Shock!

A '80-as évek második felére a rockbiznisz nagyjából kiszámíthatóvá vált. A Bon Jovi és a Europe fantasztikus sikere nyomán rengeteg unalmas, ártalmatlan futószalag-sztárocska jelent meg a hard rock színtéren, akikben a világon semmi érdekes nem volt. 1987 ettől függetlenül számos klasszikus anyagot szült a stílusban: a Def Leppard Hysteriája, a Whitesnake 1987 mestermunkája, az Aerosmith mítoszát újjáélesztő Permanent Vacation, a KISS Crazy Nights-a, a Mötley Crüe Girls Girls Girls-e vagy a The Cult Electricje mind a mai napig fényesen ragyognak, az év legjelentősebb rockeseménye azonban utólag minden kétséget kizáróan egy Los Angeles-i zenekar debütáló albumának megjelenése volt július 21-én – épp huszonöt éve.

A Guns N' Roses Appetite For Destructionje ugyan csak a megjelenése után egy évvel robbant nagyot, akkor azonban alapjaiban változtatta meg az egész könnyűzenei életet – valahogy úgy, mint a '60-as években a Rolling Stones vagy a '70-es években a Led Zeppelin. A '80-as évtizedben minden kétséget kizáróan a Guns N' Roses reformálta meg gyökeresen a nagyközönség rockzenéről alkotott legalapvetőbb fogalmait. Tény, hogy ők is a jó időben voltak a jó helyen, de az sem kérdéses, hogy a zenekar minden idők egyik legtökéletesebb rockcsapata volt.

A klasszikus Guns N' Roses felállás átjáróházas kialakulásába különösebben nincs értelme belemenni ezen a helyen. Akit érdekel, milyen áttételeken keresztül került végül sok bonyodalmat követően össze William „W. Axl Rose" Bailey énekes, Saul „Slash" Hudson gitáros, Jeff „Izzy Stradlin" Isbell gitáros, Michael „Duff" McKagan basszer és Steven „Popcorn" Adler dobos, ezer helyen utánanézhet az útvonalaknak, amelyek bejárása után számos garázsbanda és tagcsere után végül 1985 júliusára egymás oldalán kötöttek ki. A lényeg annyi, hogy a Los Angeles-i próbahelyükön innentől fogva gyakorlatilag együtt is élő zenekar tagjai az első pillanattól fogva tudták: ez itt valóban a „real deal". Slash: „Már az első próbán éreztük, hogy tökéletes zenésztársaság jött össze. Egyszerűen kiegészítettük egymást. Axl jelenléte igazán intenzív, dögös meg minden. Aztán ott van Duff, aki igazán magas, a térdénél fityeg a basszusgitár, olyan, mintha szét akarna esni, közben meg így csinál: grrrr! Hihetetlenül fel tud lelkesíteni, ha őt figyelem a színpadon. Izzy általában a háttérbe húzódik. A leggunyorosabb fazon, akit ismerek. És Steven... Steven a David Lee Roth-típusú arcok körébe tartozik. Szóval sok minden ébren tartja a nézők figyelmét."

It's So Easy

Zenei gyökereik igen kuszák voltak, bár a tagok ezen a téren nagyjából közös hullámhosszon mozogtak: a közös fő nevezőknek a Led Zeppelin, az Aerosmith és a Rolling Stones számítottak, de emellett mindegyikük markáns saját világgal rendelkezett. Duff például vérbeli punk rockerként érkezett Seattle-ből Los Angelesbe, de egy AC/DC-t, Alice Coopert és Aerosmith-t kedvelő basszusgitárost kereső apróhirdetésre jelentkezve akadt össze Slash-sel és Adlerrel. Izzy a Stones mellett talán Bob Dylant imádta a legjobban, Axl pedig többek között Elvis Presley, Elton John és Billy Joel lemezein nőtt fel. A zenekar azonban a nyers, kiváló dalok mellett többek között azért is tudott olyan gyorsan elhíresülni a hollywoodi klubvilágban, mert mindannyian hihetetlenül erős karakterek voltak: zavaros hátterű, a problémás gyermek- és kamaszkort éppen maguk mögött hagyott utcai bajkeverők, akik közül egyik sem engedett jottányit sem a maga elképzeléseiből. Noha nagyon különböztek egymástól, gyorsan eltéphetetlennek tűnő véd- és dacszövetség alakult ki közöttük. Ahogy Mike Clink, a debütáló album későbbi producere felidézi: „Számomra mindig is olyanok voltak, mint egy gengszterbanda. Ha egy este elmentünk bulizni, és valamelyikük bunyóba keveredett, akkor mindenki bunyóba keveredett. Hihetetlen erős összetartás munkált közöttük. Korábban nem is dolgoztam olyan csapattal, ahol a tagok lényegében az utcán élték az életüket, de ők ilyenek voltak: igazi utcakölykök."

A Guns N' Roses híre futótűzként terjedt el Los Angelesben, és a hihetetlenül sikeres klubkoncerteknek köszönhetően viszonylag gyorsan nyüzsögni kezdtek körülöttük a kiadók. A csapat tagjai jellemző módon nem siettek leszerződni senkihez, ehelyett inkább sportot űztek abból, hogy az A&R-esek pénzén teleegyék és teleigyák magukat, majd jól nem állapodtak meg velük semmiben. Mindez egészen addig így ment, amíg nem került be a képbe a korábban a Mötley Crüe, a Dokken és a Metallica nagykiadós szerződtetésében is kulcsszerepet játszott Tom Zutaut, aki valósággal beleszeretett a zenekarba: „Már azelőtt éreztem bennük valamit, hogy egyáltalán hallottam volna őket zenélni, mert Axl-ön egyszerűen látszott, mekkora sztáralkat. A kérdés csak az volt, vajon a többiek is mérhetők-e hozzá. Aztán megnéztem őket az egyik klubban, és másnap úgy mentem be David Geffenhez, hogy láttam a rock'n'roll jövőjét, azt a csapatot, akik akkorák lesznek, mint a Stones, a The Who és a Zeppelin óta senki. Geffen persze hülyének nézett, de látta, mennyire hiszek bennük." Zutaut közvetítésével 1986 tavaszán a Guns 250 ezer dollárért, mintegy hat lemezre aláírt a Geffen Recordshoz, a dolgok neheze azonban csak most következett: valahogy egybe kellett terelni a csapatot, és találni nekik egy megfelelő producert, akit ők is elfogadnak.

A zenei anyag mindenesetre adott volt: a csapat már ekkor is több lemezre elegendő saját nótával rendelkezett, ezek közül sok nem is került fel a debütáló anyagra (több pedig utóbb máshová sem). Dalszerzési szempontból legyőzhetetlen egységet alkottak. Egyik legközelebbi cimborájuk, Marc Canter rockfotós így emlékszik vissza erre az időszakra: „Érdekes módon soha nem vitáztak vagy hadakoztak egymás között a dalokon. Egyszerűen csak összeálltak a nóták, és ennek érdekében egyáltalán nem kellett küszködniük, senkinek sem kellett irányítgatnia a munkafolyamatot. Egy csomó dal Izzy valamelyik ötletéből indult ki: ilyen volt például a My Michelle vagy a Nightrain is, amikbe utána Slash kicsit belevitte a rockot meg a punkot. A My Michelle-nél a kísérteties intró például totálisan Izzy, de Slash nélkül biztos soha nem születik meg a keményebb riff, ami kibontakozik belőle. Axl utána meghallgatta ezeket a befejezetlen nótákat, és egyből tudta, mi mindent valósíthat meg bennük. A végén pedig Dufftól és Steventől váltak igazán lüktetővé a számok, akik alaposan felbikázták őket a saját ötleteikkel. Steven is ugyanolyan fontos pont volt, mint a többiek, de Duff és Izzy szintén tudnak dobolni, vagyis simán képesek voltak dobosszemmel is szemlélni az ábrát. Néha be is ültek a cucc mögé, és játszottak valami mást, amihez aztán Steven kapcsolódni tudott, és kiindulási alapul szolgált neki. És ez nem azt jelenti, hogy nem maga dolgozta ki a témáit, mert abszolút ő írta a saját részeit. Sokan mondják, hogy énekesként Axl volt a legfontosabb láncsszem a folyamatban, de szerintem ezzel ő maga sem értene egyet. Alapvetően változtatta volna meg a zenét, ha bármelyik srácot is kiszeded az egyenletből. Az elején tényleg igazi demokrácia volt a csapatban. Akkoriban, úgy 1985 és 1986 táján teljesen egy húron pendültek. A legtöbb bandánál egy nagyszerű gitáros, énekes vagy dobos viszi a hátán az egész produkciót, netán a dalok kiugróak, vagy élőben átlag felettiek. A Gunsra ez mind egyszerre volt jellemző: az egész több volt a részletek összességénél. Minden egyes elem a helyén volt, és úgy passzoltak egymáshoz, mint egy puzzle darabjai."

Reckless Life

Mivel a dolgok lassan haladtak, a kevesebbet koncertező csapat iránt fenn kellett tartani az érdeklődést. Így 1986 végén saját gondozásban, de a Geffen égisze alatt, a UZI Suicide kiadó neve alatt kiadtak egy négy számot tartalmazó ál-élő EP-t Live ?!*@ Like A Suicide címmel, rajta két feldolgozással (Rose Tattoo – Nice Boys, Aerosmith – Mama Kin) és két saját szerzeménnyel (Reckless Life, Move To The City). A dalokat aközben vették fel, hogy a Zutaut által futószalagon szállított producerek között válogattak, a közönségzajt pedig egy '70-es évek-beli Texas Jam fesztiválról keverték alájuk: ez a megoldás egyszerűbb és olcsóbb volt, mint igazi élő anyagot rögzíteni. Az EP-ből 30 ezer példányt nyomtak, ami viszonylag gyorsan elfogyott Los Angeles környékén. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a csapat iránt komoly közönségigény mutatkozik, a helyzetet azonban nem könnyítette meg, hogy a Guns N' Roses simán ajtót mutatott a szakma neves figuráinak. Miután bele akart nyúlni egy-egy dalukba, hallani sem akartak arról, hogy a KISS-es Paul Stanleyvel dolgozzanak, de alapvetően szinte mindenkivel szemben találtak valami kifogást (különösen Axl, aki már akkoriban is élen járt a szőrszálhasogatásban). Még a banda ekkortájt felbukkant keménykezű menedzsere, Alan Niven sem tudta normális mederbe terelni a helyzetet, így a gordiuszi csomót végül Zutaut vágta át Mike Clink nevének bedobásával. Clink annak idején többek között a UFO Strangers In The Night koncertanyagán is dolgozott, ezt pedig az egész csapat egyként imádta.

A producer leszerződtetésével sem váltak azonban egyszerűvé a dolgok. Clink: „Az volt a legnehezebb, hogy összehozzuk az öt embert, mind egy helyen legyenek, és ugyanazzal foglalkozzanak. De amikor ez sikerült, nagyon koncentráltak, és minden nap rengeteget haladtunk. Az Appetite For Destruction nem véletlenségből jött össze, kőkeményen melóztunk rajta mindannyian. A stúdión kívül persze teljes volt a káosz: Duff egy lépcsőugró verseny során durván megrántotta a karját és bicegett, Steven lazán szétverte a stúdió bárját, amikor egyszer valamin berágott, Izzy pedig egy idő után beköltözött az egyik szertárba, mert épp nem volt hová mennie." Zutaut: „Nem volt szigorú munkarend, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az album ennyire jól sikerült. Akkor ment a meló, amikor a csapat erre a legalkalmasabb hangulatban volt. Az Appetite azért minden idők egyik legjobb lemeze, mert akkor örökítette meg a Guns N' Rosest, amikor a leginkább megörökítésre érdemes állapotban voltak. Ha úgy érezték, itt az idő, forgott a szalag, akármennyit is mutatott az óra. De ehhez persze szükség volt egy olyan türelmes fickóra is, mint Mike Clink." A lemezen dolgozó szakemberek az első pillanattól kezdve tudták, hogy valóságos kincs van a kezeik között: Niven, Zutaut és Clink mellett a keverést végző páros, Steve Thompson és Michael Barbiero is egyből lepadlóztak a dalok erejétől. Thompson: „Amikor elkezdtük a keverést, arra gondoltam: ilyennek kell lennie az igazi rockzenének. Semmi kiugróan jellegzetes nem volt benne, semmi olyan, amitől seggre ülsz, de mégis a Guns N' Roses volt a tökéletes csapat, a tökéletes hozzáállás, a korszak hangulatának tökéletes megtestesítője. Semmit sem gondolkodtak túl, minden zsigerből jött náluk. Minden megvolt bennük, ami akkoriban hiányzott a kaptafára készült tupírozott hajú, lasztexgatyás glamsterekből: keményen letámadták az embert, és ezt üdítő érzés volt hallani. Úgy éreztem: ha ez a lemez nem lesz sikeres, ki kell szállnom a zeneiparból. És ezt komolyan is gondoltam."

Miután az anyag elkészült, a Geffennek még az utolsó pillanatban le kellett cserélnie a borítót, mert az eredeti képet – egy szadista robot megtámad egy lenge öltözetű nőt – több terjesztő is túl erőszakosnak találta. A Guns N'Roses debütáló lemeze, az Appetite For Destruction végül 1987. július 21-én került az utcára, és habár a siker nem jött azonnal házhoz, először az európai, majd rövidesen az amerikai rocksajtó is ráérzett, hogy a zenekar a maga nemében páratlan. Hangzásuk még annak ellenére is teljesen egyedi volt, hogy a hangszeres alapokon egyértelműen érezni lehetett az Aerosmith és a Led Zeppelin, Axl intonációs technikáján és énekstílusán pedig a Nazareth frontember Dan McCafferty hatását. (A finn Hanoi Rocks a zene mellett a kinézetükön is igen mély nyomokat hagyott). Mindezeket a hatásokat egyébként ők sem tagadták, az Appetite For Destruction pedig még a nyilvánvaló hasonlóságokkal együtt is „A" tökéletes rock'n'roll album, méghozzá mai fejjel is.

Az anyag nyitótémája, a Welcome To The Jungle nem véletlenül lökte be őket később szinte napok alatt a köztudatba: az indianai fiatal srác és a kaliforniai nagyváros első csatáinak emléket állító dal szikrázó adrenalinfröccsként indítja az anyagot, amit a pofonszerűen döngető It's So Easy punkos jellege csak fokoz Axl mély énektémáival. A piálós témájú, címét egy olcsó borról kapott Nightrain az album egyik leghimnikusabb témája Slash szárnyaló szólóival. Készítésének körülményei tökéletesen megmutatják, mennyire spontán módon álltak össze a korai időszakban a Guns dalok. Slash: „A Night Train egy tizennyolc százalékos bor, két dollárba sem került egy üveggel. Elég szépen be lehet állni tőle... Aki még nem próbálta, nem is értheti, mi ösztönzött minket arra, hogy egy éjszaka a Palm Avenue-n sétálva szöveget improvizáljunk a tiszteletére. Nem emlékszem, ki kezdte, de aztán valaki előrukkolt a refrénnel: 'I'm on the Night Train!' Valamennyien beszálltunk, és üvöltöttünk, miközben Axl odaimprovizálta a köztes sorokat: 'Bottoms up!', 'Fill my cup!', 'Love that stuff!' és 'I'm ready to crash and burn'... Olyan himnusz volt, amit egyetlen lendülettel, a pillanat hevében raktunk össze, és nem is igazán fogtuk ezt fel, annyira magával ragadott minket. Még aznap, a próbahelyen befejeztük az egész dalt, és azonnal működött. De zeneileg az összes nóta gyorsan állt össze, tulajdonképpen órák leforgása alatt. Majdhogynem megírták saját magukat, Axlnek meg vagy megvolt rájuk a fejében a szöveg, vagy nem."

A Nightrain az egész lemez egyetlen partiindulója, amit aztán az Out Ta Get Me dühödt kirohanása tökéletesen ellensúlyoz: a szöveg a lehető legtipikusabb Axl („they push me in a corner just to get me to fight"), a zene pedig hatalmas, tág terű ROCK, így, csupa nagybetűvel. A hangulati hullámzás a Mr. Brownstone-nál is fokozódik: a heroinos témájú, ismét zseniálisan megfogalmazott sorok tökéletesen passzolnak a bluesosan zsíros, kimértebb ütemekhez, az eredeti A oldalt pedig az album himnusza, a Paradise City zárja. A hat perc fölé kúszó témát érdekes kettősség jellemzi: egyértelműen itt hallhatóak a lemez legsúlyosabb gitártémái (nem véletlen, hiszen az alapriffet Slash a Black Sabbath Zero The Herójából vette kölcsön...), a refrén azonban szinte légiessé varázsolja az összképet, és ezen még a bevadulós, szólóorgiába forduló zárás sem változtat. Slash: „A Paradise City alapjai egy furgonban születtek, miközben éppen San Franciscóból tartottunk haza L.A.-be: ott, útközben írtam meg a riffeket és a refrént is. Ez azon kevés nóta közé tartozott, amihez az énekdallam alapjait is én hoztam. Van benne egy bizonyos furcsa ártatlanság: már-már olyan, mint egy aranyos gyermekdalocska, amit a kicsik énekelgetnek a homokozóban. Csak éppen olyan komor és vad gyerekek dala volt, akik számára egy nyomorult sikátor jelenti a játszóteret." Érdekesség, hogy a refrén szövegén Slash és Axl majdnem összebalhézott a „where the grass is green and the girls are pretty" sor miatt, amit a gitáros bárgyúnak talált, ő ugyanis eredetileg a „where the girls are fat and they've got big titties" verziót favorizálta volna.

Az anyag második felét indító My Michelle a csapat egyik önpusztító barátnőjéről szól, a zene is ehhez mérten komor és súlyos, de az utána érkező Think About You kicsit oldja ezt a maga bontással díszített refrénjével. Még ez is csak a felvezetés azonban a Sweet Child O' Mine-hoz, amely Axl akkori barátnőjéhez, Erin Everlyhez íródott szerelmi vallomás, és ehhez igazodva az album legfinomabb, leglágyabb dala. Klasszikus értelemben vett balladának semmiképpen sem nevezném, de legalább annyira közel áll ehhez a kategóriához, mint a hagyományos rockhimnuszokhoz. Noha utólag ez lett a Guns N' Roses legnagyobb slágere, maga a zenekar eleinte egyáltalán nem volt benne biztos, hogy fel kell tenniük az albumra. Duff: „A Sweet Child O' Mine egy vicc! Slash egyáltalán nem vette komolyan, amikor megírta. A szöveg tényleg nagyon érzelemgazdag, de amikor legelőször meghallgattuk Slash zenéjét, mindannyian azt mondtuk: 'Ez egy nóta? Maximum lemezkitöltőnek lesz jó!'. Az a gitárfutam a dal elején mindig röhögésre ingerel... Az egész szám három nyavalyás akkordra épül. Egyikünk sem gondolta volna, hogy mi lesz belőle!" Slash: „Különböző hatásaim kombinációja volt a nóta: benne volt Jeff Beck, a Cream és a Zeppelin is, meg egy rakás olyasmi, amin szerintem mindenki meglepődne. A szólót például a Blinded By The Light Manfred Mann-féle verziója és Gerry Rafferty Baker Streetje ihlette."

A Sweet Childot követő You're Crazy eredetileg gonoszul gördülő akusztikus változatban látta meg a napvilágot (a Lies-on utólag ezt is közzétették), ide azonban egy felbikázott, vadul repesztő verzió került fel. Ez és az utána érkező, nyers, szexcentrikus Anything Goes a zenekar vadabb oldalát mutatták, a záró Rocket Queen azonban olyan epikus magasságokba emelkedik, amit igazából senki sem vár egy elsőlemezes bandától. Tény, hogy a dal leginkább arról nevezetes, hogy a középrészében Axl és a csapat sleppjéhez tartozó egyik sztriptíztáncosnő valódi aktusának hangjai hallhatóak, de messze nem emiatt érdemli meg a figyelmet. A hatalmas ívet leíró Rocket Queen az Appetite For Destruction betetőzése, katartikus zárása: ha egy dalt kellene kiemelnem a korai Guns N' Roses különlegességének igazolására, egyértelműen ez lenne az.

Az egyéni teljesítményekről különösebben nincs értelme szaporítani a szót: Axl ezerhangú előadásmódja, Izzy stabil ritmusozása és a ritmusszekció lüktetése egyformán fontos építőkövek, akárcsak Slash őrületesen feelinges, kiérlelt szólói. És nem utolsósorban az anyag mai füllel hallgatva is gyönyörűen, erőteljesen szól, mentesen mindenféle akkori sallangtól, ami a hasonszőrű rocklemezeket jellemezte: nincs agyonvisszhangosítás vagy élőben visszaadhatatlan, bombasztikus vokálmunka. Amit látsz, azt kapod – a jelszó ezen a téren is a természetesség volt.

Welcome To The Jungle

A lemez a Billboard-lista 182. helyén kezdett, és korrektül csorgott a boltokból, ám korántsem aratott gyors sikert. A single-nek választott Welcome To The Jungle nem kavart különösebb vihart, az MTV ugyanis kerek perec visszautasította, hogy lejátssza a hozzá forgatott videót: a Guns N' Rosest jóval megelőzte a híre, így a csapatot túl durvának, túl balhésnak és erőszakosnak találták. Valami azonban még így is megmoccant. A banda átrándult pár koncertre Nagy-Britanniába, és a fellépések egyből hatalmas figyelmet keltettek a helyi színtéren. Utána a The Cult vendégeként indultak turnéra az Egyesült Államokban, ezután pedig szinte azonnal betársultak a Mötley Crüe mellé, ami iszonyatos önpusztításhoz vezetett mindkét oldalon. Ezzel párhuzamosan epizódszerepet kapotak Clint Eastwood utolsó Piszkos Harry filmjében, a The Dead Poolban (Holtbiztos tipp), amelyben a Welcome To The Jungle is felcsendült (pont az akkor még szintén ismeretlen Jim Carrey egyetlen jelenetében). Az év végén Németországban is bemutatkozhattak, igaz, ez a kör nem volt valami szívderítő számukra: előzenekarukkal, a Faster Pussycattel tiszta szívből gyűlölték egymást, és a késő őszi, kora téli hideg sem jött be nekik túlságosan.

A fentiek eredőjeként az Appetite For Destruction még MTV nélkül is jó eredményeket produkált: 1988 elejére nagyjából 200 ezer példányban kelt el Amerikában, amivel a Geffen elégedettnek is tűnt. Bemutatkozó anyagról volt szó, amin ráadásul nem is hemzsegtek a nyilvánvaló rádiós témák, így megszületett a döntés: a vállalkozás nyereségesnek bizonyult, ezért aztán nem költenek több pénzt a promócióra, a csapatot pedig ráveszik a következő anyag elkészítésére. Zutaut azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt, mert tudta, hogy az albumban sokkal több rejlik ennél: meggyőzte David Geffent, hogy legalább az MTV-nél tegyenek egy újabb próbát. Geffen így személyesen járt közbe a csatornánál a banda érdekében, de még ez is csak arra volt elég, hogy a zenetévé egyetlen alkalommal, kaliforniai idő szerint éjszaka, New York-i idő szerint hajnalban leadta a videót. Ami pedig ezek után történt, alapvetően formálta át a rockvilágot. A hülye időpont dacára az MTV telefonközpontja a klip leadását követően szinte azonnal elszállt, ugyanis tízezrek telefonáltak be, és követelték az újonnani lejátszást. A kiadónak korábban hosszú hónapokon át mereven ellenálló csatorna órák leforgása alatt hátrált meg a nézők akarata előtt, és rendszeres rotációba tette a Welcome To The Jungle-t, amely ezek után villámgyorsan az összes létező kívánságműsor legtöbbet követelt dala lett.

A Guns N' Roses ezekben a napokban épp első önálló amerikai turnéját bonyolította, és azt vették észre, hogy a 200 ezres eladásból gyakorlatilag napok leforgása alatt egymillió lett. Az Appetite For Destruction szélsebes iramban vágtázott felfelé a listákon, és 1988 áprilisában bejutott az amerikai Top 10-be. A zenekar ezzel párhuzamosan újabb sztárbanda turnéjára társult be: ők lettek a nyitószám az Iron Maiden aktuális Seventh Son Of A Seventh Son körútján. Mindeközben a Guns N' Roses-láz járványszerűen terjedt el az egész világon, a kiadó pedig ennek az őrületnek a közepébe tenyerelt bele, amikor 1988 nyarán kiadták kislemezen a Sweet Child O' Mine-t, az album legslágeresebb témáját. Az azonban még alighanem őket is meglepte, amikor a dal nem sokkal később az amerikai listák első helyére ugrott. Ilyen bravúrt eddig csupán három hard rock zenekar volt képes produkálni: a Van Halen a Jumppal, a Bon Jovi a You Give Love A Bad Name-mel és a Livin' On A Prayerrel, illetve a Whitesnake a Here I Go Againnel (igaz, a nagy lépést még ugyanebben az évben abszolválta a Def Leppard és a Poison is, előbbi a Love Bitesszal, utóbbi az Every Rose Has Its Thornnal). Innentől fogva nem volt kérdés, kikről szól majd a következő évek rockzenéje. Az őrület teljes fordulatszámra kapcsolt. „A Sweet Child O' Mine voltaképpen a Guns N' Roses általam legkevésbé kedvelt dala, ám ennek ellenére a valaha írt legnagyobb nótánk lett belőle", emlékezett vissza hosszú évekkel később Slash. „Ezer fura helyen hallottam már, de a legszürreálisabb mindenképpen az, amikor liftekben, bevásárlóközpontokban megy szintetizátorra áthangszerelt háttérzeneként... Még hárfás feldolgozását is hallottam egyszer, és hotelekben is rendszeresen beleütközöm, amint a helyi zongorista ezt klimpírozza. Vegyes érzelmeim vannak ilyenkor. Nyilván benne van, hogy tök jó, ez a mi dalunk, amit éppen valaki más játszik. Ez vadító. De az is benne van, hogy az illető semmit sem tud rólunk, netán magáról a nótáról – egy neki azok közül, amiket el kell játszania. Ilyenkor belegondolok, milyen lehet Paul McCartneynak, aki aztán tényleg mindenhol a saját zenéjébe ütközik..."

A Maiden turnén saját bevallásuk szerint nem érezték magukat túlságosan jól, így majdhogynem kapóra jött, hogy Axlnek torokproblémái támadtak, és emiatt be kellett iktatniuk némi szünetet. Mire az énekes összeszedte magát, az eddigi legjobb lehetőség várta őket: az év júliusától legnagyobb zenei előképük, az újjáéledt Aerosmith vendégeként indulhattak turnéra. Eközben azonban legalább akkora figyelem övezte őket, mint Steven Tyleréket – főleg, miután augusztus elején az Appetite For Destruction felkerült az amerikai listák élére. Így esett, hogy mire a Guns N' Roses 1988. augusztus 20-án fellépett a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, már tulajdonképpen semmi sem indokolta számukra az alulról számított második helyet: nyugodtan játszhattak volna közvetlenül a headliner Iron Maiden és a speciális meghívott KISS előtt. Jelenlétük bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1988-as minden idők legsikeresebb doningtoni fesztiváljának bizonyult, ám egyszersmind tragikus véget is ért a rendezvény: Slashék koncertje, konkrétan az It's So Easy alatt két fiatalt halálra tapostak a tömegben. Sokan eleve a zenekart tették felelőssé a történtekért, azonban nemcsak emiatt támadták őket mindenhonnan. A jó alaposan megszellőztetett kábítószerügyletek és a tagok szókimondó, gyakran egyenes adásban közvetített részeg nyilatkozatai a konzervatív kritika és közönség zajos felháborodását vonták maguk után, akárcsak az Appetite For Destruction szövegvilága.

A csapat a Doningtonban történtek miatt rossz hangulatban tért vissza az Aerosmith turnéra, de a verkli nem állt meg. „Mire a turné véget ért, a Guns N' Roses hatalmas volt", emlékezett vissza Tim Collins, az Aerosmith akkori menedzsere. „Egyszerűen robbant a zenekar. Mind állati mérgesek voltunk, amikor a Rolling Stone magazin munkatársai eredetileg az Aerosmith kedvéért jöttek el a turnéra, aztán a végén már a Guns N' Roses került a lap címoldalára. Hirtelen azzal kellett szembesülnünk, hogy a nyitóbandánk túlnőtt minket." Az Appetite For Destruction hosszú hónapokra beragadt az amerikai listák élmezőnyébe, és több ízben is felkúszott az első helyre: egy ízben egyenesen három hetet töltött el egyhuzamban a csúcspozícióban. A Sweet Child O' Mine diadalát követően ismét megjelentetett Welcome To The Jungle a hetedik, a harmadik single Paradise City pedig az ötödik helyig verekedte magát a kislemezlistán. Hogy tovább üssék a vasat, a Geffen az év novemberében piacra dobta a GN'R Lies minialbumot, amelynek egyik oldalára a Live ?!*@ Like A Suicide EP anyaga került fel, a másik oldalra pedig négy januárban rögzített akusztikus téma. A kiadvány a Billboard-lista második helyén nyitott, és ezzel a Guns N' Roses lett a '80-as évek egyetlen előadója, akiknek egyszerre két kiadványuk tanyázott az amerikai Top 5-ben. A One In A Million dal ellentmondásos, rasszistának és homofóbnak bélyegzett szövege csak tovább fokozta az őket övező médiafigyelmet.

Az elképesztő siker titkát sokan és sokszor próbálták és próbálják megfejteni – természetesen a csapat tagjainak is megvoltak ezzel kapcsolatban a maguk elméletei. Slash: „Mi csupán visszahoztuk a rockzenébe a lázadást, az embereknek pedig tetszett. A kis pöcsösöknek is, akik nem akarnak este megfürödni, az amúgy is hótt dilinyós kamaszoknak is, és az az idősebb korosztálynak is, akiknek a fiatalkori emlékeiket hozta vissza a zenénk. Nem azért lettünk listavezetők, mert az Appetite For Destructionön olyan állati jó slágerek vannak. Ezek egyszerűen rock'n'roll számok, a Top 40 meg elmehet a francba... Kizárólag azért lett ilyen sikeres a lemez, mert egy olyan űrt tölt be, amelyet ez a fajta zene már ki tudja, milyen régóta nem töltött be. Ez az anyag nem az a kifejezett tuti nyerő, mert mi vagyunk a bunkó Guns N' Roses. Ezért aztán mindenki meg is veszi, mert olyan jól mutat a polcon a George Michael-album mellett... A rockzenét éppen a rondasága teszi vonzóvá, Az ilyen zenéknek mindig volt egy kis veszélyes árnyalata, már egészen az olyan bandáktól kezdve, mint például a Rolling Stones. A srácok élvezik az olyan dolgokat, amikről tudják, hogy a szüleik nem szeretik, tehát a vad és őrült dolgokat. Ez tette a Guns N' Rosest sikeressé."

A banda egészen 1988 legvégéig turnézott az Appetite For Destruction anyagával, és mire befejezték, vitathatatlanul a világ leghatalmasabb rockzenekarának számítottak mindössze egy nagylemezzel és egy minialbummal a tarsolyukban. Úgy tűnt, a Guns N' Roses megállíthatatlan, de hihetetlen vagy sem, a felszín alatt már ekkor megjelentek a repedések. Marc Canter: „Már a Liesnál is megmutatkozott, hogy kezd megváltozni az Appetite-nál érvényesült demokratikus, hatékony dalszerzési módszer. Pár dallal rendelkeztek, de nehezebben jött ki belőlük a zene. Meggyőződésem, hogy azért, mert már nem laktak együtt úgy, mint azelőtt. Korábban mind együtt éltek egy kis raktárhelyiségben, ott voltak a hangszereik, ott próbáltak, és teljesen természetesen írtak: 'Hé, hallgasd meg ezt!', 'Igen, ez jó, de mi lenne, ha ezt és azt megváltoztatnánk?', 'Na, nekem is van egy témám, amin épp dolgozom, passzintsuk össze a kettőt!' 1987 után mindegyiküknek lett saját kis házistúdiója, és inkább egyedül bíbelődtek a dalaikkal, amiket aztán megmutattak a többieknek. Akik viszont egy komplett, teljesen megírt nótához nyilván nem tudtak már annyit hozzátenni, mint amikor minden apró részletet közösen dolgoztak ki."

Mr. Brownstone

A csapat tagjai és környezetük számára 1989 nyarának végén derült ki, hogy baj van. A tagok elvileg Chicagóba utaztak volna, hogy megkezdjék a munkát a következő albumon, ám Axl és Izzy eleve meg sem jelent. A két gitáros és Adler egyre mélyebbre mászott a heroin mocskába, és amikor októberben a zenekar némi kihagyást követően a Rolling Stones nyitószámaként lépett fel pár Los Angeles-i koncerten, Axl a színpadon adott ultimátumot társainak Slash, Izzy és Steven heroinügyei miatt. Kilépési fenyegetését végül nem váltotta be, de akciójából mindenki láthatta: a helyzet tényleg bonyolult. Canter: „A drogok eleinte elsősorban csak Izzyre voltak jellemzőek, ő tolta a heroint az akkori csajával, Desivel. Slash állandóan ivott, de ez eleinte még nem jelentett problémát, csak miután Izzy narkós szokásai rá és Stevenre is átragadtak. Duffnak soha nem volt gondja a heroinnal, mert a barátnője a karjaiban halt meg egy aranylövéstől, amikor tizenöt éves volt. Sok rossz dologban benne volt, de heroinhoz soha nem nyúlt volna. Axl pedig csak egy nagyon rövid ideig kísérletezett ezzel az egésszel, utána egyáltalán nem."

A helyzet végül odáig fajult, hogy 1990 derekán a teljesen szétesett Stevent el kellett távolítani a zenekarból. Az Appetite-ot készítő felállás szétrobbant – és utólag már egyértelmű, hogy a nehéz személyi döntés, amit a hivatalos magyarázatok szerint a csapat megmentése érdekében hoztak, valójában az első lépést jelentette a végromlás felé vezető úton. Jellemző, hogy ezután még mindig egy további teljes évet vett igénybe, mire megjelenhetett a Use Your Illusion I-II, utána pedig Izzy is gyakorlatilag rögtön távozott a zenekarból. A következő két éves monstre turné hiába bizonyult minden idők egyik legsikeresebbjének, nem változtathatott a kialakult állapotokon: miközben a világ leghatalmasabb stadionjaiban koncerteztek, a Guns N' Roses zenekarként a felszín alatt már atomjaira hullott. Egy ideig még mindenki megpróbálta egyben tartani a saját súlya alatt nyögő, gigantikusra hízott fejőstehenet, de Axl, Slash, Duff és új társaik együtt már nem voltak képesek érdemleges tevékenységre a későbbiekben.

A Guns N' Roses tehát csak néhány évig dolgozott igazi, normálisan működő zenekarként: ezen évek munkájának eredménye öltött testet az Appetite For Destructionben (és a GN'R Lies anyagában is). Az első album ma is ugyanolyan frissnek hat, mint amikor megjelent, és évről évre újabb generációk fedezik fel maguknak: ennek köszönhetően folyamatosan a legjobban fogyó, úgynevezett catalog albumok közé tartozik világszerte. Mike Clink: „Az Appetite For Destruction pont olyan lemez, mint a Beatles, az AC/DC vagy a Pink Floyd albumai. Ezek mind olyan művészeti alkotások, amelyek kiállták az idők próbáját, és mindenki meg akarja hallgatni őket. És pontosan ez is volt a célunk, amikor készítettük. Az elejétől fogva tudtam, hogy a lemez sikeres lesz. A nyers keverést hallgattuk Tom Zutauttal, és arról beszéltünk, vajon hogy fogy majd. Azt mondtam, elmegy belőle kétmillió is, mert tényleg volt valami olyan zsigeri érzésem, hogy valami szokatlant, izgalmasat és érdekeset hallunk. Tom azt válaszolta: tévedek, ötmillió is elmegy belőle." Még így is mindketten alaposan alálőttek a végleges eredményeknek. Az Appetite For Destruction minden idők legsikeresebb debütáló lemezének számít, és egyben a világtörténelem egyik legnagyobb példányszámban elkelt hard rock/metal kiadványa is az AC/DC Back In Blackje és a Led Zeppelin IV után, valahol a Metallica fekete albumával és a Bon Jovi Slippery When Wetjével vállvetve. Az Egyesült Államokban tizennyolcszoros platina, világszerte összesen pedig több mint 30 millió példányt adtak el belőle napjainkig. És ami a legőrjítőbb: mai fejjel is épp olyan hibátlan, mint huszonöt évvel ezelőtt.

Olyan album, ami nélkül garantáltan más lenne ma a világ.

Az általunk megkérdezett zenészek véleményét az Appetite For Destructionről itt, a Shock! stáb személyes Guns N' Roses visszaemlékezéseit itt olvashatod.