Shock!

Utólag visszatekintve van benne valami egészen briliáns, hogyan fordította visszájára a dekadencia és a látványos külsőségek évtizedében az összes rocksztáros klisét Bryan Adams. Miközben mindenki tupírral meg sminkben tolta, ő farmerben, pólóban, bőrdzsekiben, rövid hajjal állt ki a deszkákra, és az lett az imázsa, hogy nincs imázsa: ő a rendes kölyök a szomszédból, akivel te is szívesen elmész meginni egy sört, és apád sem akarja reflexből elhajtani, amikor a húgod körül kezd legyeskedni. Hasonlóan briliáns bűvészmutatvány, hogy mindezt mindenféle erőlködés nélkül sikerült átmentenie negyven évvel későbbre is.

Mr. Hétköznapi Srác legendája Magyarországon sem akar kopni: hétfő este több mint 12 ezer ember gyűlt össze az MVM Dome-ban, hogy ismét meghallgassa a legnagyobb slágereket meg a kötelezően közéjük szúrogatott újdonságokat ezen az előzenekar nélküli, két és fél órás monstre show-n. A legfelső karéjokat leszámítva szépen és sűrűn megtelt arénában puritán, de a teljes színpadszélességű kivetítővel azért így is hi-tech színpadkép ágyazott meg az előadásnak, de az egyetlen igazán extra látványelem a So Happy It Hurts borítójáról ismert verda felfújt, drónvezérelt változata volt. Utóbbi felvezetésként többször is körberepülte a nézőteret, aztán mindenféle extra sallang nélkül elsötétült a terem, és a friss Kick Ass-szel színpadra lépett Bryan és zenekara.

A fentebb említett giga műsorhosszt már csak azért is érdemes duplán aláhúzni, mivel a színtiszta fehérben kiálló Bryan hiába fest úgy messziről nézve, mint a Reckless vagy a Waking Up The Neighbours idején, jövő hónapban már a 65-öt tölti. Ehhez képes fazon, mozgás, dinamika és hang tekintetében egészen megdöbbentő, mennyire kicsattanó formában van. Mindez egy ilyen koncert elején még cseppet sem meglepő – ám elánja később sem lankadt, és végig kitartott a buli végéig. Az énekteljesítményt külön muszáj már az elején megsüvegelnem: legutóbbi találkozásunkkor is jól tolta, de ebből a szempontból még magasabbra pakolta most a lécet, pedig nyolc év azért testvérek között is nyolc év... (Némi hiúság persze nála is játszik ma már: a fotósokkal és a fotók felhasználásával kapcsolatban például számos tekintetben is extranagy és kissé megalomán, érthetetlen szigorkodás ment, ezért is látsz ilyen képeket ebben a cikkben, és nem másmilyeneket. Emellett feltűnő volt, mennyire nem mutatnak közelieket róla a kivetítőn sem, különös tekintettel a jobb arcprofiljára.)

Bár Bryannek ma is akadnak erős dalai, a közönség nyilvánvalóan nem ezek miatt érkezik, és természetesen ő sem dédelget magában efféle illúziókat. A gyorsan letudott bemelegítés után máris érkezett a Can't Stop This Thing We Started meg az egyik örök favorit Somebody, ami helyből felpörgette a tömeget, ugyanakkor Adams kínosan ügyel rá, hogy senki se vádolhassa üres nosztalgiázással: a program gerincét a '80-as évek legnagyobb slágerei adták, de mindig be-beszúrt közéjük egy-egy frissebb darabot. Bevallom, nekem a Waking Up The Neighbours utáni lemezei már nem annyira jöttek be a maguk idejében sem – nincs különösebb gondom egyikkel sem, de otthon vagy a kocsiban bizonyosan nem az 18 'Til I Die-t vagy az On A Day Like Todayt indítom el, ha Bryan Adamset támad kedvem hallgatni. Ugyanakkor akárcsak a múltkor, ezúttal is rácsodálkoztam, voltaképpen mennyire egységes az életmű. A Spirit filmzenés Here I Am ismét ott volt a csúcspontok között, de a kissé U2-beütésű Shine A Light is határozottan nagyot ment az utcaképes háttérvetítésekkel. Sőt, még a The Only Thing That Looks God On Me Is You sem idegesített, pedig ezt kifejezetten nem szeretem, és már 16 évesen, a megjelenése idején is rettenetesen erőltetettnek, műmájernek, Bryanhez nem passzolónak tartottam.

A múltkori egységes kiállás után a feketébe öltözött háttérbanda ezúttal látványra is markáns ellenpontot képezett a nagy fehér főnökkel szemben, de Keith Scott ettől még természetesen több mint negyven éve mozdíthatatlan alapember. Sosem szokás emlegetni, pedig baromi jó gitáros, ezúttal is tanítani lehetett volna, milyen minőségben szolgálta ki a dalokat meg a főszereplőt – aztán amikor kap egy kis villantási lehetőséget, a maga szerénységével természetesen felvillantja, hogy gyakorlatilag bármit el tudna játszani. A dobok mögött ezúttal nem Mickey Curry, hanem a hasonlóan régi társ Pat Steward nyomta, azzal a jellegzetes profi magabiztossággal, ami elsődlegesen a veterán sessionzenészek sajátja, és ugyanez a billentyűs Gary Breitre is áll. Érdekes ugyanakkor, hogy basszer ezúttal nem érkezett velük, ha az adott nóta megkívánta, Bryan akasztotta a nyakába a négyhúrost. Ennek ellenére sehol sem ürült ki a hangzás, illetve ahol én ültem, végig jól is szólt minden. A küzdőtéren állítólag nem feltétlenül, de a lelkesedést elnézve olyan nagy gond azért ott sem lehetett.

Ha egyetlen csúcspontot kell kiemelnem, nagyon könnyű dolgom van, Bryan ugyanis – tényleg abszolút nem várt módon – néhány hónapja szólóban is felvette a KISS Creatures Of The Night lemezére társszerzett két dalát, és a Rock N Roll Hell itt is elhangzott. Alapból is ez az egyik abszolút kedvenc Simmons-nótám a '80-as évekből, és sosem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom, hiszen igazi albumos tételről van szó, amit koncerteken a KISS sem játszott gyakorlatilag soha. Minden túlzás nélkül hálás vagyok érte, hogy Adams most elnyomta. Persze a War Machine-t sem lett volna rossz hallani, de az meg olyan mértékben összenőtt Gene-nel, hogy nem csoda, amiért élőben még az újravétel mellett sem bolygatja. Egyebekben meg természetesen nagyot ment a Kids Wanna Rock (ami ma már sajnos csak inkább Grandpas Wanna Rockként lenne igaz), a Tina Turner emlékének ajánlott, jelzésszerű The Best- és What's Love Got To Do With It-idézetekkel felturbózott It's Only Love vagy a Run To You is. Viszont nagyon meghallgatnám már egyszer koncerten a Heat Of The Nightot is, és valahogy sosem akaródzik leporolnia.

A legintenzívebb beindulást, telefonvillódzást persze ezúttal is a legnagyobb slágerek hozták, így a kissé felpörgetett ritmusú Heaven, az Everything I Do (I Do It For You) meg a Summer Of 69. De a kvázi-ráadásban még utóbbit követően sem lankadt a lendület: jött a három odalentről felhívott lánnyal elvokáloztatott Cuts Like A Knife, aztán a minimálra vett Straight From The Heart, az amúgy nem annyira izgi Hey Baby meg az All For Love. Utóbbi akármennyire pátoszos, nem tagadom, libabőr futkosott a hátamon, amikor Bryan még utoljára, megalázó tökéletességgel nekieresztette benne azokat a ráspolyos hangszálakat – tényleg nem értem, hogy bírja, hiszen ez már valóban a műsor legvége volt.

Remek buli volt, igazi felsőfokú arénás szórakoztatás, bármikor újráznék. Novemberben pedig most már tényleg érkezik a Klasszikushockba a negyvenéves Reckless.

A fotók mobiltelefonnal készültek.