Shock!

Státuszuk és produkciójuk színvonala alapján is túlzónak tartom, hogy már harmadszorra kellett világnagyság előtt végignéznem a HARD bemelegítő programját az Arénában.

Igaz, ez a zenekar már nem az a zenekar, amelyik annak idején kétszer is felléphetett a Deep Purple előtt ugyanitt, az angol nyelvű mutáció azonban – a hazai hype ellenére – nem sokkal meggyőzőbb, mint a magyar volt. Az persze kétségtelen, hogy Björn Lodin rokonszenves kiállású, rutinos előadó, de hát Kalapács Józsi is az, és régen sem a frontemberen úszott el a produkció... Az új lemez dalai sajnos élőben sem tudtak meggyőzni, és maga a csapat sem tűnt úgy, mintha olyan hej, de irgalmatlanul meg akarták volna mutatni, mitől döglik a légy. Mindenféle különösebb extra erőfeszítés nélkül eljátszották a dalokat, és kész. A tompa és erőtlen hangzás sem volt éppen a segítségükre, így aztán nem véletlen, hogy a közönség is inkább csak figyelgette őket: némi taps és szórványos ováció persze akadt, de igazán komoly beindulás nem nagyon. Sajnos még a Touch Too Much feldolgozás sem ütött, pedig Lodin adottságai a helyükön lennének Bon Scott megidézéséhez. Ennek ellenére sikerült olyan fantasztikusan megdörrenteni a dalt, hogy az első szövegsorig fel sem ismertem, mit játszanak, pedig ez az egyik abszolút kedvenc AC/DC nótám. Mint utóbb beszélgetésekből kiderült, nem én voltam ezzel egyedül így... Sok sikert a csapatnak, de továbbra sem sorolom magam a rajongóik közé, és ez már bizonyára így is marad.

Hosszú évekig egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy valaha még KISS koncertre fogok menni Magyarországon, hiszen az emlékezetes '97-es PeCsa buli ordas bukta volt, Belgrád mellett szégyenszemre egyedül nálunk fürdött be az előző évtized egyik leghatalmasabb bevételű rockturnéja. A dolog most valahogy mégis összejött, és nem is kerekedett belőle olyan világra szóló ciki, mint 13 évvel ezelőtt. Habár még a buli napján is lehetett kiemelt állójegyet kapni, félhivatalos információk szerint úgy 7 ezren mégiscsak lettünk a végére, ami nagyjából kellemes félházat, helyből kétszer annyi embert jelent, mint ahányan legutóbb összejöttek Gene Simmonsékra Budapesten. Minden idők egyik legnagyobb rockbandája persze még a körülmények dacára is profi műsort adott azon a bizonyos júniusi estén, most azonban végre azok a látványosságok sem maradtak el, amik akkor egyszerűen nem fértek el a Városligetben.

Előzőleg az volt az egyetlen alkalom, amikor élőben volt szerencsém látni őket, így aztán nem kis izgalommal vártam, hogy végre egy olyan igazi KISS shownak is tanúja lehessek, amit eddig csak videókról tapasztalhattam meg, az öregek pedig természetesen nem is okoztak csalódást. A KISS-t még ma is sokan hajlamosak leírni annyival, hogy a bombasztikus látvány nélkül semmire sem mentek volna, ez azonban hülyeség. Ez az este is ékesen bizonyította, hogy habár cirkusz, robbantgatás és fényorgia tekintetében Gene Simmonséknak ugyanúgy nincs párja manapság, mint ahogy 35 évvel ezelőtt sem volt, az elhangzott húsz dal mindössze egyetlen lehetséges best of volt a csapat hatalmas életművéből, méghozzá üresjárat vagy gyengébb pillanat nélkül. A hasonló legendáknál gyakran csak a régi dalokra van mozgás, a KISS rajongói azonban itthon is fanatikusok, a többség számára hallhatóan nem voltak ismeretlenek a friss darabok sem.

Az persze tény, hogy a látvány ennél a bandánál élőben teljesen egyenrangú a zenével. Méghozzá olyannyira, hogy lehetetlen lenne érzékletesen leírni azt a rengeteg fény-, piro- és videotrükköt, amit alkalmaznak egy buli során, nem is beszélve a páratlanul sokoldalú és minden irányban mozgatható, össze-vissza forgatott színpadelemek variálásáról. A lényeg annyi, hogy a KISS egyszerűen nem hagy pihenőt a nézőnek: Simmonsék megkérik a produkció árát, de ezért a pénzért teljesen átfogó élményt adnak. Tényleg nem szimpla koncertben utaznak, hanem komplett rockszínházi előadásban, jó értelemben vett cirkuszban, annak minden velejárójával együtt. A néző pedig csak bámul, időről időre azon kapja magát, hogy idiótán vigyorog, de már nem is tudja, hogy éppen min, mert minden pillanatban jön valami új inger. Simmonsék egyszerűen kikapcsolják a külvilágot az adott helyszín körül.

A KISS eredeti felállása távolról sem állt topmuzsikusokból, így annak ellenére sem hiányoltam senkit a színpadról, hogy Tommy Thayer és Eric Singer – kissé olcsó húzásként – mások maszkjait viselik ahelyett, hogy sajátot kaptak volna. Ace Frehleyt minden KISS fan imádja, én is, de önálló gitárszólója például annak idején a Városligetben már tinédzserfejjel is botrányosan rossznak tűnt, Criss meg amolyan klasszikus fakezű-falábú dobos, a két mostani arc minden tekintetben sokkal jobb zenész, mint ők. A parókás Paul Stanley hangja a 13 évvel ezelőttihez képest is rengeteget kopott, de hát 58 éves, szóval nincs is ezen mit csodálkozni. A magasakkal néhol nagyon megküzdött, nem egyszer alul is maradt velük szemben a harcban. A hosszú évek után leporolt Crazy Crazy Nightsot például eleve lejjebb hangolták, de még így is neccesen szakadtak ki belőle azok a legendás hangok. A siker viszont azt igazolta, hogy felesleges volt annyi ideig ignorálni ezt a nótát... Paul hangja amúgy elég gyorsan el is fáradt, a koncert utolsó harmadában már inkább sajátos énekbeszéddel, soronként vezette elő a témákat, vagy simán rábízta azokat társaira és a közönségre, de állítólag volt is valami megfázása az utóbbi hetekben, szóval akár ez is közrejátszhatott. A fentebb eső tartományokat gyakran alapból Singer hozta – cseppet sem rosszul –, a Shock Me-ben pedig Thayer is a mikrofon elé merészkedett, és bebizonyította, hogy ha akarja, nemcsak Frehley játékát, de énekhangját is képes kísértetiesen megidézni. Simmons meg Simmons, aki minden klasszikus húzását elővezette a folyamatos nyelveléstől elkezdve a vérköpésen át az első sorok összehúzott tekintetű delejezéséig és a grimaszokig.

Zeneileg összességében tehát szó sem volt hibátlan előadásról, de elég szegényes élete lehet annak, aki egy KISS koncerten nekiáll pofákat vágni a becsúszott hamis hangokon, az élmény ugyanis tényleg leírhatatlan. A színpadi trükkök közül szerintem egyértelműen Gene repülése volt a leglátványosabb, aki ezt követően nagyjából három emelet magasságban állva nyomta el a Creatures Of The Night nagy himnuszát, az I Love It Loudot, de az sem volt gyenge, ahogy Stanleyt átröptették az Aréna hátsó felében álló miniszínpadra, hogy onnan énekelje el a ráadásban az I Was Made For Lovin' You-t. Kár, hogy a küzdőtér azon részén már gyakorlatilag senki sem tartózkodott, és arrafelé a lelátókon is elég foghíjasan üldögéltek az emberek... Ezek mellett Singer fel- és lefelé vándorló dobemelvénye vagy a színpadba süllyesztett, néha egy-egy taggal felemelt állványok jóformán hétköznapinak tűntek. És persze végig hatalmasakat robbantgattak, különböző színű lángokkal melegítették az első sorokban állókat, és a három kivetítő mellett még egy rakás színpadra állított videoképernyő is erősítette a vizuális oldalt. Ezen a téren egyszerűen nem lehet felvenni velük a versenyt. Nemcsak elképesztően professzionális, de egyben végtelenül kreatív, ötletes és minden ízében kitalált, összehangolt is a show.

A KISS dalai és korszakai közül nyilván mindenkinek más a kedvence, én gyakorlatilag az összes albumukat szeretem, de a legközelebb mégis a '80-as évek dolgai állnak hozzám. Így aztán borzasztóan örültem a már említett Crazy Crazy Nights-nak és az I Love It Loudnak, főleg így, a fejünk fölött démonkodó Gene-nel, aki okleveles hatásvadászként pont a magaslesről kezdett el magyarul beszélni a közönséghez. Sőt, még némi „Az a szép, az a szép..." énekelgetéssel is korbácsolta az amúgy is tetőfokára hágott hangulatot. A ráadásban a Lick It Up is előkerült, így tényleg nincs okom panaszkodni – olyan elfeledett, ám annál jobb darabokat várni nyilván illúzió is lenne ebből a korszakból, mint a Tears Are Falling, a Thrills In The Night vagy a legutóbb Paul szólóturnéján előszedett A Million To One. A '70-es évek klasszikusai közül a Firehouse, a Calling Dr. Love és minden idők talán leghatalmasabb KISS nótája, a Detroit Rock City vitték a pálmát, de igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy a nyitó Modern Day Delilah, a Say Yeah vagy Simmons I'm An Animalje is óriásit ütöttek tavalyról. A God Gave Rock'N'Roll To You-t is jó volt hallani utolsó előtti dalként, Eric, Tommy és gyaníthatóan egy szolgálatkész japán kolléga segítségével még a többszólamú vokálkiállás is élvezhetőre sikeredett benne. A buli vége pedig nem is lehetett más, mint a szokásos papírzúzalék-esővel kísért Rock'N'Roll All Nite, majd Paul elmaradhatatlan gitártörése.

Kiszámított show, ami egy-két eltérést követően minden este ugyanaz? Naná. Kasszacsörgető akció, ahol mindenből pénzt csinálnak, amiből csak lehet? Naná, már rögtön utána meg lehetett venni a buli felvételét mp3-ban, hogy csak egy példát említsek az ismert üzleti húzások mellett. Öregek, mint az országút? Naná, a kondíciójuk alapján viszont simán hazudhatnák magukat a koruknál két-három évtizeddel fiatalabbnak. A KISS végtelenül gigantomán, agyig pörgetett rock'n'roll cirkusza mindent kitol a legszélső határokig, de 2010-ben is garantáltan életre szóló élményt nyújt. A szórakoztatóipar könnyűzenei ágazatának egyik abszolút csúcsgépezetét láthatta, aki jegyet váltott erre a koncertre, aki pedig csalódottan távozott, az nyugodtan jelentkezzen, szeretnék vele megismerkedni.