Shock!

A KISS-nek számos korszaka akadt hosszú pályafutása során, és mindegyiknek megvoltak a maga kiemelt jelentőségű sarokpontjai, ám valami furcsa oknál fogva sokan a mai napig hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Simmons & Stanley Művek nemcsak a maszkos korszakban tett le az asztalra etalon teljesítményeket. A '80-as években az arcfestés elhagyása miatt egyértelműen csökkent a KISS körüli mitikus felhajtás, zeneileg azonban az ekkori felállások sok szempontból túlmutattak az eredeti négyesen. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája pont a maszk nélküli éra legnagyobb példányszámban elkelt lemeze, az 1987-es Crazy Nights.

A '70-es évek végére a korábban sikert sikerre halmozó KISS komoly lejtmenetbe került, amiből végül csak a maszkok bravúros időzítésű elhagyásával és az 1983-as Lick It Up sikerével sikerült kikecmeregniük. Mindez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a bandában nyugvópontra jutottak a dolgok: hiába vált be tökéletesen gitárosként és dalszerzőként Vinnie Vincent, képtelen volt megtalálni a hangot a zenekart uraló Paul Stanley – Gene Simmons tengellyel és a magát melléjük bedolgozó Eric Carr-ral, így Vincent már az 1984-es Animalize-on átadta a helyét Mark St. Johnnak. Sokáig azonban ő sem melegedhetett a helyén: hiába lett a Heaven's On Fire a zenekar legnagyobb sikerdala a Dynasty slágerei óta, a gitáros súlyos ízületi fájdalmakkal járó Reiter-szindrómája miatt Simmonsék itt-ott már a lemez felvételei során is igénybe vették a fiatal és tehetséges Bruce Kulick szolgálatait, és a turnékat már vele játszották végig.

Az 1985-ös Asylum egyértelművé tette, hogy végleg megszületett a '80-as évek ultimatív KISS felállása, a munka azonban nem haladt zökkenőmentesen. Simmons ekkoriban számos érdekeltsége mellett többek között a producerkedéssel és a filmezéssel is kacérkodott, előbbivel több, utóbbival kevesebb sikerrel (legemlékezetesebb alakítása mindenképpen az 1984-es Runaway, magyar fordításban Gyilkos robotok főgonoszának szerepe volt – érdemes megnézni, Gene mimikai eszköztára még Steven Seagalnak vagy Mark Wahlbergnek is becsületére válna). Társai igen nehezen tudták rábírni arra, hogy ismét száz százalékig a zenekar dolgainak szentelje magát. Stanley: „Megmondtam Gene-nek, hogy nem korrekt a viselkedése, amit el is ismert, én azonban ekkor már másképp álltam a dolgokhoz. Használhattuk volna több ötletét is, de akkor úgy álltam a kérdéshez, hogy nem fogok odafigyelni egy olyan fickóra, aki azért nem foglalkozik a KISS dolgaival, mert menedzserként kabaréénekesek pályáját egyengeti, és egyszerre öt másik zenekar lemezén producerkedik, miközben én össze szeretnék hozni egy új lemezt."

Ennek volt köszönhető, hogy a készülő új album dalainak gerincét alapvetően Stanley szállította le: a lemezre végül felkerült tizenegy témából hét alapjai tőle származtak, a nagy nyelvöltögető pedig mindössze négy szerzeményt adott az albumhoz, és azok között is volt egy olyan, amely korábban már megjelent más előadó albumán. A két főember ebben az időben minden szempontból külön utakat rótt: Simmons a kezdetektől fogva ellenezte, hogy a saját producerelésben készült előző két albummal ellentétben külső segítséget vegyenek igénybe. Végül azonban ezen a téren is Paul akarata diadalmaskodott. Gene: „Egy olyan fickót kerestünk, aki viszi a boltot, még egy arcot, aki segít kicsit terelgetni a zenekart... Így kötöttünk ki végül Ron Nevisonnál, akivel Paul már jó ideje együtt akart melózni, én viszont az elejétől fogva nem tartottam ezt jó ötletnek." A kommersz rádiórock-hangzások mestere, Nevison legfrissebb platinalemeze Ozzy Osbourne The Ultimate Sinje volt – habár az énekes és a producer majdnem megölték egymást a munkálatok során, a Shot In The Dark sikere önmagáért beszélt. A kocka el volt vetve: a KISS még arra is hajlandó volt, hogy hosszú hetekkel csúsztassa a munkálatokat az eredeti ütemtervhez képest, mivel Nevisonnak még be kellett fejeznie a Heart Bad Animals albumát.

A zenekarnál sosem volt újdonság a külső dalszerzők jelenléte, és mivel ezúttal Stanley kezébe került a gyeplő, nem is fogta vissza magát: több dalba is bevonta Adam Mitchellt, igénybe vette Diane Warren segítségét, két témához pedig ismét segítségül hívta Desmond Childot, aki a '70-es évek végén a KISS-szel írt slágerei révén vált igazán ismertté, a Bon Jovi 1986-os Slippery When Wet albumának bombasikerei azonban minden korábbinál magasabbra katapultálták. Az elejétől fogva nem lehetett kérdéses, hogy ebben a leosztásban csakis minden korábbinál poposabb, rádióbarátabb KISS lemez készülhet. A minden tekintetben vérprofi hozzáállású Simmons nem is gördített akadályokat társa törekvéseinek útjába, és főleg nem teregette ki a szennyest a sajtóban. Voltaképpen mondhatjuk, hogy ráhagyta a lemezt Stanleyre, ami így a leginkább általa meghatározott KISS album lett, bár Simmonshoz hasonlóan Bruce Kulick is négy dalba folyt bele szerzőként, a dalszerzési periódus során minden korábbinál aktívabb Carr pedig egy számhoz tette hozzá a magáét a végleges anyagra felkerült témák közül. Nevison gyomlálós munkastílusa persze nemcsak a dobost érintette negatívan: a producer ellenállásán vérzett el például a Stanley – Kulick – Child szerezte Sword And Stone, Bruce egyik kedvenc témája (ezt végül a Bonfire is lemezre vette pár évvel később), de Nevison Simmons több nótájára is szemrebbenés nélkül nemet mondott. Az eredeti ötleteket, a Who Dares Winst és az erősen vállalhatatlan Condomnationt elvetve végül Crazy Nights címet kapott album 1987. szeptember 18-án került a boltokba.

A KISS tizennegyedik stúdiólemezének hangzása valóban minden korábbi albumuknál polírozottabb és rádióbarátabb volt, jóformán AOR-os simaságú, de maga a zene is lágyabb irányba mozdult el. Az ilyesmi persze mindig is ciklikusan működött a csapatnál, így mai fejjel a lemez természetesen egyáltalán nem lóg ki az életműből, akkoriban viszont akadtak fanatikusok, akik túlzásnak minősítették a pop metalos hangvételt és személyes sértésnek vették az itt-ott teátrális billentyűket is csatasorba állító hangszerelést. Akár karcos a hangzás, akár nem, az ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a dalokat tekintve a Crazy Nights simán ott van a KISS valaha született legerősebb lemezei között. A banda sosem fukarkodott a kiemelkedő szerzeményekkel, még a legkevésbé ismert, a '70-es és a '80-as évek fordulója környékén kiadott lemezeik is tele vannak igazi gyöngyszemekkel, ám a húzódalok és a töltelékek aránya mindig hullámzónak számított náluk. Az 1987-es produktum utóbbi tekintetben is igen jól áll a rangsorban, ugyanis egységesen erős, és ami szintén fontos, roppant változatos is. Emellett mindenképpen meg kell említeni az album sajátosan fülledt atmoszféráját is, ami mindenképpen a kirobbanó siker egyik kulcsa volt: a Def Leppard ugyanazon évi Hysteriája mellett talán a Crazy Nights az a lemez, amely a legtökéletesebben reprezentálja a '80-as évek második felének életérzését és utánozhatatlan hangulatát.

Amennyiben dalokra bontjuk a lemezt, látható, hogy Stanley tényleg maximális munkát végzett: itt szereplő témái gyakorlatilag mind ott vannak szerzői és énekesi karrierjének legjei között. És ez nemcsak a két hatalmas slágerre, a kirobbanó partihimnusz Crazy Crazy Nightsra, illetve a KISS egyik leghatásosabb power-balladájára, a Reason To Live-re igaz. A Bruce Kulick szikrázó szólóival megkoronázott, hatalmas ívet leíró I'll Fight Hell To Hold You-ban például tényleg a szó szoros értelmében véve leénekli a csillagokat az égről, de az olyan AOR-irányt vett témákban is kihozta magából a legtöbbet, mint a csilivili My Way vagy az ünnepélyes Turn On The Night. Mindent elárul a lemez színvonaláról, hogy még az olyan háttérbe szorult, mára némiképp elfeledett nóták sem maradnak el a sikertémák mögött, mint a szövegileg cseppet – vagy nem is annyira cseppet... – bárgyú, ám zeneileg ellenállhatatlan Bang Bang You vagy a kissé Y&T-ízű, roppant dinamikus When Your Walls Come Down. Ami Simmons dalait illeti, a szerényebb hozzájárulás ellenére ő is nagyon odatette magát: a gyors tempójú, a korszellemhez tökéletesen passzoló gitárvarázslással induló No, No, No alapjai elsősorban Carrtól származtak – talán emiatt is tartozik a kevésbé nyilvánvaló darabok közé –, de Gene végül alaposan rányomta a bélyegét, és a mérgezően fogós Hell Or High Water vagy a csakis Simmonshoz mérhetően romlott Good Girl Gone Bad is elsőrangú KISS himnuszok. Ha azonban csak egy kedvencet választhatok az ide leszállított dalai közül, az mindenképpen a záró Thief In The Night lenne, még akkor is, ha 1984-ben már megjelent Wendy O'Williams W.O.W. szólólemezén. Nemcsak a hangulata utánozhatatlan, de nem mellékesen a Crazy Nights talán legjobb, leghúzósabb riffje is ebben kapott helyet. És hogy ne csak a két főnököt dicsérjem annyit, muszáj megemlíteni Kulickot is, aki – akár szentségtörés, akár nem – számomra minden idők legjobb KISS gitárosa volt, és talán ezen az albumon nyújtotta egész pályafutása legkiemelkedőbb teljesítményét. Eric Carr nyilván nem bontakozhatott úgy ki, mint ő, hiszen a banda slágerrockja sosem a dobbravúrokról szólt, de nem véletlen, hogy egy bő évtizeden át a csapat sziklaszilárd része bírt maradni: szimpla, ám kemény játéka viszonylag könnyen beazonosítható. És hát ugye a KISS mindig is csak olyan dobosokkal dolgozott, akik hozzá hasonlóan a dalszerzéshez és az imázshoz is hozzá tudták tenni a magukét...

Ami a fogadtatást illeti, talán még a KISS tagjait is meglepte az az őrület, amivel a nagyközönség zabálni kezdte a korszellemhez száz százalékosan passzoló lemezt: az album a Billboard-lista 18. helyén kezdett, ami a Dynasty óta a banda legjobb eredménye volt, a Crazy Crazy Nights pedig nemcsak Amerikában lett hatalmas sláger, hanem a zenekarral szemben mindig közömbösebb Európában is új szintekre juttatta őket. Nagy-Britanniában például a mai napig ez számít a zenekar legtöbbet elért sikerdalának. Az extravagáns klippel megtámogatott Reason To Live hamarosan megismételte a diadalt, és az amerikai MTV történetének egyik legtöbbet kért videójává vált. Mire 1988 februárjában a zenekar kihozta harmadik single-ként a Turn On The Nightot, a Crazy Nights amerikai eladásai átlépték a milliós példányszámot. A lemez iránti kereslet a későbbiekben sem lankadt, a csapat folyamatosan turnézott: végre ők is felléptek a doningtoni Monsters Of Rockon, ahol korábban már háromszor is felmerült a nevük, mint lehetséges főzenekaré, de valami miatt eddig még mindig meghiúsult a fellépés. A bivalyerős '88-as leosztásban (Iron Maiden – KISS – David Lee Roth – Megadeth – Guns N' Roses – Helloween) mindenesetre az illusztris speciális meghívott státuszában játszottak, és ugyan a fesztivál tragédiával és botránnyal végződött, miután a Guns N' Roses műsora alatt két fiatalt agyontapostak a tömegben, a nézőszámot tekintve ez volt Donington történetének legsikeresebb évjárata több mint 110 ezer nézővel. A Monsters Of Rock fesztiválturné keretében a banda pályafutása során első ízben Magyarországra is eljutott: 1988. szeptember 2-án játszottak a Kisstadionban zuhogó esőben, az Edda előzenekaroskodása mellett. A több mint 10 ezer nézőt vonzó koncert igazi meglepetése akkor következett be, amikor Gene Simmons magyarul szólt a tömeghez a színpadról. Előtte is lehetett hallani pletykákat arról, hogy tud magyarul, de ekkor vált világossá, hogy mindez nem kacsa. Nem lehetett kérdés, hogy a banda ismét a csúcson van: a Crazy Nights a maszk nélküli korszak legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett, sikerének farvizén pedig az 1988-as Smashes, Trashes & Hits válogatás is több mint 2 millió példányban fogyott el csak Amerikában.

A folytatás, a jóval több tölteléket rejtő 1989-es Hot In The Shade érzésvilág szempontjából a Crazy Nights vonalát követte, de kissé keményebb, karcosabb volt annál, nem kis mértékben Simmonsnak köszönhetően, aki már ekkoriban sem rejtette véka alá, hogy ugyanúgy nem kedveli a '87-es albumot, mint a Dynastyt sem. Nyilatkozatai a későbbiekben egyre radikálisabbá váltak. „Amikor egy olyasféle időszakon mész keresztül, mint amilyen számunkra a Crazy Nights korszak volt, ami elképesztő sikert hozott, a környezetedet pedig rózsaszínűre festette, meglehetősen nehéz őszintének maradnod magaddal szemben és ráébredned, mi is történt valójában. Rá kellett döbbennem, hogy mióta levettük a maszkot, nem tudtam, ki is az a Gene Simmons. Persze voltak jó lemezeink, szerettem a Lick It Upot és az Animalize-ot is, de beleestünk a siker csapdájába és mint szokásosan, a kiadónk próbálta meg megszabni, hogy merre is haladjunk. Az egyik legszédítőbb, legzavaróbb dolog a világon az, ha sok pénzed van. Ha az ember kövér és jóllakott, még a kaját sem eszi igazi lelkesedéssel, egyszerűen csak tömi magát és arra gondol, hogy minél többet zabáljon. És bizony nehéz megmaradni a jó öreg Gene Simmonsnak azzal a rengeteg dohánnyal. Rendkívül hálás vagyok a rajongóinknak, hogy nem tágítottak mellőlünk, de ma már nagyon jól tudom, hogy egy mély gödörben ültünk, és képtelenek voltunk továbblépni. A dac, az ellenszegülés és a düh hiányzott a KISS-ből a '80-as évek második felében, plusz még egy jó adag rock-költészet. Anélkül, hogy lebecsülném Desmond Childot és a többi hozzá hasonló slágerszerzőt, azt kell mondanom, hogy ezek az arcok a cizellált munkastílusukkal kiölték a dalainkból a rock'n'roll erejét, a tökös és vad mondanivalót. Ők ugyanis a fejükkel írják a nótákat és nem a pöcsükkel", mondta a '90-es évek elején. Gene a későbbiekben sem enyhített álláspontján, aminek következtében a Crazy Nights dalai a Hot In The Shade turnéját követően nyugdíjba vonultak, és legközelebb csupán 2010-ben került elő a koncerteken a címadó dal.

A zenekar már a Hot In The Shade-del is új korszakot kívánt kezdeni, ennek nyitányát azonban sajnálatos módon már csak a jól ismert tragédia hozta el: Carrnál szívrákot diagnosztizáltak, és 1991. november 24-én, Freddie Mercuryval egy napon elhunyt. A KISS az Eric Singerrel felvett 1992-es Revenge-en egy kiadatlan dobszólójával állított neki emléket. Simmons: „Eric vad volt, de nem féktelen. Sosem volt alkohol- vagy drogproblémája. Pokoli egészséges volt, kellett is, hogy az legyen, hiszen iszonyatos erővel dobolt, de a rák még őt is legyőzte. Testvérünkként szerettük őt, és sosem fogjuk feledni elkötelezettségét a csapat, a zene és a rajongók iránt. A temetési szertartás biztosan elnyerte volna a tetszését. Az utcák tele voltak, és rengetegen Fox álarcban jöttek el, hogy leróják előtte kegyeletüket."

Gene lesújtó véleménye alapvetően mit sem változtat a Crazy Nights színvonalán: Stanley, Kulick és Eric Carr okkal voltak rá olyan büszkék. Számomra a mai napig egyértelműen ez a legjobb KISS album.