Shock!

Várható volt, hogy előbb-utóbb megcsinálják, csak ki kellett várni hozzá a megfelelő pillanatot... Ami a jelek – vagyis a kvantitatív értelemben egészen elsöprő fogadtatás – alapján el is érkezett. Bár mint minden ilyen helyzetben, a viták és a heves indulatok természetesen a Linkin Park esetében sem úszhatók meg. Miért tértek vissza, sőt, hogy merészeltek visszatérni? Miért egy csajjal tértek vissza? Miért szcientológus a csaj, miért volt iksz éve éppen akkor és ott, ahol, és miért nem vezekel emiatt minden áldott nap hason csúszva, az ingét megtépve? Miért ilyen zenét játszanak, és miért nem olyat, vagy még inkább amolyat? Mivel ezekből a vitákból nem lehet jól kijönni, Mike Shinoda pedig nagyon okos csávó, így természetesen egyik témában sem hajlandó frontot nyitni. Mindössze annyit mond: Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese. És ebben kábé minden benne van.

Valamennyire a pálya széléről szemlélem a sztorit, ugyanis sosem voltam rajongó. A Hybrid Theory és a Meteora persze megkerülhetetlen slágerlemezek, perfekt is volt mindkettő a maga nemében, a jelentőségüket egyszerűen nem lehet túlhangsúlyozni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, mai fejjel sokkal többre is értékelem őket, mint a maguk idejében, amikor túlzó volt körülöttük a hype, pedig a korai dalok erejét akkor is elismertem. Később viszont akadtak lemezeik, amiket kimondottan gyengének találtam és találok a mai napig (Minutes To Midnight, One More Light), az A Thousand Sunsnál azóta sem értem, mit akartak csinálni, a Living Things és a The Hunting Party meg úgy szódával elmentek. Nagy kérdés volt, hol veszi fel ezek után a fonalat a megújult zenekar, de a válasz nem fekete-fehér. Kicsit ebből is, abból is merítettek, miközben ha nem tudnánk, akkor is egyértelmű lenne a zenéből, hogy ez már egy új éra. De közben az is végig, egyetlen ütemből nyilvánvaló, kiket hallunk. Szóval a From Zero cím roppant találó, de ezzel együtt is teljesen autentikus, önazonos Linkin Park-albumról beszélünk, saját arccal.

Mint írtam, Shinoda okos csávó, és a közhiedelemmel ellentétben alapvetően mindig is ő volt a banda agytrösztje, nem Chester Bennington (akinek énekesi és frontemberi nagyságából ez természetesen semmit sem vesz el). Vagyis ha mi itt Magyarországon tudtuk, hogy ezt a sztorit csak akkor szabad bolygatni, amennyiben tényleg minden ízében a névhez méltó a végeredmény, Mike nyilván ezerszer ennyire húsbavágóan tudta. Ennek megfelelően értelmezhetetlen kísérletezgetésnek, különböző tapogatózásoknak most nem nagyon volt helye, lenyesték a felesleges zsírt a dalokról, tényleg nincs más itt, csak és kizárólag a lényeg, tíz dal plusz egy intró, mindössze 32 perc terjedelemben. Viszont szerencsére sikerült elkerülni a nagyon nyilvánvaló csapdát, és nem egy önkopírozó, nagyon direktben a 2000-es évek elejének nosztalgiájára építő album született meg a banda műhelyében. Szóval ha Meteora Theoryra áhítozol, csalódni fogsz.

A lemezen persze ezzel együtt is több klasszikusan linkines szabású téma akad. A legnyilvánvalóbb ezek közül a League Of Legends-kapcsolódású Heavy Is The Crown, ez egyben ráadásul az anyag egyik legmérgezőbb, leggyilkosabb kórusával tarol. De a Two-Faced is ugyanez az iskola: rappelős-éneklős-üvöltős-szkreccselős rap/rock himnusz a banda összes jellegzetességével. Az album legdurvább pillanatait hozó, pszicho módon üvöltözős Casualtyt sem lehet senki mással összekeverni. Az elsőként megismert The Emptiness Machine-ben is ott van ez a saját léptékükben mérve old school vonal, ám ugyanilyen markánsak a 21. század Linkin Parkjának rockos elágazásai is. Ez a power/popos lüktetésű Cut The Bridge-re, a visszafogottabb, melankolikus-szomorkás Over Each Otherre vagy az ismét erőszakosabb IGYEIH-re is áll. Az óriási dallamokkal teli Stained hagyományosabb rockhimnusz, de kéretik ezt mai értelemben venni, tehát a rock itt értelemszerűen inkább a Twenty One Pilotsot meg az Imagine Dragonst jelenti. Nem direkt hasonlóságokról beszélek, csak az attitűdről.

Ami a legsarkalatosabb kérdést illeti, Emily Armstrong az egész lemezen hatalmasakat énekel, a finom, szívbe markoló dallamok mellett a rekesztősebb, dögösebb témák és a torokszaggató üvöltések is a kellő erővel szakadnak ki belőle. Ráadásul az anyag is igazolja az első perctől nyilvánvaló tényt, miszerint itt tényleg csak egy énekesnővel lehetett újrakezdeni, hogy ne emlegesse mindenki örökre Chestert. (Nem tudom, említettem-e már, hogy Shinoda okos csávó.) Szándékosan hagytam a végére két személyes kedvencemet, ezeket ugyanis épp Emily emeli a sztratoszférába szenvedélyes, tényleg tüdőt-lelket kiéneklő előadásmódjával. Az Overflow elektro-hullámzásával, Mike rappelésével és az éteri vokálokkal amolyan elszállós-utaztatós tételnek indul, aztán Armstrong beérkeztével megjön a kívánt bombaszt, a refrén második körös kiteljesedésénél meg már a libabőr is. Igazából lehetne még hosszabb vagy egy perccel... A másik favorit pedig a záró Good Things Go szomorkás félballadája („Feels like it's rained in my head for a hundred days..."), ahol tanítani valóan vetik be a mindig is oly találékonyan alkalmazott kettős vokálmegoldásokat. Az igéző refrénnél szintén Emily veszi át a főszerepet, a nóta második felében pedig már érezhetően a határaiig is elmerészkedik benne, mégis úgy perfekt az egész, ahogy van. A szintén telitalálat szövegbe szegény Chester tragédiáját sem nehéz belelátni.

Mit is mondhatnék? Nem hiszem, hogy készíthettek volna ennél lényegesen erősebb albumot ebben a helyzetben, de én a magam részéről igazság szerint simán elcserélném a From Zerót néhány fentebb említett chesteres lemezre is. Azon meg másokkal ellentétben nem látom értelmét agyalogni, szüksége van-e a világnak meg a műfajnak Mike-ékra. A Linkin Park a rock/metál vonal időben utolsóként érkezett nagyon nagy, tehát tényleg stadionléptékben, a popzenei színtér legfelsőbb felsőházában mozgó bandája. Hát hogy a fenébe ne tenne jót a gitárzenéknek, ha aktívan léteznek és mozognak? A plusz fél pontom részben ennek szól. Szívesen meg is nézném őket ebben a felállásban a Puskásban valamikor.