Shock!

Az 1980-as évek eleje a rockzenében különleges időszaknak mondható, amennyiben ezt a jelzőt arra használjuk, hogy néhány zenekar, amely ebben az időszakban jelentette meg első lemezét, később meghatározónak, stílusteremtőnek bizonyult – és most nemcsak a thrash nagy négyesére gondolok, hanem például a Bon Jovira is. Távolról és utólag vizsgálva a Runaway kislemez felbukkanása óta a csapat karrierje töretlen, népszerűségük fokozatosan növekedett, és már a '80-as években elérték azt a státuszt – akárcsak a U2 vagy a Metallica –, amikor jóformán tökéletesen mindegy, mit terítenek a szőnyegre, a portékát akkor is bőséggel viszik csak a név miatt.

A fanyalgók, ősrajongók távozásával egyidőben újabb és újabb hallgatókat tud megszólítani a zenekar (elhagynak százak, jönnek ezrek, ugye), akik aztán fizetnek is a koncertjegyért, erről a nemrég közzétett bevételi listák is tanúskodnak, és a csapat lendületét az sem vetette vissza, amikor a hangzás kialakításában meghatározó szerepet vállaló, a dalszerzés jelentős részét is jegyző Richie Sambora többször is eltávolodott (értsd: Bon Jovi felfüggesztette) a gépezettől különféle okokra hivatkozva.

A bemutatkozó lemez megszületését, mondhatni, logikus lépések és jó választások eredményezték. A suhanc Jon tinédzseréveiben is aktívan tanulta a zenét, és intenzíven látogatta New Jersey klubjait, ahol rendszeresen fel is lépett éppen aktuális zenésztársaival. Helyzeti előnyt élvezett akkor is, amikor a máig kötelező műsorszámként élő Runaway című kislemezt rögzítette, ugyanis unokabátyjának bejáratott és jó kapcsolatokkal rendelkező stúdiója volt (The Power Station), ahol Jon dolgozott is, és egyik alkalommal Tony Bongiovi felajánlotta, hogy vegye fel nála a kívánt számot. Közvetlenül egyik környékbeli kiadót sem érdekelte a dal, viszont egy akkoriban menő rádióadó feltette a válogatáslemezére, ami rá is irányította a kívánt figyelmet Jonra. A Mercury Records szerződést ajánlott a fiatal zenésznek, aki össze is lapátolta a társakat: David Bryan Rashbaum jött először a billentyűk mögé, ő hozta a basszer Alec John Suchot (ismeretlenebb nevén Szűcs Elek Jánost) és az egy kiadással idősebb Tico Torres dobost, a szólógitáros szerepét pedig Richie Samborára bízták, aki Dave Sabót váltotta. Utóbbi neve nem véletlenül egyezik azzal a Dave Sabóéval, aki később megalapította a Skid Row-t, hiszen ugyanarról a személyről, Jon volt sulis cimborájáról van szó. Jószomszédság.

Így indult tehát a Bon Jovi karrierje, amely eleinte csak apránként, de határozottan gyarapította táborát. Az 1984. január 21-én egyszerűen Bon Jovi címmel megjelent korong egyértelmű, bár kezdetben nem túl széleskörű sikert aratott. Megnyitott pár kaput a csapat előtt, tipikus példájaként a „jó időben, jó helyen lenni" jelenségnek, jó menedzserekkel, hasznos kapcsolatokkal rendelkezvén. Sokszor képezi vita tárgyát, hogy az egyik formáció miért is viszi többre, mint a másik, hiszen a tehetség korántsem záloga a sikerességnek, de amit nem lehet elvitatni Jon Bon Jovitól még a mai napig sem, hogy ő „Bon Jovi", így, idézőjellel. A legprofibb menedzser, a legkidolgozottabb külső is csak ideig-óráig képes felszínen tartani egy produkciót, ha a kívánt tartalom fogyasztásra alkalmatlan. A Bon Jovinál azonban minden összejött: helyes pofik, magabiztos kiállás, de ami a lényeg, hogy a formáció minden tagja tehetséges volt a maga posztján. (Mint később kiderült, Sambora énekesnek is elsőrangú, de egyelőre 1984-et írunk.) Jon karakteres hangja a kezdetekkor is azonnal felismerhető volt, Richie is virtuóz módon kezelte hangszerét, ugyanakkor nem követte az abban az időben kifejlődő shredder irányvonalat, megmaradt a bluesos hangzásnál és hagyományosabb szólózásnál, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy időnként nem eresztette el ujjait rendesen (lásd még Guitars That Rule The World). Az ő párosukra épült Dave Bryan színesítő játéka, szépen dekorálva a fülbemászó akkordokat. Torres dobolása igazán nem kelti fel a figyelmet elsőre, ehhez látni kell őt élőben. Amilyen szimplának tűnik, olyan erős a játéka, látványos, sőt, olykor-olykor bombasztikus is.

Az akkori színteret tekintve a bemutatkozó lemez nem lógott ki nagyon kortársai közül, ami a zenei megoldásokat illeti. Egyszerű riffekből indultak ki a szerzők, a dalok felépítése is a hagyományos utat követte, verze-átkötés-refrén satöbbi, de mint tudjuk, ugyanabból az alapanyagból teljesen más étel készíthető, ha eltérő a fűszer. Bon Joviék pedig már ekkoriban is ínyenc módon fűszereztek. Roppant fülbemászó dallamok hallhatók minden egyes számban, a vokálok a helyükön vannak, a szólamok sem vaktában kerültek egymásra. A srácok okosan merítettek a nyugati parti zenei hagyományokból is, a She Don't Know Me-ben például elég erős a hagyományos AOR beütés is – ráadásul ennek szerzője nem Bon Jovi –, de ezen az albumon még főként a lendületes oldalt domborították ki, amelyen a végig jól hallható billentyűkkel lazítottak. Az album fő erőssége a sajátos dallamokban, fogós refrénekben rejlik, amelyeket már első hallgatás után is nehéz kiverni a fejből. Rossz nyelvek szerint ebben mindig nagyobb szerepük van az éppen a zenekarnál munkát vállaló külső szerzőknek, mint például a Shot Through The Heartot részben jegyző Jack Pontinak (amely dallam kicsit lassabb tempóban emlékeztet a While My Guitar Gently Weeps kezdő hangjaira), de mint azt korábban említettük, a jó ötletet frappánsan is kell prezentálni. Azzal most nem foglalkozunk, mit adott a Bon Jovi későbbi karrierjéhez Desmond Child, hiszen mégiscsak Jon Bon Jovi a közös nevező. A bemutatkozó lemezről nem hiányoztak a stadionénekeltetős számok sem, a Get Ready vagy a Breakout is ebből a műfajból valók. Jókedvű, húzós középtempójú dalok ezek, előbbi pedig éppen nem a világ problémáiról értekezik, hanem arról, hogyan invitáljuk meg a jó svádájú hölgyet egy fülledt hangulatú teapartiba. A Breakout pedig a nagyszerű album tökéletes lezárása, még a szobában is közönségéneklésre ragadtatja a hallgatót.

Az albumról két kislemezt adtak ki, a Runaway-t és a már említett She Don't Know Me-t – illetve egyet még Japánban, a Burning For Love-ot –, és ezek a maguk nemében sikeresek is lettek, a Billboard kislemezlistájának 40-es körzetéig jutottak, ami egy kezdő zenekartól elismerésre méltó volt. Ez a siker azt jelentette, hogy a zenekar megmutathatta magát a KISS és az ekkoriban már roppant népszerű Scorpions előtt is, valamint Japánban is csaphattak pár remek hangulatú bulit. Aki szert tett az ezekről a fellépésekről készült DVD-kre (mint például jómagam), láthatja-hallhatja, hogy a Bon Jovi milyen szenvedéllyel és profi módon állt színpadra, előadásaikon nyoma sem volt bizonytalanságnak, az újraénekelt hangsávoknak meg nagyvonalúan nem tulajdonítunk túlzott jelentőséget.

A lemez utóéletére jellemző, hogy rengeteg zenekar nevezi és nevezte egyik fő hatásának a Bon Jovi '84-es bemutatkozó anyagát. Mai füllel hallgatva is erőteljes a Bon Jovi Bon Jovija, ráadásul azok számára, akik a banda mai – mondhatjuk – vérszegényebb stílusát már nem kedvelik, állandó hivatkozási alap. Tudjuk, a régi idők nem fognak visszatérni, éppen ezért bármikor jóleső érzés elővenni ezt az 1984-es kiadványt.