Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a '80-as évek egyik legfontosabb lemeze, amely egyben a rocktörténelem egyik legsikeresebb albuma is. A Bon Jovi minden túlzás nélkül történelmet írt a Slippery When Wettel, amely végérvényesen kivitte a legszélesebb mainstream közönségrétegek színe elé a hard rockot, és nem csak a zenekart lökte a világ leghatalmasabb szupersztárjai közé. Noha korábban is sikeres slágerszerzőnek számított, Desmond Child karrierje is elképesztő lökést kapott a You Give Love A Bad Name / Livin' On A Prayer párosnak köszönhetően, de Bruce Fairbairn producer és hangmérnöke, Bob Rock is innentől fogva számított a szakma legkeresettebb szakemberei közé. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Slippery When Wet nélkül valószínűleg egészen más lett volna a rockzene történetének legnépszerűbb korszaka – sőt, ebben a formában talán be sem köszönt.

Ma már talán nevetségesen hangzik, de a Bon Jovi 1986 elején meglehetősen nehéz helyzetben találta magát. Első albumuk a Runaway dal sikerének köszönhetően nagy reménységgé tette őket, a folytatás, a 7800° Fahrenheit azonban nem tudta őket feljebb lökni Észak-Amerikában, és hiába indult be a szekér Európában és Japánban, a Mercury kiadót mindez nem vigasztalta. Az igazán nagy áttörés nem következett be az egyébként nagyszerű albummal, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy a lemezt gyakran mind a mai napig úgy emlegetik, mintha annak idején megbukott volna – holott összességében jobban fogyott, mint a debütáló album.

A zenekar kezdettől fogva tudta, hogy más hozzáállással kell nekimenniük a hármas anyagnak. Jon Bon Jovi és Richie Sambora úgy fogott bele a dalszerzésbe, hogy tisztában voltak vele: amennyiben nem sikerül nagyot robbantaniuk a folytatással, akár derékba is törhet a karrierjük. Jon: „A dalokat alapvetően Richie szüleinek házában, a pincében írtuk. Az anyjáék dolgoztak, így napközben teljesen üres volt a ház. Richie esténként akkoriban még mindig bárokban játszott különböző feldolgozásokat, hogy valahogy kijöjjön anyagilag, mert addigra még alig kerestünk valami pénzt. Így aztán az volt a menetrend, hogy átgurultam hozzá némi pizzával, bekopogtam, és felébresztettem úgy délután egy körül. Utána este hatig dalokat írtunk, ekkor értek haza az öregei." A páros termékenységével most sem akadtak problémák: „Az volt az alap, hogy magunkat adjuk. Tisztában voltunk vele, kik vagyunk, és azt is tudtuk, hogy új producerre van szükségünk, aki képes a stúdióban is visszaadni a zenekar élő megszólalását. És azt is tudtuk, hogy sztorikat akarunk elmesélni a dalokkal. Az előző turnén, ha nem tudtam aludni, mindig bámultam kifelé a busz ablakából, és az járt az eszemben, hogy minden nagyszerűsége ellenére is micsoda furcsa életforma ez. A buszon alszol, parkolókban élsz, a koncert helyszínén zuhanyzol... Olyan nótákban gondolkodtam, mint például a Turn The Page Bob Segertől, ezekben ugyanis igazi mesélők meséltek el érdekes történeteket. Miután dumálgattam egy kicsit erről Richie-vel, ott helyben előállt a Wanted Dead Or Alive riffjével, és két-három óra alatt tulajdonképpen teljesen össze is állt a dal."

Valami ugyanakkor még mindig hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép, és itt jött be a képbe a csapat A&R-osa, Derek Shulman, aki azt javasolta: keressék meg Desmond Childot, akit ekkoriban elsősorban a KISS profi dalszerzőpartnereként ismert a világ. Jont nem kellett különösebben kapacitálni: a KISS 1984-es, Desmonddal írt Heaven's On Fire slágere óriási kedvence volt, és korábban már maga Paul Stanley is ajánlotta neki Childot: „Nagyon tetszett Bryan Adams és Tina Turner duettje az It's Only Love-ban, így felvetettem a többieknek, hogy csinálhatnánk valami hasonlót. Írtam volna egy dalt valaki Tinához hasonló előadónak, hogy aztán közösen felvegyük. Derek Shulman viszont inkább Desmond nevét dobta fel, mi meg azt mondtuk: még mindig csak tanulgatjuk a dalszerzést, most érzünk rá a dolgokra, ugyan mi bajunk lehetne abból, ha együtt dolgozunk valakivel, aki esetleg bele tudja tenni a hiányzó tíz százalékot egy dalba?"

Desmond Child tehát egy szép napon megjelent Samboráék házában. Jon: „Először egy Edge Of A Broken Heart című dalt írtunk együtt, de az végül nem került fel a lemezre, a második viszont már egyből a You Give Love A Bad Name volt. Feldemóztuk, de őszintén szólva nem gondoltuk, hogy sláger lehet belőle. Korábban sosem csináltunk még ilyet, így aztán nem tudtuk, mit várjunk tőle... Az eredeti címe egyébként a kezdősor után Shot Through The Heart volt, de mivel már az első lemezen is szerepelt ezzel a címmel egy nóta, így aztán átneveztük." A szóban forgó számhoz Child két létező szerzeményt vett alapul: egy korábbi saját dalát, a If You Were A Woman (And I Was A Man)-t, amelyet Bonnie Tyler énekelt lemezre, de méltatlanul elsikkadt, illetve Michael Jackson Billie Jeanjét, amelynek basszusfutamát rockos gitártémává gyúratta át Samborával. A dolog egyből működött, ez azonban még mindig csak egyfajta előtanulmányt jelentett a lemez húzószámához.

A három szerző utólagos nyilatkozatai nem feltétlenül egyeznek arról, hogyan született pontosan a hármas Bon Jovi-album – és minden bizonnyal a zenekar – legfontosabb dala, a Livin' On A Prayer. Sambora: „Ebben a dalban írtunk először konkrét karakterekről. Én 26 voltam, Jon talán 24, és kizárólag a turnézást meg a csajozást ismertük a világból, így korábban elsősorban ezekről is énekeltünk. Aztán a Livin' On A Prayerrel áteveztünk a társadalmi jellegű témákra, és ehhez behoztuk Tommy és Gina figuráját: kétkezi munkásokét, akik boldogulni próbálnak az életben. És noha a nóta valójában a szüleimről szólt, akár Jon és én is lehettünk volna Tommy és Gina abban az időben, vagy akárki. Emiatt aztán a végén mindenki azonosulni tudott velük, mert minden pár életében jönnek olyan nehézségek, amikor alig tudtok megélni. Ilyenkor nem könnyű boldogulni, ezen át kell esni." Jon: „Filmszerűvé akartam varázsolni a dolgot: olyan emberekről mesélni, akiket ismerek. Így aztán a Runawayjel szemben, ahol a főszereplő lánynak nem volt neve, itt elneveztem a főszereplőket, ami egyből személyiséget is adott nekik. Azt szerettem volna, ha a régi középiskolás osztálytársaim történeteit sikerül visszadni: volt, aki suli után egyből megházasodott, más egyből munkába állt. Róluk akartam énekelni, mert én is választhattam volna az ő útjukat, ha nem kezdek el gitározni. Tommy és Gina tehát nem két konkrét személy, hanem egy életformát jelenítettek meg: a kétkezi melósokét, akiknek az életét a rajongóink is pontosan ismerték."

Child ezzel szemben következetesen azt állítja, hogy a dal róla és korábbi barátnőjéről, Maria Vidalról szólt, és valójában ő írta a szöveget is – ezen ma már nincs különösebb értelme vitatkozni, a lényeg annyi, hogy a You Give Love A Bad Name után a Livin' On A Prayer is összeállt. Desmond emellett még két dalba nyúlt bele, a Without Love-ba és az I'd Die For You-ba, amelyek szintén felkerültek a végső lemezváltozatra. Noha Jon a Livin' On A Prayerrel eleinte nem volt maximálisan elégedett, a legfontosabb visszajelzés természetesen a közönségtől érkezett: „Miután elkészült az összes dal, kazettára vettük őket, aztán lementünk egy sayreville-i pizzériába, és lejátszottuk pár rajongónak, hogy megtudakoljuk, mit szólnak hozzá. A reakciók elsöprőek voltak. Egyszerűen összeállt a kép. Az első albumunkon még csak tanulgattuk, miként kell zenekarként működni. A 7800° Fahrenheittel rosszabb idők köszöntöttek ránk, de ezek is csak megerősítettek bennünket, utána pedig minden részlet a helyére került."

A csapat végül a kanadai Bruce Fairbairn producerrel, illetve hangmérnökével, Bob Rockkal vonult stúdióba Vancouverben. A Mercury igyekezett éreztetni velük, hogy komolyan kell venniük a feladatot. Derek Shulman: „A magam részéről sosem voltak kétségeim azt illetően, hogy a Bon Jovi be fog futni, de a hármas lemez előtt a kiadó már nem akart nagy összegeket áldozni a zenekarra úgy, hogy nem megyünk teljesen biztosra. Onnantól kezdve viszont, hogy bebiztosítottuk: minden a legnagyobb rendben fut, már mindenki tudta a cégnél, hogy győzni fogunk." Jonék szintén grandiózus célkitűzésekkel végezték a napi feladatokat a felvételek során: „Ennek az anyagnak legalább olyannak kell lennie, mint a Def Leppard Pyromaniája vagy Bruce Springsteen Born To Runja volt, mert különben nem is jelentetjük meg", nyilatkozta Jon a munka közben.

Fairbairn és Rock remekül megtalálta a hangot a csapattal. Bob Rock: „Miután Bruce-szal megcsináltuk a Loverboy-lemezeket, és ezek nagyon sikeresek lettek, elkezdett ránk odafigyelni a szakma, és a Bon Jovi pályája is felfelé ívelt. Láttam őket a Circusben, a Rock Scene-ben, a Creemben, de az emberek is beszéltek róluk. Miután feljöttek hozzánk Vancouverbe, gyakorlatilag hat hét alatt teljesen elkészültünk a lemezzel, beleértve ebbe a felvételeket és a keverést is. A dalaik teljesen készen álltak, és úgy jelentek meg, mintha csak valami banda lennének New Jersey utcáiról. De közben marha jól érezték magukat a városban: felkutatták az összes sztriptízbárt, és feldúlták egész Vancouvert. Viszont közben nagyon komolyan vették a munkát: az alapokat mindig élőben, egyből vettük fel, és tényleg minden baromi gyorsan ment."

A dalok a stúdióban már nem alakultak különösebben sokat – egyetlen kivételtől eltekintve. Utóbbi pont a Livin' On A Prayer volt, amelyről Sambora, David Bryan, Tico Torres és Alec John Such már ekkor is tudta, hogy irgalmatlan slágerpotenciált rejt, nem is beszélve Fairbairnről és Rockról, Jont azonban továbbra is győzködni kellett. A számba végül a folyamatos alakítgatás következtében, csak a munka végső fázisában került bele a védjegyszerű szájgitáros rész – Fairbairn először teljesen ki is akadt, amikor Richie előszedte az eszközt –, és kicsit bombasztikusabbra is vették a demóváltozatokhoz képest. Sambora: „Akkor már sok-sok éve nem szedtem elő a talkboxot, de valami miatt aznap este a stúdióban azt mondtam: na, srácok, akkor most megpróbálkozunk ezzel is, és lehet, hogy lehülyéztek miatta, de ki tudja, akár tök jó is lehet... És amint megszólalt, egyből mindenki mondta: ez lesz a nagy sláger." A Livin' On A Prayer tehát megtalálta a helyét az anyagon, az említett Edge Of A Broken Heart mellőzését ugyanakkor már hónapokkal a kiadás után is hibának minősítette a csapat.

A következő sarkalatos pontnak a lemezcím és a borító kérdése bizonyult. Sambora: „Eredetileg Wanted Dead Or Alive lett volna a cím, és a borítót is cowboyosra akartuk venni: még egy bányába is elmentünk fotózkodni vadnyugati cuccokban. Aztán amikor a felvételek közben, egyik este egy sztriptízbárban kötöttünk ki, rájöttünk, hogy túl komolyan vesszük ezt az egészet. A bárban ott állt egy zuhanyfülke a színpad mellett, és innen jött az ötlet: legyen inkább Slippery When Wet a cím." Ehhez persze új borítóra volt szükség, ahol viszont a lemeztársaság mondott nemet az eredeti, egy igen impozáns dekoltázst ábrázóló fotóra, mivel féltek tőle, hogy egyes bolthálózatok nem forgalmaznák így az anyagot (ez ugyebár a PMRC erkölcscsőszködésének nagy korszaka volt az Egyesült Államokban). A csapat dühöngve, de végül kénytelen volt engedni a cégnek, és végre minden készen állt. Az albumot a You Give Love A Bad Name vezette fel single-ként, a nagylemez pedig 1986. augusztus 18-án került a boltokba.

A Slippery When Wet mindenképpen előrelépést jelentett az első két Bon Jovi-albumhoz képest: a zene stílusa alapvetően nem változott, a debütöt és a 7800° Fahrenheitet belengő, fátyolosan naiv tinédzserromantika azonban átadta helyét egy továbbra is fiatalos, mégis céltudatosabb, összefogottabb lendületnek. Mindezt már a nyitó Let It Rock is tükrözi: noha a Bryan '70-es éveket idéző, fajsúlyos orgonás bevezetőjéből kibontakozó, majd óóó-zós, együtténeklős partiindulóvá fejlődő dal még szervesen kapcsolódik az első korszak szerzeményeinek világához, mégis egy komolyabb, összefogottabb zenekart hallunk már itt. Ebben persze a jellegzetes Fairbairn- és Rock-féle hangzáskép is nagyban hozzájárul, hiszen jóval erőteljesebben, természetesebben szól az anyag, mint a szanaszét visszhangosított, mai füllel sokkal archaikusabb érzést keltő első kettő. A dal drámai csúcspontja mindenképpen Richie szikrázó, ám tökéletes arányérzékről tanúskodó szólója, és mire a végső refrénismételgetésig érünk, a zenekar gyakorlatilag kenyérre kente a hallgatót. Ám ahogy mondani szokás, bőven hátra van még a feketeleves.

Tulajdonképpen mindig hülyén és hülyének érzem magam, amikor egy efféle klasszikus, mindenki által ismert album fő sarokpontjaihoz érünk. Most komolyan, mit mondhat el az ember a Slippery When Weten egymást követő You Give Love A Bad Name-ről és Livin' On A Prayerről anélkül, hogy az ne tűnne üres szófosásnak? Voltaképpen semmit, így nem is kísérletezem vele. A lényeg annyi, hogy Desmond Child, Jon Bon Jovi és Richie Sambora két olyan dalt adott az örökkévalóságnak, amelyek minden ép ésszel felfogható kategórián túlmutatnak, önmagukon meg aztán főleg. Igen, szétjátszott, talán tényleg unalomig nyomatott slágerekről beszélünk, viszont az az igazság, hogy ha az ember megpróbál elvonatkoztatni ettől, és analitikusan, a dallamokra, a hangszerelésre figyelve újrahallgatja őket, muszáj meghajolnia elsősorban Child zsenialitása előtt – akinek ugyanakkor Jonra és Richie-re is szüksége volt ahhoz, hogy ezek a dalok ennyire tökéletesen sikeredjenek. Mert ezek bizony tényleg tökéletesek, és kész. Még azt is megkockáztatom, hogy az egyetemes könnyűzene legkerekebbre formált, leghatásosabb slágerei közé tartoznak. Azt pedig tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyszer menjen el a zenekar egy koncertjére, és élje át élőben is, milyen az, amikor megszólalnak, és tízezrek viselkednek úgy egyszerre, mint akibe belecsapott a villám. Tényleg páratlan élmény...

A Social Disease-nek ilyen előzmények után nincs könnyű dolga, és ugyan a You Give Love meg a Prayer után óhatatlanul visszakapcsol egy fokozatot, a határozott Aerosmith-ízű hangszerelési megoldásokkal, ritmusokkal operáló laza rock'n'roll amúgy teljesen rendben van. Viszont ahhoz nem fér kétség, hogy a két megasláger mellett a fentebb már említett Wanted Dead Or Alive az album legjobb – nem mellesleg legérettebb – dala. Ha előbb nem is, hát itt mindenkinek muszáj volt, hogy leessen: a Bon Jovi feljebb lépett egy szintet ezzel az albummal. A Sambora finom akusztikus játékára, poros országúti hangulatra és az ehhez passzoló, tökéletesen megfogalmazott szövegre építő dal tökéletes példa arra, hogy Jonnak és Richie-nek nem feltétlenül volt szüksége Childra egy mesterműhöz. Sambora finom, ízléses szólóját sem tudom eleget dicsérni, bár Richie egyébként tudatosan visszafogta magát az albumon: „Erre a lemezre érett be igazán a gitárjátékom, bár mindenképpen arcbamászóbban játszottam, mint később. De hát az az időszak Eddie Van Halenről szólt, és már Joe Satriani meg Steve Vai is jött felfelé. Ez persze rám is hatott, de eközben szem előtt tartottam, hogy a dalokat szolgáljam ki a gitározásommal, és persze átsütött a dalokon az is, hogy nagy Beatles-, Aerosmith-, Led Zeppelin-, Eric Clapton- és Muddy Waters-rajongó voltam. Emellett pedig eltökélt szándékomban állt visszahozni a popzenébe az akusztikus gitárt is, mert akkoriban alig lehetett ilyesmit hallani a rádióban. Én viszont a klubozós éveim során rengeteget játszottam akusztikusan, és imádtam a hangszert. Ez is olyasmi volt, amit az első két lemezen nem nyílt alkalmam előtérbe tolni, itt viszont igen."

Az enyhén whiskeybe áztatott melankólia után a csapat hamisítatlan amerikai arénarockot szállít a pattogós tempójú Raise Your Handsszel, amely az akkor még létező B-oldal nyitányaként tulajdonképpen a Let It Rock párja. Itt kaptak helyet a lemez talán legsűrűbb gitárjai (bár ez persze relatív), és az érzésvilág is az első két anyagot idézi. A következő két dalban, a Without Love power-lírájában és az I'd Die For You billentyűpittyegtetős rockjában szintén ott kísértenek a '84-'85-ös ízek, ám üvölt róluk, hogy Child is hozzájuk tette a magáét, minden fordulatuk ott viseli magán a slágergyáros ujjlenyomatait. Egyiket sem nevezném nagyon direkt csúcspontnak, de szervesen hozzátartoznak az albumhoz, a Runaway érettebb testvérének is tekinthető I'd Die For You-t különösen kedvelem (itt jegyezném meg, hogy a gyakran epizodistaként leírt Bryan egyébként az egész lemezen marha jól játszik ám). A Never Say Goodbye líráját szintén, amely ott is van a banda panteonjában, hiszen ez volt a Bon Jovi első igazán nagy, igazán tökéletes balladája, amelyet aztán még ugye rengeteg követett a sorban: a Bed Of Roses, az Always és társaik mind-mind ide vezethetők vissza. A végére pedig már csak a Wild In The Streets tempós, egyértelmű Bruce Springsteen-hatásokat tükröző rockja marad tökéletes levezetésként: itt szintén a banda egy olyan oldala villant fel, amely a következő években sokkal nagyobb hangsúlyt kapott.

A kiadó már az előzetes terepfelmérések alapján is tudta, hogy a hármas Bon Jovival megfogták az isten lábát. Shulman: „A Slippery When Wet egy remekül összerakott poplemez volt, és amint elkészült, ösztönösen tudtam, hogy akkora lesz, amekkora lett. Mert a jó időben voltunk vele a jó helyen, a megfelelő előadóval. Addigra már elég sok időt lehúztam a zeneiparban, és mivel én magam is zenész vagyok, pontosan tisztában voltam vele: az album óriásit robban majd. És Jon Bon Joviban az elejétől fogva meg is volt a hajtóerő, az ambíció, ami az ekkora sikerekhez szükséges, annak ellenére, hogy mindössze öt hangot volt képes kiénekelni, és ezek többségét is csak hamisan. Egyből megláttam, hogy minden ott rejlik benne, ami csak kell a sikerhez." Fairbairn és Rock ennyire nem várt sokat, de olyannyira megkedvelték Jonékat, hogy már csak a jövőbeli közös munka miatt is bíztak az album sikerében: „Bruce is és én is úgy gondoltuk, hogy a Livin' On A Prayerben komoly slágerpotenciál rejlik. Emlékszem, beszélgettünk is erről, és Bruce azt mondta: reméli, hogy legalább az aranylemez fokozatig eljut az album, mert akkor dolgozhatunk még együtt a srácokkal. Ennél magasabbra azonban nem tekintettünk."

A következő hónapok ugyanakkor olyan sikerszériát eredményeztek, amire vélhetően tényleg senki sem számított, egyszerűen nem számíthatott előzetesen. A zenekar már a lemez megjelenése előtt is óriási sikert aratott a Judas Priest Turbo turnéjának amerikai állomásain, Japánban pedig valóságos tömeghisztériát váltottak ki augusztusban. Ezután a veterán southern/country rocker 38 Special vendégeként indultak neki ismét Észak-Amerikának az év őszén, ám a helyzet úgy alakult, hogy mire igazán belelendültek, a két zenekar gyakorlatilag helyet cserélhetett volna a tabellán: a You Give Love A Bad Name akkorát robbant a rádiókban és az MTV-n, hogy a Slippery When Wet október közepére beplatinázódott az Államokban, majd a hónap végén – első ízben, de korántsem utoljára – felkerült az amerikai lemezeladási listák első helyére. Mire a csapat észbe kapott, a single is hozta ugyanezt a pozíciót a Billboard single-listán novemberben – ezzel a Bon Jovi lett az első hardrock-zenekar, akinek sikerült a bravúr, és bevették a csúcsot a kislemezek kategóriájában. Innentől kezdve elég nyilvánvaló volt, hogy a zenekarnak a továbbiakban nem érdemes nyitóbandaként koncerteznie, és a decemberben startoló önálló amerikai turné már zsúfolásig telt arénákban találta meg állomásait (előzenekarként a Cinderellával, akik Jon segítségével kerültek a Mercuryhoz, és szintén hetek leforgása alatt váltak sztárrá a tengerentúlon a Slipperyvel párhuzamosan kiadott Night Songs lemezzel).

Mire beköszöntött 1987, a Slippery When Wet eladásai meghaladták a négymilliós példányszámot az Államokban, ám a java még csak ezután következett, a Livin' On A Prayer kislemezesítésével. A szám a várakozásoknak megfelelően valóban emberek millióit találta szíven szerte a világon: négy hétre fészkelte be magát az amerikai listák első helyére, húzva maga után a lemezt, amely 1987 januárjában ismét felkapaszkodott a Billboard Top 200 tetejére, hogy aztán hét (!) héten át ne is mozduljon el onnan. A Bon Jovi ezzel olyan magasságokba emelkedett, ami a rockszíntéren a '80-as években egyedül a Van Halennek és a Def Leppardnak sikerült előttük Amerikában. A Slippery When Wet szó szerint bombát és bankot robbantott, és nyugodtan kijelenthetjük: a Europe The Final Countdown albuma mellett/után ez a lemez volt az, amelynek sikere véglegesen kivitte a legszélesebb közönségrétegek elé a hard rockot – még ha annak egy rádióbarát, olajsimaságú változatáról is volt szó. Mindez persze nem lehetett mindenki ínyére, de azon nincs sok értelme vitatkozni, hogy a műfaj – amit tényleg ugyanúgy hívhatunk hard rocknak, pop metalnak és hajmetalnak – a Slippery When Wet világhódítása következtében vált a '80-as évek második felének egyik uralkodó könnyűzenei irányzatává. Jon Bon Jovi persze karrierje első percétől fogva valami ilyesmire vágyott, és sikerült elérnie az előzetesen kitűzött célt: a Pyromania mellett tényleg a Slippery When Wet lett az az album, amely alapvetően határozta meg a következő évek standard rockhangzását. Desmond Child: „A Bon Jovi sikerének titkát igazából mindig is Jon Bon Jovi jelentette. Richie Samborával persze óriási párost alkotnak, de Jon adja a víziót a dologhoz, az tette lehetségessé mindazt, amit elértek. Jon nem pusztán előadó, hanem üzletember, impresszárió és filantróp is egyben, korunk legnagyobb szórakoztatóinak egyike. Minden egyes műfajnak szüksége van egy sztárra, aki a többieket is húzza magával, és a pop rockban, hard rockban, vagy hívja mindenki úgy, ahogy neki tetszik, ő lett ez a figura."

A zenekar egészen az év végéig megállás nélkül turnézott a lemezzel szerte a világon – villámgyors felívelésükről mindent elárul, hogy 1987-ben már a Monsters Of Rockon is ők voltak a headliner Doningtonban –, és mire befejeződött a kétszázhat állomásos körút, az album nyolcszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban. A lemez a nyolchétnyi listavezetéssel együtt őrületes módon 38 hetet töltött az amerikai Top 5-ben és összesen 48-at a Top 10-ben, a Child-féle indulók után pedig még két további slágert fialt: a Wanted Dead Or Alive-ot (ez ismét Top 10-es lett az Államokban, a hetedik helyig jutott), illetve a Never Say Goodbye-t. Emellett csak az amerikai turnén több mint kétmillióan nézték meg őket, és összesen mintegy 28 millió dollárnyi jegybevételt kasszíroztak – ez a kor viszonyai között őrületesen magasnak számított.

A nagy siker természetesen meghozta az ellenlábasokat is. A rockközönség egy része képtelennek bizonyult elfogadni a banda mainstream sikereit, mások pedig amiatt kárhoztatták őket, hogy voltaképpen Child slágerei révén jutottak fel a csúcsok csúcsára. Jon: „Sokan mindmáig nem képesek túltenni magukat azon, hogy a Slippery When Wet húzódalait Desmond Childdal közösen írtuk, de nincs miért magyarázkodnunk. Desmond nagyon tehetséges zeneszerző, és a közösen írt nótáink önmagukért beszélnek. Amikor elkezdtünk vele dolgozni, neki még jóformán csak a szakma ismerte a nevét, nekünk viszont már két aranylemezünk is volt, tehát nem az történt, hogy odaadta a slágereit valami kezdő csapatnak, azok meg hirtelen befutottak velük. Desmond nem próbálta megváltoztatni a zenekar lényegét, de olyan lehetőségeket mutatott meg nekünk, amelyek segítségével többet is ki tudtunk hozni abból, amink volt. Az első két album számunkra egyfajta alapozás volt, és Desmondtól függetlenül is a Slippery When Wetnél éreztünk rá a dalszerzés igazi mikéntjére. Persze nem tagadom, hogy a You Give Love A Bad Name és a Livin' On A Prayer óriási slágerekként alapvetően határozták meg a további pályánkat, de a sikerből ugyanígy Desmond is profitált, hiszen a sikernótáink kapcsán a következő években rengeteg munkát kapott. Ugyanígy Bob Rock is rengeteget köszönhetett nekünk, aki a Slippery When Weten még csak egyszerű hangmérnök volt, később pedig ismert sztárproducerré vált."

Akárhogy is, a zenekar gyorsan bizonyítani akarta, hogy esetükben nem szalmaláng-sikerről van szó, így az embert próbáló turné után egyből belefogtak a következő lemez munkálataiba, méghozzá grandiózus tervekkel. A Sons Of Beaches munkacímű duplaalbumból végül aztán New Jersey című szimplaalbum lett 1988 szeptemberében, és az elődjénél zeneileg kissé szerteágazóbb, ám további óriási Bon Jovi / Sambora / Child slágerbombákat is rejtő lemez bebiztosította a zenekar pozícióit. De utána persze megbosszulta magát a feszített tempó, és a csapat két vezéregyénisége egy ideig külön utakon járt. David Bryan: „Kis túlzással úgy is fogalmazhatok, hogy 1983-ban elmentünk otthonról, és csak 1990-ben értünk haza. Hihetetlen, varázslatos, a sztratoszférába vezető utazás volt ez, amelynek során 1987-re álltak össze megfelelően a bolygók és a csillagok. A Slippery When Wet olyan gigantikus lett, hogy szó szerint szétdolgoztuk utána az agyunkat, és nagyjából 1990-re teljesen ki is égtünk." Jon Bon Jovi: „Miután befejeződött a Slippery-turné, tíz hónappal később ismét ott álltunk a tarsolyunkban egy új lemezzel, egy új turné elején. Emlékszem, egy írországi sajtókonferencián valaki ekkor azt kérdezte tőlem: mit kerestek itt? Csak néztem: micsoda barom kérdés ez? Hiszen ma indul az új turné, itt játszunk este... Beletelt pár évbe, mire rájöttem, hogy a csávó a lehető legintelligensebb, legmélyebb kérdést tette fel nekem aznap, és tökéletesen igaza is volt abban, amit sugallt vele. Otthon kellett volna maradnunk, ki kellett volna élveznünk a pillanatot ahelyett, hogy trófeavadász fiatal kölykökként továbbra is teljes erőbedobással nyomulunk. De akkor úgy álltunk hozzá, hogy na, mi van? Még egy listavezető slágert akartok? Nesztek! Meg még egy kell? Itt van az is! Szó szerint lángoltunk. Viszont mire befejeztük a New Jersey turnéját, már folyékony halmazállapotú lett az agyam."

Aztán persze összeszedték magukat, sőt, a zenekar végül még a grunge-érában is talpon bírt maradni a Keep The Faith lemezzel, és azóta is ott vannak a világ legnagyobb rockbandái között. Sambora mára sajnos eltűnt Jon mellől, de ezen nem itt fogok nekiállni keseregni: a modernkori Bon Jovinak vele együtt sem volt már túl sok köze a Slippery When Wetet elkészítő csapathoz az elmúlt huszonegynéhány év folyamán. Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy a zenekar ne vállalná fel száz százalékosan a most harminc éve megjelent albumot. Sőt, épp ellenkezőleg. Jon: „A Slippery When Wet volt a karrierünk legfontosabb lemeze. Zeneileg az akkor esedékes következő lépést jelentette, de ez a lépés nagyon fontos volt. Csak ritkán hallgatom a régi lemezeinket, de ha ma meghallom a rádióban a You Give Love A Bad Name-et, először azt mondom: hihetetlen, hogy ennyi év után még mindig játsszák! Aztán ahogy szól a nóta, mindig látom magamat kölyökként, és önkéntelenül is elmosolyodom. A mai napig megállják a helyüket azok a dalok." Bob Rock: „A Slippery When Wet azon albumok közé tartozik, ahol egyszerűen minden működött. A Desmond Childdal írt dalok, Bruce munkája, az én hangmérnöki munkám és keverésem – tényleg minden a helyén volt, és egységes egészet alkotott. A New Jersey esetében is valami hasonlóra törekedtünk, és ott is jól sikerült a végeredmény, de mégsem volt már ugyanolyan."

A You Give Love A Bad Name és a Livin' On A Prayer sorsát tulajdonképpen lehetetlen lenne visszakövetni: ezek a témák valóban önálló életet élnek a mai napig. Desmond Child: „Mind a négy dalt szeretem a Slipperyn, amelyben benne volt a kezem, de a Livin' On A Prayer ezzel együtt is az egyik legjobb – ha nem egyenesen a legjobb – nóta, amit csak valaha írtam életemben. Akármikor játszom el akárhol, az emberek megőrülnek tőle: mindenki ismeri a szöveget, és énekli velem. Fantasztikus! A Livin' On A Prayer nem egyszerűen egy dal, hanem egyben rengeteg embert inspirált is. Hallottam történeteket olyanokról, akik végül nem ugrottak le a hídról, mert közben meghallották a hátuk mögött egy autóból szólni, és erőt, bátorságot merítettek belőle ahhoz, hogy legyűrjék az életük nehézségeit. Rengeteg levelet kaptam rákbetegektől, egyéb komoly betegségekben szenvedőktől is, akik azért tudtak kitartani, mert a Livin' On A Prayer róluk szólt, az ő daluk volt. Ezért mondom, hogy jóval többről van itt szó, mint pusztán egy dalról..."

Mint ahogy a Slippery When Wet is jóval több, mint pusztán lemez: a modern könnyűzenei kultúra egyik abszolút mérföldköve, amolyan kordokumentum, amely egyben minden idők legsikeresebb hard rock/metal-lemeze is a Back In Black, a Led Zeppelin IV, az Appetite For Destruction és a Metallica fekete albuma után: az Államokban tizenkétszeres platina, világszerte összesen pedig több mint 28 millió példányban talált gazdára. Hogy ez-e a Bon Jovi legjobb anyaga? A kérdés nem egyszerű, mivel a korai éra híveként az első két album, különösen a 7800° Fahrenheit bája nehezen überelhető számomra, zeneileg pedig nem kérdés, hogy a csapat 1992-ben ért fel saját kreativitása csúcsára. Viszont hangulatát, időkapszula-jellegét tekintve egészen biztos, hogy a Slippery When Wet „A" Bon Jovi-lemez, amit újabb harminc év elteltével is garantáltan ugyanúgy hallgatnak majd, mint ma. Kötelező alapmű.