mondtam, hogy nincs. Van menedzserem? Nincs. Mire ő: oké, akkor ne raboljuk egymás idejét, viszlát! Végül az A&M szerződtetett le 1978 végén dalszerzőként, szó szerint egy kanadai dollár ellenében, azzal az ígérettel, hogy majd egyszer készíthetek saját lemezt is. A lehető legszarabb feltételekben állapodtunk meg, de még így is hálás voltam a lehetőségért. Semmi másra nem vágytam, csak egy esélyre."

Adams és Vallance ezután sorozatban gyártották a dalokat különböző előadóknak, köztük olyan komoly neveknek is, mint például a Bachman Turner Overdrive, majd 1980-ban Bryan végre megjelentethette első önálló nagylemezét is. A címként az énekes nevét viselő album még Kanadában sem keltett különösebb feltűnést – olyannyira nem, hogy az 1981-es You Want It You Got Itet eredetileg Bryan Adams Hasn't Heard Of You Eitherként akarták megjelentetni. Az album továbbra sem kavart különösebb viharokat, Adams és Vallance dalszerzői kvalitásainak azonban kezdett híre menni a szakmában. Így kerültek többek között a KISS környékére is: „22 éves, egyik napról a másikra élő dalszerzőként egy nap felhívott a semmiből Michael James Jackson producer, hogy nem lenne-e kedvem a KISS-szel dolgozni. Természetesen egyből felcsigázott a lehetőség, és két szám született a Gene Simmonsszal és Jim Vallance-szel közös együttműködésből. Gene először megmutatta azt a fantasztikus riffet a basszusgitáron, ami később a War Machine gerincét adta. Megpróbáltam kitalálni egy ezzel felérő témát, és a cím is tőlem érkezett. Mivel a másik nótában a poklot emlegettük, adta magát, hogy itt meg a háborút állítsuk a középpontba. A Rock And Roll Hell pedig igazából Jim dala volt, néhány évvel korábban a Bachman Turner Overdrive már lemezre vette, és én javasoltam, hogy kicsit írjuk újra a KISS-nek. Nagyon hálás vagyok Gene-éknek, amiért annak idején lehetőséget adtak nekem."

A két dal a KISS 1982-es Creatures Of The Night lemezén kapott helyet. A You Want It You Got It nyitószámát, a Lonely Nightsot eközben Bryan egy másik példaképe, a Uriah Heep is megvette a '83-as Head Firstre. Egyszerre tehát felpezsdültek körülötte a dolgok, és az 1983 januárjában kiadott harmadik szólólemez, a Cuts Like A Knife végre meghozta az áttörést az olyan dalok rádiós sikerei után, mint Straight From The Heart Ballada, a címadó téma vagy a This Time. Bryan hirtelen azon kapta magát, hogy meglódult iránta a kereslet: az album bekerült az amerikai Top 10-be – a nyolcadik helyig jutott –, beplatinázódott, és egy tumultuózus turné keretében mutathatták be az Államokban: „Nagyon hosszan őröltem a taposómalomban: turné, lemezfelvétel, turné, lemezfelvétel... '83 legnagyobb részében az Egyesült Államokra összpontosítottunk. Akadt pár kanadai és brit koncert, de valójában Amerikát igyekeztünk felkészíteni a következő lemezre, és egyébként éreztük is, hogy valami megmozdult. Beindult a Cuts Like A Knife, és a koncerteken is tapintható volt a lendület. Az emberek egyre jobban ismerték a nótákat, már nem volt állandóan olyan érzésem, hogy egy rakás ismeretlen dalt játszom. Hirtelen mindenki kívülről fújt mindent. Szóval mire eljutottunk a következő lemezig, az ország legtöbb részét már bejártam, és az FM rádióknál is elég rendesen bealapoztunk. Ráadásul már közelgett a nagy MTV-robbanás is. A Cuts Like A Knife a csatorna elsőként játszott klipjei közé tartozott, és tényleg rengeteget számított, ha ott voltál a kezdeteknél."

A kiadó és Bryan egyaránt tudta, hogy a következő album meghozhatja az áttörés utáni még nagyobb sikereket, vagyis korántsem volt mindegy, miként sikerül. Dalokban éppen nem szűkölködtek. Vallance: „1984 januárjában álltunk neki dalokat írni a lemezhez. Csak és kizárólag a zene szeretetéért, a zenélés öröméért dolgoztunk. Semmit sem kellett bizonyítanunk, vesztenivalónk meg aztán pláne nem volt. Olyan dalokat akartunk írni, amikkel elégedettek vagyunk." A formálódó negyedik szólóalbumra visszatekintve utólag vicces, de számos meghatározó momentumot eredetileg nem is akartak feltenni rá. Ezek közül rögtön a Heaven ballada volt az első, amelyet még 1983-ban rögzítettek az A Night In Heaven film soundtrackjére, és Bryan túl lágynak találta az albumhoz. Vallance és producerük, Bob Clearmountain azonban meggyőzték, hogy vétek lenne lehagyni a lemezről.

A Heaven tehát zöld utat kapott, de egyébként hihetetlenül könnyen írták a jobbnál jobb, friss tételeket. Bryan: „Nem mentünk rá tudatosan a slágergyártásra. Mindössze annyi volt a cél, hogy írjunk a koncertműsorba jól passzoló dalokat, ilyet, meg olyat, meg amolyat. Szerencsére Jim Vallance-szel ekkorra kiváló szerzőtársakké értünk, és akárhányszor csak nekiültünk, összeállt egy új nóta a lemezre: hétfőn a Heaven, kedden a Run To You, szerdán a Somebody, szombaton meg a Summer Of '69. Most mondtam valamit, de tényleg ennyire könnyen ment. Bele sem gondoltunk, de vitt minket a lendület, tényleg teljesen ihletett módon dolgoztunk." A bőség zavarában szintén sokáig kérdéses volt az említett Summer Of '69 sorsa is. Bryan: „A dal eredeti címe Those Were The Best Days Of My Life volt, és Bob Seger Night Moves nótájának hatására született. Az egy briliáns szám, mindig is bosszantott, hogy nem én írtam..." Vallance: „A Summer Of '69 első változata 1984 januárjában állt össze a házistúdiómban, és a következő hónapokban elég sokat változtattunk rajta. Az a vicces, hogy még ezután sem voltunk meggyőződve róla, hogy elég erős a lemezhez... Nagyjából fele-fele arányban tettük hozzá a magunkét, ide-oda dobáltuk a szövegi és zenei ötleteket egymás között. A szám valójában roppant egyszerű, és a témája is az: a nyárról szól, meg a szexről. A közhiedelemmel ellentétben a '69 sokkal inkább a szex metaforája volt a szövegben, nem pedig egy konkrét évszámot jelölt."

A harmadik kérdéses pont a Run To You címet viselte. Vallance: „Bruce Fairbairntől futott be a felkérés 1983 januárjában, hogy írjunk egy dalt a Blue Öyster Cultnak, mert épp velük készült stúdióba vonulni. Megírtuk a Run To You-t és odaadtuk neki a demót, aztán néhány nappal később Bruce felhívott, hogy nem tetszik nekik, nem passzol a lemezükhöz. Nem voltunk hajlandók elkeseredni, így a kiadón át felkínáltuk a nótát több másik csapatnak, például a .38 Specialnek is, de senkinek sem kellett. A Run To You hivatalosan is árván maradt..." Bryan: „Olyan dalt akartam írni a Blue Öyster Cultnak, amiben benne van az a bizonyos (Don't Fear) The Reaper-hangulat. A Run To You összességében abszolút nem szól úgy, de hasonló akkordbontásos megoldásban gondolkodtam. Nekik azonban nem kellett, és utólag már természetesen nagyon örülök ennek. Igazából ha zenekarban játszol, és valaki külsős megkeres egy dallal, jó eséllyel nem akarod felvenni. Ők is teljesen jól elvoltak a saját számaikkal."

Adams ennek ellenére korántsem volt biztos benne, hogy a Run To You-nak a saját lemezén van a helye. Clearmountainre volt szükség ennek eldöntéséhez: „Már elsőre is tetszett a dal, de Bryan nem akarta feltenni a lemezre. Akkoriban épp más bandáknak írt nótákat, ezt pedig valamiért mindenképpen el akarta passzolni. Emlékszem, megérkeztem Vancouverbe, hogy stúdiózni kezdjünk az albummal, és a reptérről a városba tartva, a kocsijában már mutatott pár demót. Amikor a Run To You-hoz értünk, azt mondta, egyelőre nem tudja, mihez kezdjen vele. Egyből rávágtam: fel kell tenni a lemezre, mert baromi jó!" Mint utóbb kiderült, az sem volt teljesen igaz, hogy a Blue Öyster Cultnak nem kellett a szám. Vallance: „2024 januárjában, több mint negyven évvel azután, hogy elküldtük a Run To You-t a Blue Öyster Cultnak, kaptam egy e-mailt a banda egyik alapítójától és dalszerzőjétől, Joe Bouchard basszertől. Annyit írt: ismeri a sztorit, hogy a The Revölution By Night lemezük munkálatai előtt elküldtük a Run To You demóját Bruce Fairbairnnek, ők pedig elutasították. Ugyanakkor szerette volna, ha tudom, hogy személy szerint egyáltalán nem hallotta a felvételt. Azt írta, valószínűleg a menedzserük hallgatta meg a demót, és ő szavazta le, nekik azonban meg sem mutatta..."

Az 1984 tavaszán, a vancouveri Little Mountain stúdióban rögzített albumhoz egy különleges vendéget is sikerült megcsípni Tina Turner személyében. A legendás énekesnő ekkor még épp nagy visszatérése előtt állt, és az It's Only Love című kirobbanó rockhimnuszban vállalt szerepet Bryan oldalán. Adams: „Tudtam, hogy valami még hiányzik a dalból, és nem állna meg az eredeti formájában. Eszembe jutott, mennyire nagyszerű lenne, ha meg lehetne hozzá hívni Tina Turnert, és úgy alakult, hogy a felvételek utolsó hetében épp Vancouverben koncertezett, méghozzá Lionel Richie előtt. Ez még ugye azelőtt történt, hogy megjelent volna a Private Dancer albuma, amivel ismét a csúcsra került... Elküldtem neki előzetesen a nótát, aztán bejutottam hozzá a backstage-be. Mindenütt valósággal hemzsegtek az emberek, tényleg rengetegen nyüzsögtek hátul. Hirtelen megláttam egy hatalmas hajkoronát közeledni a folyosón, és hallottam, amint kérdezgeti: hol van? Melyikük az? Aztán valaki rám mutatott, mire egyből odajött, és annyit mondott: Bryan Adams, egyszerűen imádom ezt a dalt, vegyük fel! Oké, mondtam, holnap várlak. Magamban persze azt gondoltam, úgysem fog eljönni... De Tina másnap tényleg megjelent a Little Mountainben, felnyomta a részeit, mi meg kábé úgy éreztük magunkat, mintha tornádó söpört volna végig rajtunk! Bobra néztem: ugye megvan? Ugye tényleg felvetted? Ő is csak annyit tudott kinyögni, hogy ja, hálistennek..."

Adams és Vallance elégedett volt az elkészült lemezzel, és már csak annyi volt hátra, hogy rögzítsenek néhány extra énektémát a New York-i Power Station stúdióban. Ez a kiruccanás azonban jelentősen átformálta az ekkor már gyakorlatilag kész album arculatát. Bryan: „Lejátszottam a demókat New Yorkban a menedzseremnek, Bruce Allennek, aki a végén mindössze annyit kérdezett: hol a rock? Ezzel a három szóval mindent megváltoztatott. Másnap visszarepültem Vancouverbe, és otthon egyből felhívtam Jim Vallance-et, hogy kicsit feljebb kell tekernünk a hangerőt. Kiválasztottunk két dalt, a One Night Love Affairt meg a Summer Of '69-t, felbikáztuk őket, és rögtön írtunk is a semmiből egy másikat, amivel megválaszoltam Bruce kérdését: a szám a Kids Wanna Rock címet kapta."

Bryan szerint mindent összevetve nem volt könnyű szülés az album, még annak ellenére sem, hogy maguk a dalok könnyen kiszakadtak belőlük: „A kollégák mostanra már talán nem emlékeznek rá, de mindenkit az őrületbe kergettem. Néha négy-ötször is nekifutottak az egyes daloknak, én pedig elemeiből illesztettem össze a végleges változatokat. Persze ettől még volt, ami egyből felment, például a Run To You, ahol az első verzió került az albumra is, mindenféle editálás nélkül. Nyilván a plusz gitártémáimat meg az éneket utólag rögzítettem hozzá, de az alap basszushoz, dobhoz és ritmusgitárhoz már nem nyúltunk. A Summer Of '69-t viszont háromszor demóztuk fel, és kétszer rögzítettük véglegesen az albumra. Utólag amúgy nem tudom, mi a francért aggódtam, mert minden tök jó volt, ám ha az ember beásta magát a lövészárokba, akkor nem lát ki belőle, amíg el nem oszlott a füst. Ez már csak ilyen... Ha lemezt készítesz, nem tudod eltávolítani magadtól, hiszen szenvedélyesen dolgozol rajta, és életed főműveként tekintesz rá: azt akarod, hogy a lehető legjobb legyen."

A Reckless címet kapott album végül 1984. november 5-én került a boltokba. A kiadó és a menedzsment pontosan tisztában volt vele, hogy igazi kincset kapott a kezébe. Az albumban minden megvolt, ami az akkori közhangulatban egy bombasikerhez szükségeltetett, de végeredményt visszahallgatva valójában még maguk az alkotók is megdöbbentek, mennyire erősre sikeredett. Vallance: „Bryan minden addigi albumával jobbat tett le az asztalra az előzőnél. Így aztán már előzetesen is biztosra vettem, hogy a Reckless jobban sikerül majd a Cuts Like A Knife-nál. Arra azonban még én sem készülhettem fel, hogy ennyivel jobban..." Mindebben szemernyi túlzás sincs, a Reckless ugyanis valóban tökéletes album. Voltaképpen mindegy, hogy hard rocknak, AOR-nak vagy sima rocknak nevezzük – bár szerintem azért leginkább egyértelműen az első kategóriába passzol –, dalok tekintetében szó szerint minden másodpercből kihozták rajta a legtöbbet. Igazi csúcskategóriás, FM rádiós mesterműről beszélünk tehát, amelyen gyakorlatilag faltól falig, az összes dal sláger. Bryan ugyanakkor érezhetően és egyből kilógott a korszak többi nagy sztárja körül. Véleményes, hogy mennyi szerepet játszott ebben kanadai illetősége, annyi azonban bizonyos, hogy a lemezt olyan típusú természetesség, földközeliség jellemzi, ami az ekkori amerikai színtéren nem volt jellemző. Bryan ezen a téren sokkal inkább Bob Segerrel vagy Bruce Springsteennel állt közeli rokonságban, nem a Journey-vel vagy pláne a Sunset Stripen egymás nyakára hágó, spandexes csapatokkal. Sima farmeres-pólós, imázsnélküliségre épített imázsa is a fenti párhuzamokat erősítette.

A hangzását tekintve is letisztult, sallangmentes, ám a korszak megaprodukcióihoz méltó módon megdörrenő album a One Night Love Affair kőegyszerű témájával startol. A mindössze néhány tökéletesen elcsípett hangra épített dal nem különösebben harsány nyitány, ahelyett, hogy egyből rád rúgná az ajtót, inkább fokozatosan kap a hátára Bryan jellegzetesen smirglis dallamaival. Ám miután megfogott, már nem ereszt, hogy aztán a Lou Gramm háttérvokáljaival ellátott She's Only Happy When She's Dancin' szimpla rock'n'rolljával egy fokkal feljebb pörgessék a tempót. Ennél az egyszerűsége mellett is parádés hangszerelésű darabnál különösen jól meg lehet figyelni, mennyire kiegyensúlyozott hangzású az album, a korszak semelyik vadhajtása sem köszön vissza rajta: a dobot nem visszhangosították túl, a basszust nem rejtették el, a '70-es éveket idéző billentyűk csodálatosan simulnak az összképbe. Az első igazi nagyágyú azért persze a már akkordbontogatós kezdésével is hatalmas tereket nyitó Run To You, ahol a higgadtabb indítás hangulati alapozása után valóságos szárnyalásnak indulunk a bridge-dzsel és a refrénnel. Valahol briliáns, mennyire visszafogott és mégis micsoda húzást rejt magában ez a pozitív energiával teli téma, nem csoda, hogy megjelenése után négy évtizeddel is a koncertek egyik borítékolható csúcspontja.

A Heaven Bryan karrierjének második megaballadája volt a Straight From The Heart után. Ennyi év után nem egyszerű róla értelmeset mondani, hiszen a mai napig játsszák a rádiók még Magyarországon is – vagyis abszolút közhelyszámba megy, és az efféle elkoptatott, mindenki által ismert daloknál gyakran már bele sem gondolunk, mennyire tökéletesek. Pedig ez is az, minden tekintetben, hangszerelését, építkezését, dallamait tekintve egyaránt valóságos mestermű. Bryannek később is akadtak nagyon komoly lírái, de szerintem sem előtte, sem utána nem tudta felülmúlni ezt itt. Megérdemelten tarolta le vele a piacot, miután kijött kislemezen. Érdekesség, hogy a lemez többi dalánál bő háromnegyed évvel korábban felvett balladában a Journey ütőse, Steve Smith dobolt, akit egyébként teljesen véletlenszerűen sikerült berántaniuk a felvételhez, mert Bryan bejáratott dobosai közül épp sem Pat Steward, sem Mickey Curry nem ért rá aznap.

Nem lenne egyszerű dolgom, ha egyetlen abszolút kedvenc dalt kellene mondanom a Recklessről, de végül alighanem a Somebodyra esne a választásom. Itt elég egyértelműen visszaköszönnek azok a fogások, amiket ezekben az években a Pyromaniáról tanult el a komplett rockszakma, de Bryan természetesen a saját világába transzponálta a Def Leppard-féle bombasztot. A dallamvilág, a hangzásvilág és a hangulat rokon Joe Elliottékkal, ám sokkal kevésbé urbánus az összkép, bármilyen hülyén is hangzik ez: inkább a kisvárosi Észak-Amerika hatalmas, végtelen, szabad tereit idézi a feeling. Már a verzék fogóssága is verhetetlen, a bridge-ről meg a refrénről nem is beszélve. De Keith Scott minimalizmusában is zseniális gitármegmozdulásai előtt ugyanígy muszáj a földig hajolnom.

A lemez – ma már csupán virtuális – B-oldala a Bryan ex librisének tekinthető Summer Of '69-nal indul, amiről körülbelül még a Heavennél is nehezebb üres szófosásnál többet mondanom. A dal titkát az áradó dallamok mellett minden bizonnyal a személyesnek ható szöveg alapozta meg – erről persze soronként szétcincálva is tudjuk ma már, hogy maximum részleteiben volt ténylegesen önéletrajzi ihletésű, ráadásul Vallance ugyanúgy benne rejlett, mint Adams. Ám ezzel együtt is teljesen autentikusnak hat, tényleg mintha egy szál gitárral ülne melletted valaki, és a fiatalkoráról sztorizna... Ami persze megint viszonylagos, hiszen Bryan mindössze korai huszonéveit taposva énekelte el, hogy „we were young and restless". De mindez mit sem számít, a szám szívmelengető nosztalgiájával bármelyik generáció tud azonosulni, akkor is, ha soha életében nem vett használt gitárt, és nem tett senkinek szerelmi vallomást a kertvárosi ház teraszán állva. Közhelyszámba megy? Naná. Mégis minden alkalommal megérint, ha hallom? Olyannyira, hogy az októberi MVM Dome-os bulin konkrétan könnybe lábadt a szemem a „Standin' on your mama's porch / You told me that you'd wait forever" soroknál.

A Kids Wanna Rock címéhez méltóan a lemez legpörgősebb pillanatait hozza. Faék egyszerűségű, tényleg nagyon szimpla rock'n'rollról beszélünk, inkább egy hangulatot hoz, ami akkoriban valóban mindent áthatott, mára pedig végleg eltűnt. Ám ettől még jó utólag újra és újra átélni... De az azért nem kérdés, hogy az It's Only Love minden szempontból komolyabb darab, és nem kizárólag Tina Turner zsenialitása miatt. Már akkor érezni, hogy ez bizony valami jelentőségteljes lesz, amikor megszólal az a végletesen szimpla nyitóriff, és kséőbb valóban igazi himnusszá fejlődik a szám. Benne van a '80-as évek minden melodramatikussága, de dalként ez is valami egészen megalázóan tökéletes szerzemény, Tina és Bryan kettőse még sokáig ott kísért az agyban, miután lepörgött. Pedig ezt is a mai napig hallani mindenfelé... A Long Gone rock'n'rollos elemeket vegyít légiesebb verzékkel, és kissé leszállít utána a földre – tipikus albumos tétel, a záró Ain't Gonna Cry pedig jellegzetes lemezzáró téma, gyorsabb, lendületesebb finálé a perfekt slágergyűjtemény legvégén.

Az albumot a sokáig kérdéses sorsú Run To You vezette fel kislemezként, és a virágkorába lépett MTV-n éjjel-nappal nyomatva gyorsan felvágtatott a listákon. A szám az Államokban a hatodik helyig verekedte magát, vagyis egyértelmű volt, hogy Adams a népszerűség új korszakába lépett. Maga a Reckless szintén a hatodik helyig kapaszkodott a Billboard Top 200-on 1985 elején, és februárban platinalemez lett. A következő single Somebody mindössze egy hellyel maradt le a Top 10-ről, az igazi nagyágyúnak azonban természetesen a ballada bizonyult. Vallance: „Bryan épp az Államokat járta, amikor a Heaven felkerült a Billboard kislemezlistájára. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, és persze egyre izgatottabbak lettünk, ahogy a dal mászott felfelé, először áprilisban a Top 40-be, aztán májusban a Top 30-ba meg a Top 20-ba, végül pedig júniusban a Top 10-be. Akkor azt mondtam neki: oké, ha első lesz, akárhol is leszel éppen, odarepülök és megünnepeljük. Két héttel később pedig már a Cincinattibe tartó gépen ültem!"

A Heaven két héten át vezette a Billboard kislemezlistáját, ám ekkor már bekészítették a következő sikerdalt a Summer Of '69-nal. Miután ez is az ötödik helyig jutott, senkit sem lephetett meg, hogy az album iránti érdeklődés ismét tetőfokára hágott. A Reckless 1985 augusztusában felkerült az amerikai listák első helyére. A lemezben azonban még mindig rejlettek tartalékok két további Top 20-as slágerrel: az egyik a One Night Love Affair volt, a másik pedig természetesen az It's Only Love. A Reckless amerikai eladásai 1986 elejére átütötték a négymilliós példányszámot, Bryan Adams pedig a világ egyik legnépszerűbb férfi szólóelőadójaként fejezte be az anyag turnéit. A Reckless összességében hihetetlen mértékben formálta a közízlést: nyugodtan kijelenthetjük, hogy az album tökéletesen passzolt a Pyromania és a Slippery When Wet közé a korszak legmeghatározóbb és legkeresettebb rocklemezeinek sorában. Bryan stílusokon átívelő népszerűségére tökéletes példa, hogy a mainstream közönség mellett a rock/metál-táborban is maximálisan elfogadták: a Kerrang! 1985-ös közönségszavazásán például az Iron Maident vagy az AC/DC-t lenyomva diadalmaskodott a legnépszerűbb előadóként. A Reckless az eladási példányszámokat tekintve is az évtized legkeresettebb rocklemezei közé került, az Államokban ötszörös platina, de eladásai csak önállóan Kanadában nézve is meghaladták, Nagy-Britanniában pedig megközelítették az egymilliós példányszámot. A lemez napjainkig több mint 12 millió példányban kelt el világszerte.

Az efféle elképesztően sikeres lemezeket sosem könnyű folytatni, Bryannél sem bizonyult annak. Az 1987-es, elődjénél tudatosan elmélkedősebbre, befelé fordulóbbra vett Into The Fire ugyan kiválóan sikerült – a Heat Of The Night szerintem Adams és Vallance valaha írt egyik legjobb dala –, de meg sem közelítette a Reckless eladásait: „mindössze" 3 millió ment el belőle világszerte, amit a maga idejében egyértelmű bukásként könyvelt el a szakma. Ugyebár minden relatív... A következő nekifutás, az 1991-es Waking Up The Neighbours azonban kiköszörülte a vélt csorbát. A Robert John „Mutt" Lange-gel felvett album ismét a feltekert erősítőkkel nyomuló, rockhimnuszgyáros Bryan Adamset mutatta, és maximum azért érheti némiképp jogos bírálat, hogy az énekes Mutt-tal totálisan ráment rajta a Def Leppard jellegzetes hangzásvilágára. A kvázi soron kívüli Def Leppard-lemeznek is tekinthető Waking Up The Neighbours ettől még persze a dalokat tekintve tökéletes album, simán befér majd egyszer ebbe a rovatba is, és nem utolsósorban fogyás szintjén is a leopárdok formáját hozta a maga világviszonylatban több mint 16 milliós eladásával. Ebben persze a Kevin Costner-féle Robin Hood, a tolvajok fejedelme betétdalaként megklipesített (Everything I Do) I Do It For You ballada játszotta a főszerepet. A dal túlzás nélkül minden idők egyik legnagyobb slágere lett, és teljesen eszeveszett módon négy teljes hónapon át vezette a brit listákat.

Bryan a későbbi lemezekkel már semmilyen értelemben nem hozta ezt a szintet, de a mai napig világszerte teli arénákban nyomul – mint említettem, októberben nálunk is ismét óriási koncertet adott –, vagyis éli a bejáratott, régi össznépi előadók kellemes mindennapjait. E páratlan karriert pedig egyértelműen a Reckless alapozta meg, így nem csoda, hogy 2014-ben speciális újrakiadással és turnéval is megünnepelte az album harmincéves jubileumát. Apró érdekesség, hogy előbbihez a remaszter elkészítése kis híján meg sem valósult: „Az 1984-es anyagból semmi sem maradt meg, mert a kiadó mindent elkavart. Eltűntek a borítóképek, a negatívok és a kibaszott szalagok is, szó szerint minden, ami csak a lemezhez kapcsolódott. Úgy kellett összekaparnom mindent, hiszen maszterelni csak eredeti szalagról lehet, CD-ről nem. Mivel a kiadónál nyoma veszett a szalagoknak, felhívtam Clearmountaint, de nála sem volt meg semmi, mint ahogy a még létező akkori stúdiókban sem. Van egy kábé húsz négyzetméteres tárolóm otthon, szó szerint faltól falig dugig különböző szalagokkal, egészen a '70-es évek közepétől, végül itt találtam egy másolatot a Reckless mesterszalagjaiból. Elküldtem ezeket Bob Ludwignak, aki végül azt mondta: oké, a felirat szerint másolatok, de kibaszott jól szólnak, szóval meglátjuk, mit lehet kihozni belőlük... Aztán a végén megnyugtatott, hogy ne aggódjak, remek lesz. Ezek után nekiálltam a borítónak. A Universalnál először azt mondták, semmi sincs meg, de azért kértem, hadd szaglásszak körbe. Egy teljes délutánon át kutattam, és végül találtam egy 10x8-as diát a Hiro-féle borítófotóról. A francba, megvan! És így kellett mindent kitúrni. A saját archívumomban találtam meg az összes korabeli saját képemet, felkutattam a fotósokat a negatívjaikért, és végül valahogy mindent összekapartunk. Kemény meló volt, de minden másodperc megérte."

A Reckless egyértelműen a '80-as évek első felének egyik legkerekebb mainstream rocklemeze, Adams és Vallance minden babért teljesen jogosan aratott le vele. Természetesen Bryan számára sem kérdéses, hol helyezkedik el életművében a '84-es anyag: „Egyértelműen a Reckless a valaha készített legjobb albumom. Rengeteg pozitív energia sűrűsödött össze a lehető legjobb dalokban, a lehető legjobb időben. Jimmel egyaránt a legjobb korszakunkat éltük dalszerzőként, és óriási zenészekkel rögzítettük a lemezt – mindössze ennyi az oka, hogy ennyire jól szól. Mindig az egyszerű dolgok a legnagyszerűbbek. Tényleg mindent beleadtam abba a lemezbe, és a mai napig hallatszik is rajta. Egy jó dal pedig minden körülmények között jó dal marad, és kiállja az idő próbáját."