Shock!

Chester Bennington öngyilkosságának sokkjából még mindig csak részben tért magához a rockszíntér, a Linkin Park további jövője pedig egyelőre kérdéses. A summás megfejtésektől, ítéletektől persze most sem tartózkodik senki, de a zenekar karrierje kezdete óta megosztó csapatnak számít, így szomorú ugyan, ám valójában semmi meglepő nincs benne, hogy Chester halálának körülményei ennyire durva reakciókat váltanak ki. Pedig ez bizony az az eset, amit nem lehet túldimenzionálni: noha a konzervatívabb metaltábor szemében a Linkin Park mindig is csak valami gyanús csapatnak számított, első lemezük, a Hybrid Theory ezzel együtt is az utolsó rockalbum volt, amely tényleg minden ízében globális jelentőségűnek számított.

A Linkin Parkról a mai napig tartják magukat azok a pletykák, amelyek szerint a zenekart fiúbanda módjára rakták össze egy kiadói íróasztalnál. Noha egyes zeneipari szakemberek – konkrétan egy közülük – valóban óriási szerepet játszottak a csapat végleges formájának kialakításában, mindez ebben a formában nem állja meg a helyét. Maga a csapat valójában két gyerekkori barát, a több hangszeren is kiválóan játszó Mike Shinoda és Mark Wakefield énekes, illetve utóbbi középiskolai hardcore-csapatának tagjai, Rob Bourdon dobos és Brad Delson gitáros jóvoltából alakult meg Xero néven. Hozzájuk csatlakozott utóbb Dave Farrell basszer, illetve a DJ-i, programozói feladatokat ellátó Joe Hahn. Fő céljük valamiféle szintézis megteremtése volt a rock és a hip-hop között – ez a '90-es évek második felének Los Angelesében, amikor a Korn már áttört, a sarkukban pedig zenekarok egész sora hemzsegett, nem tűnt önmagában túl meglepőnek. A kivétel nélkül értelmiségi hátterű, komoly tanulmányokat tervező és/vagy folytató srácok a Xeróban azonban ekkoriban még leginkább csak a maguk szórakoztatására zenélgettek. Shinoda: „Rengeteg zenekar összecsapja a dalait, és folyamatosan koncertezik, mi azonban sokkal többet dolgoztunk a nótákon, mint amennyit élőben játszottunk. Hosszú heteken át dolgoztunk a zenén, és csak havi egy-két fellépést vállaltunk."

Mindez azonban idővel meghozta az eredményt: miután a város klubszíntere ismét ezerrel pörgött a '90-es évek első felének nagy keményzenei lepusztulása után, a zeneipari szakemberek nagyban vadásztak a potenciális új sikercsapatokra, és gyorsan észrevették, hogy a Xeróban komoly potenciál rejlik. A bandát Jeff Blue, a jónevű Zomba Music cég egyik A&R-szakembere vette a szárnyai alá, és innentől igyekezett célirányosan terelgetni őket, bár a türelem nem volt mindenki erőssége közülük: Wakefield és Farrell 1998-ban egyaránt távozott. Utóbbit gyorsan pótolták Kyle Christnerrel, az énekes-kérdés azonban problémákat okozott. Shinoda: „Soha nem akartam eljátszani, hogy képes vagyok egyedül elvinni a hátamon az összes énekesi feladatot. Ott keringtek a fejemben ezek az óriási dallamok, de egyszerűen nem tudtam őket megfelelően átadni, így muszáj volt keresnünk valakit, aki képes nekik igazságot szolgáltatni."

Chester Bennington Los Angelestől majdnem 600 kilométerre, az arizonai Phoenixben látta meg a napvilágot. Több művészeti ágban is istenáldotta tehetségnek számított már kisgyerekként is, ám mindehhez borzasztó körülmények párosultak. „7-8 éves koromban kezdett molesztálni egy ismerős, aki pár évvel idősebb volt nálam: a dolog amolyan kíváncsiskodásból fajult durva, őrült bántalmazásokká", idézte fel később. „Megvert, és olyasmikre kényszerített, amiket nem akartam megtenni, és mindez teljesen szétzúzta az önbizalmamat. A legtöbb emberhez hasonlóan féltem mesélni erről bárkinek: nem akartam, hogy melegnek higgyenek, vagy azt gondolják, hazudok. Szörnyű tapasztalatokat szereztem, és ezek a szexuális támadások egészen 13 éves koromig tartottak."

Chester helyzetét tovább súlyosbította, hogy szülei közben elváltak, ő pedig apjával maradt, akinek azonban rendőrnyomozóként alig jutott rá ideje. Jobb híján a rajzolgatásba, a versírásba és idővel a zenébe menekült, először csak Depeche Mode- és Stone Temple Pilots-rajongóként, majd hamarosan énekesként is. Első csapata egy Grey Daze nevű, grunge-os hangzású banda lett, ám azzal együtt, hogy itt végre otthon érezte magát, a zenészlét árnyoldalaival is megismerkedett: már fiatalon inni és drogozni kezdett, és nagyjából 16 éves korára eljutott odáig, hogy teljesen ráállt a metamfetaminra és a kokainra. Ezekkel egy idő után – többnyire – felhagyott, és helyette keményen inni kezdett. Mindeközben a Grey Daze meglehetősen ismertté vált az arizonai színtéren, Phoenix vonzáskörzetében simán megtöltöttek bármilyen nagyobb klubot vagy kisebb csarnokot, ám az államhatárokon kívül nem sikerült eredményeket elérniük.

Chester közben megházasodott, majd belefáradt a reménytelen próbálkozásokba, és elhelyezkedett egy informatikai vállalkozásnál. Nagyjából 1999 elejére leszámolt komoly álmaival a rocksztárságot illetően, ekkor azonban – épp 23. születésnapján – befutott hozzá egy hívás Jeff Blue-tól, aki hallotta a Grey Daze két lemezét, és úgy gondolta, az énekest érdemes lenne kipróbálni a Xeróban: „Jeff azt mondta, megkapom tőle a nagy kiugrási lehetőséget, mert van számomra egy remek zenekara, amelyik amolyan hip-hopot és rockot keverő vonalon mozog. A hip-hopos vonal annyira nem érdekelt, de mondtam, hogy persze, küldje át a demót. A zene nagyon tetszett, és hallottam, hogy tehetségesek, viszont az is egyből nyilvánvalóvá vált, hogy még jobbá tehetném őket. Már másnap bementem egy helyi stúdióba, és ráénekeltem a demójukra. Ez szombaton volt, és vasárnap felhívtam Jeffet, hogy mikor mehetek próbálni. Nevetett, hogy először hallani akarnák a felvételeket. Eléggé pimasz voltam, így benyomtam a felvételt a magnómba: na, ez elég jó neked? És tizenöt másodperc után már valóban azt kérdezte, hogy mikorra tudok ott lenni náluk. Másnap reggel máris ott ültem a Zomba irodája előtt, és vártam, hogy kinyissanak."

A zenekar nem döntött azonnal, de egy idő után meggyőzte őket a furcsa arizonai srác. Chester: „Elég kellemetlen volt a helyzet, mert a többiek még meghallgatásokat tartottak más énekeseknek. Ezek között énekeltem velük, de ha jött egy-egy újabb csóka, mindig le kellett állnunk. Ilyenkor leültem, és végignéztem, ahogy másokat is kipróbálnak: bazmeg, vicceltek velem? Elég határozatlannak tűntek, mindig mindent kicsit jobban akartak. Az első pillanattól fogva úgy gondoltam, hogy nem fognak nálam jobbat találni. Mivel előtte sokáig egy elég jól ismert bandában énekeltem, azt hittem, nagy szám vagyok, és úgy éreztem, én teszek nekik szívességet. Úgy gondoltam, hülyék, hogy egyáltalán kipróbálnak másokat, és a végén már komolyan fontolgattam, hogy elküldöm őket a picsába emiatt." Shinoda: „Az volt az első benyomásom Chesterről, hogy kisebb, mint előzetesen hittem. Ott állt egy vékony, szemüveges srác egy rettenetes, pillangómintás ingben, ami mindenhol lógott rajta, és úgy nézett ki, mint valami ripacs egy arizonai éjszakai bárból. Viszont amiket a demónkra ráénekelt, az hihetetlen volt. Már akkor is ugyanolyan kibaszott vadállat módon énekelt, mint később. Így aztán végül őt választottuk."

Ezután nehéz hónapok következtek: a Blue javaslatára nevét Hybrid Theoryra változtató Xero elkezdett keményen rákészülni majdani első lemezére, új dalokat írtak immáron Chesterrel a fronton, miközben az énekes – kaliforniai otthon híján – hol egyiküknél, hol másikuknál, hol az autójában, hol a próbateremben aludt. Nagyon gyorsan ráéreztek egymás stílusára, és a zenekarosdi egyből komolyabbra fordult, mint valaha. Bennington: „Furcsa volt a helyzet, mert ők a legjobb barátok voltak, nekem meg koncentrálnom kellett, hogy ne menjek nagyon messzire. Amikor legszívesebben felrobbantam volna, akkor sem tehettem meg velük együtt, mert nem akartam, hogy azt higgyék: tipikus énekes-betegségben szenvedek, és mindig, mindennel elégedetlen vagyok." Delson: „Chester nagyon sokat kockázatott a zenekar érdekében, így elképesztően motivált volt. Azt mondta: szerinte nem dolgozunk elég keményen." Chester: „Kurva kemény időszak volt, és egyedül amiatt tartottam ki, hogy éreztem: ez most valami különleges. Tudtam, hogy megtaláltam a helyemet."

A zenekar majdnem egy éven át melózott megfeszítetten és majdhogynem eredménytelenül: már 1999 tavaszán kihoztak egy promóciós EP-t magánkiadásban, ami azonban nem keltette fel a kiadók figyelmét, mint ahogy az egyre sűrűsödő koncertek, kiadói meghallgatások sem. Végül 2000 elején mosolygott rájuk a szerencse, amikor Jeff Blue bekerült a Warner A&R-részlegére, és gyakorlatilag azonnal le is szerződtette a céghez a Hybrid Theoryt. A korábbi kínlódásokhoz képest már szinte járulékos kellemetlenségnek tűnt, hogy a nevüket meg kellett változtatniuk, mivel a cégnél már dolgozott egy Hybrid nevű formáció. Így lettek végül Linkin Park a Santa Monicában található Lincoln Park, több tag gyerekkori kedvenc helye után. Viszont a zenekarnak ezután azzal kellett szembesülniük, hogy a nagyok játszóterén mindenki mindent jobban akar tudni náluk.

Első körben a bemutatkozó lemezhez kiszemelt producer, Don Gilmore két dal, a Points Of Authority és a With You kivételével mindegyik számukat kiszóratta velük, vagyis a csapatnak két hónap alatt meg kellett írnia egy teljes albumnyi új dalt. Gilmore: „A demóik nem voltak rosszak. Fantasztikusak sem, de tetszett, hogy eredeti dologban utaznak. Aztán lementem egy próbájukra, és amikor Chester énekelni kezdett, azt gondoltam: na, ez tényleg különleges! Sosem hallottam még senkit, aki ennyire jól énekelt volna egy olyan szaros kis próbateremben. Arra gondoltam, hogy ha a stúdióban is képes lesz erre a teljesítményre, lehet, hogy valami komolyabb is kisülhet ebből az egészből. Aranyos srácok voltak egyébként, de még nagyon éretlenek, és azon az első próbán Chester elhomályosította a többieket, mert annyira jól énekelt. Producerként az ember mindig különlegességekre vadászik a zenekaroknál, mivel egy-egy ilyen speciális jellegzetesség hatalmasat tud dobni egy átlagosabb lemezen is. Lehet, hogy adott egy album jó dalokkal, jó hangzással, és elégedett is vagy vele, de ha mindez valami olyasmivel párosul, mint amilyen náluk Chester éneke volt, akkor válik igazán megállíthatatlanná a dolog."

Miután a banda hetek alatt felépített a semmiből egy friss anyagot, a lemeztársasági fejesek újabb nagyszerű ötlettel álltak elő. Chester: „Azt mondták, az én zenekaromként kellene felépíteni a bandát, Mike pedig legyen csak billentyűs, vagy akár meg is szabadulhatnánk tőle. Egyből elküldtem őket a picsába: most kerültem be ebbe a bandába, és azt akarjátok, hogy kezdjek kampányba a csávó ellen, aki írja a zenét, amikor az ő zenekaráról van szó? Ha tudna énekelni is, nekem nem lenne helyem itt, kibaszott idióták! De nem értették, és be akartak erőltetni hozzánk egy Matt Lyons nevű srácot, aki ilyen reggae-s vonalon mozgott. Miután ellenálltunk, azt javasolták Mike-nak, hogy próbáljon meg úgy rappelni, mint Fred Durst. Itt tettük fel a kérdést, hogy mi egyáltalán ugyanazon a bolygón élünk, basszátok meg?" Shinoda: „Egy idő után a legszükségesebbeket leszámítva minden párbeszédet megszakítottunk a kiadóval. Közöltük velük, hogy magunk fogjuk elkészíteni a lemezt, és ha nem tetszik, utána dobjanak ki, vállaljuk a kockázatot." Chester: „Szerintem összezavartuk az embereket a Warnernél, és igazából senki sem tudta, mit kellene kezdeniük velünk. Arra gondoltak: de hogyan fogjuk ezt reklámozni? Mit kezdenek majd ezzel a rádiók? Ma már látom, hogyan gondolkodtak: azt hitték, egyszerűen túl sok meló lesz majd a zenekarral. Kényelmetlen volt ez az egész, de megteremtette a lehetőséget arra, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk igazából csapatként, és Mike-ot meg engem is jóval közelebb hozott egymáshoz a dolog."

Mindez persze még így sem volt egyszerű, mert Gilmore kegyetlenül meghajtotta a csapatot abban a szűk két hónapban, ami rendelkezésükre állt, és a producer egyébként meglévő lelkesedéséből maga a zenekar nem érzékelt sokat a munkálatok során. A majdani album elsőszámú húzódalát, a One Step Closert áttételesen és konkrétan is nagyban formálta a zenei rendező munkastílusa. Shinoda: „A One Step Closer nálam állt össze, zeneileg nagyon gyorsan, de a szövegnek azért nekifutottunk néhányszor. A shut up-részt először csak amolyan mankókért adtam Chesternek, hogy legyen mit üvöltenie, de végül ezt is megtartottuk. Emlékszem, egyből arra gondoltunk, hogy mennyire jó névjegy-dal lesz. Egyből azt mondja: szia, most szétzúzunk!" Chester: „Don Gilmore nagyon nyúzott bennünket a szövegekkel, és végül odáig jutottunk, hogy egyes dalokra harmincféle változat született! Beséltáltam a szöveggel a kontrollszobába, odaadtam neki az aktuális verziókat, mire rájuk sem nézett, csak visszaadta őket, és közölte, hogy írjam őket újra. Teljesen felbaszott vele: de hát ez a csávó egy kibaszott mániákus! De mégis inspirálta a szövegeket a módszere, mert a One Step Closer egyes sorai – I cannot take this anymore / I'm saying everything I've said before / All these words they make no sense –, illetve a refrén – Everything you say to me takes me one step closer to the edge – is az emiatti frusztrációból táplálkozott. Szóval Don végső soron pontosan azt váltotta ki belőlem, amit akart." Gilmore: „Utólag sokat beszéltek róla, mennyire nehezen készült el a lemez, de ha producerként azt kérem egy előadótól, hogy valamit csináljon meg – például úgy gondolom, ezt újra lehet írni, jobbá lehet tenni, netán ezt jobban is el tudnád énekelni –, és mégsem lesz jobb, akkor teszek még pár próbát. Néha ilyenkor sincs haszna az erőfeszítéseknek, és ilyenkor az ember ráhagyja az előadóra a dolgot, ők viszont mindig jobbat hoztak ki magukból. Lehet, hogy megharagudtak rám közben, de a végeredmény mindig őrületesen jó lett."

A stúdióban Delson, illetve pár vendég játszotta fel a basszustémákat a lemezre, de mire a kiadó kitűzte a Hybrid Theory címre keresztelt lemez megjelenését 2000. október 24-ére, már visszatért a fedélzetre a csapat eredeti basszere, Dave Farrell is. A zenekar totálisan kimerült, mire befejezték a felvételeket, ám végül azzal szembesültek, hogy a korábban őket terelgetni igyekvő, hajmeresztő ötletekkel előrukkoló Warner emberei a lábuk előtt hevernek. Gilmore: „Amikor lejátszottuk a kiadónak a kész lemezt, el sem hitték, amit hallanak. Ők csak úgy leszerződtették a csapatot, és úgy tekintettek rájuk, mint egy átlagos rap/rock-bandára, amelyik majd elég jól tejel, viszont a végeredmény hallatán leesett az álluk. Egyből minden komoly embert odahívtak a stúdióba a cégtől. Onnantól kezdve óriási izgalom övezte a lemezt, és ők is kiemelt prioritásként kezelték. Én is nagyon jónak tartottam az albumot, de azt azért őszintén szólva nem hittem volna, hogy ekkorát robban majd. De mondjuk dolgoztam a Pearl Jam első albumán, a Tenen is, és arról sem gondoltam, mekkorává növi ki magát..."

Nem szeretném így most, Chester halála után előadni, hogy hatalmas Linkin Park-rajongó vagyok, mert nem vagyok az, és soha nem is voltam – viszont a Hybrid Theoryt ezzel együtt is mindig jó lemeznek tartottam, már akkor is, amikor megjelent. Arról szerintem teljesen értelmetlen vitázni, hogy stílusát tekintve milyen ez a muzsika: skatulyanácikkal hadakozni eleve roppant kellemetlen és reménytelen, másrészt tökmindegy, hogy rap/rocknak, nu metalnak, gitárokkal felturbózott popnak, ezredfordulós pop metalnak, netán simán modern rocknak tituláljuk ezeket a dalokat, az album elejétől végéig működőképes. Alighanem lehetetlen lenne így utólag kibogozni, mennyire terelgette a bandát a kiadó vagy Gilmore az eredeti elképzelésekhez képest, egyvalami viszont biztos: a nem egészen 38 perces Hybrid Theory egy végig lekerekített szerzeményeket rejtő, elképesztően fogós dallamokkal telepakolt album, ami olyan energiát rejtett a 21. század hajnalán, amire egy komplett generáció harapott rá instant módon.

A lemez a Papercuttal startol, amely tulajdonképpen mindent összegez, amit tudni kell a csapatról: némi elektronikával felturbózott, szolid riffeléssel, rappelős verzékkel operáló rap/rock-témáról beszélünk, ahol már maga a groove is nagyon fogós, ám mégis Chester dallamos refrénje emeli magasabb szintre. Innentől nem lehet annyival elintézni, hogy csupán egy újabb fiatal kaliforniai bandát hallunk, akik egyszerre gitároznak és rappelnek. A grunge-os hatásokat is mutató, finom énektémákkal teli középrész, ha lehet, még nagyobbat dob a nótán, főleg, amikor erre is rányomatják a refrént. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a csapat egyik legnagyobb erőssége az elejétől fogva az énekmegoldások sokrétűségének roppant okos és érett kihasználása volt: a legtöbb kétfrontemberes bandánál nem volt igazi teteje az ilyesminek, itt azonban nagyon is. Ezt a kettősséget a One Step Closer, ha lehet, még ügyesebben aknázza ki: akkoriban nyilván nekem is ez volt az első dal, amibe belefutottam a bandától, és azonnal megtetszett. Úgy gondolom, ezt sem kell nagyon magyarázni: igen, szemérmetlenül ragadós és slágeres, viszont ezzel a refrénnel egyszerűen nem lehet vitatkozni. Emellett mai fejjel is feltűnő, mennyire organikus egységet alkottak náluk azok az elemek, amelyek látszólag távol álltak egymástól: itt tényleg egymást erősítik a gitárok és a digitális zajok, a hip-hopos ritmusok és a rockos dallamok.

A With You mélyebbre hangolt gitárokkal nyit, de ezekkel együtt sem éreztem soha találónak a bandánál a numetalozást. Az első két témánál egy fokkal kevésbé nyilvánvaló, ám így is roppant ragadós dalt ismét a rockos környezetbe ágyazott hip-hopos elemek határozzák meg, és ahogy Shinoda laza, mégis nagyon hatásos szóköpködése megágyaz Chester érces, mégis finom, megragadó dallamainak, az bizony briliáns. Mint az is, ahogy Delson gitárjait remek érzékkel végig Bennington berobbanó dallamaihoz párosítják a lemezen – annyira természetesen hat az egész elegy, hogy az ember bele sem gondol, mennyire jól kitalálták a receptet. A Points Of Authority szintén szaggatósabb gitárokkal operál, a dallamokról itt nekem mindig a Stone Temple Pilots ugrott be, de hát Chester egyik legnagyobb kedvencéről beszélünk, szóval semmi meglepő nincs a dologban. Az elektronikával finoman aláfestett, nagyon fogós refrén elől ismét nincs menekvés, és különösen jól oldja a feszkót, amikor Mike is szerepet kap a verzénél.

Ha a Pointsnál a Stone Temple Pilots ugrik be, akkor a Crawling kezdéséről és nyugis verzéiről mindig is Bennington másik favoritja, a Depeche Mode jutott eszembe, bár összességében a nóta végül más irányba kanyarodik. Pop? Az. Jól megírt dal? Nagyon. Ahogy például a bridge-ben Shinoda rárappel a dallamos témákra, majd berobban a kórus, abból ma is tökéletesen érthető, mitől tudott ekkorát szakítani ez a zenekar. Pedig egyébként az egész lemez egyik legsúlyosabb mondanivalójú számáról beszélünk... Chester: „Nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, amikor az ember folyamatosan magát sajnálja, de a Crawling alapvetően arról szól, hogy felelősséget vállalsz a tetteidért. Egyetlenegyszer sem mondom azt a dalban, hogy TE, mert én vagyok az oka annak, hogy így érzem magam: odabent valami lehúz... Élőben mindig is ez bizonyult a legnehezebbnek számomra a dalaink közül, mert arról az érzésről szólt, amikor nem voltam ura a cselekedeteimnek az alkohol- és drogproblémáim miatt."

A Runaway a lemez kevésbé ismert darabjainak egyike, de összességében azt kell mondanom, innen egy jó klippel megtámogatva gyakorlatilag akármelyik számból faraghattak volna slágert. Már a finoman hangulatos kezdés is remekül alapozza meg a rockos gitárokat, hogy aztán Chester ismét messzire repítsen érzékeny dallamaival és szövegével. A refrén talán az egész lemez egyik leghatásosabbja, a szám második felében pedig ismét a banda harapósabb oldala villan fel. Akárcsak a By Myself kezdőriffjében, amely az egész Hybrid Theory legzajosabb, legmogorvább gitártémája, hogy aztán a Mike rappelése által meghatározott, ide-oda úszó, atmoszférikus verze után megint egy kerekre formált kórus tegye fel rá a koronát.

És aztán ugye itt az In The End, a banda történetének leghatalmasabb sikerdala, amelyről sokaknak csak a július 20-án történtek fényében esett le, voltaképpen mennyire reménytelen, szomorú, feneketlen mélységekbe rántó szerzemény. Pedig a szöveg önmagáért beszél, csak éppen a szomorkás zongorapittyegés és a szép ívű refrén takarásában nem feltétlenül döbbent rá a nagyközönség, valójában miről is énekel Chester... Hozzáteszem, maga a klip sem segített ebben túl sokat, itt ugyanis elég messzire mentek a dizájnerek: az „I've put my trust in you..." kezdetű részt ismeretlenül látva-hallva valóban bárkinek joggal ugrott be a Backstreet Boys. (Hozzáteszem, utóbbit akkoriban nyilván hivatalból rühelltem én is, pedig a háttérben nekik is Max Martinok, Andreas Carlssonok, Mutt Lange-ek csiszolták a dalaikat – mai fejjel sokkal vállalhatóbbnak is tűnnek, mint annak idején.) Viszont tökéletesen érthető, mitől lett akkora sláger a nóta (a hip-hopos és dallamos vokálmegoldások egymásba csúsztatása például minden túlzás nélkül zseniális), és maga a csapat is tudta, hogy valamire sikerült rátalálniuk vele. Shinoda: „A dalt abban a stúdióban raktuk össze a Hollywood and Vine-ban, ahol akkoriban próbáltunk. Éjjel-nappal dolgoztunk egy ablaktalan helyiségben, így még azt sem tudtam, éppen milyen napszakban járunk: ha álmos voltam, aludtam, de ezt leszámítva addig melóztunk, amíg össze nem állt a nóta. Rob hallotta először, és emlékszem, az volt az első reakciója, hogy pont ilyen számot szeretett volna, ha írunk."

Az A Place For My Head ezek után sokkal dühödtebb köntösben mesél Chester lelki hullámvasútjáról, itt a szóismétlős-ordítós blokknak valóban akad némi numetalos felhangja, de maga a szám mégis roppant jellegzetes. Viszont a Forgotten pörgősebb rap/rock-ötvözete ütősebb, pláne, hogy ebben is szinte meglepetésszerűen bukkannak fel a finoman grunge-os – igen, weilandes – dallamok Chestertől a kiváló refrénben Shinoda pattogós verzéi meg a felelgetős bridge után. A végén pedig szinte katartikussá fokozzák a dolgot a rappelős-dalolós blokkban. A Cure For The Itch instru átvezetése ezután kicsit leszállítja az embert a földre finom elektro-filmzenés hangulatával, a végére pedig már csak a Pushing Me Away marad, amelynél igazság szerint sosem értettem, miért nem csináltak hozzá videót, mert legalább ugyanolyan slágerpotenciált rejt, mint mondjuk a Crawling. Egyszerre szomorú és keserű, mégis felemelő dal, ahol Chester végig csodálatosan énekel, és szépen le is zárják vele az olajsima hangzású lemezt.

A kiadó tehát teljes mellszélességgel odaállt az album mögé, és már szeptemberben kihozták róla single-ként a One Step Closert. A hatalmas slágerpotenciállal rendelkező dalt a Dracula 2000 filmbe és annak zenealbumára is feltolták, és az amerikai rádiók, illetve az akkoriban még tényleges zenetévéként funkcionáló zenetévék is gyorsan ráharaptak. Ennek ellenére a csapatot senki sem készíthette fel arra, micsoda forgószél-sebességgel robbannak majd be a köztudatba: az album nemhogy ígéretesen, hanem egyenesen bődületesen kezdett, és az amerikai listák tizenhatodik helyén indított. Farrell: „Arra gondoltam, egy olyan háromezres első heti eladás óriási lenne, és arra már lehetne építkezni, de Chester azt mondta: szerinte nyolcezer is elmegy majd a lemezből. Egyből bepánikoltam: haver, kellenek elvárások, de hülye azért ne legyél! Aztán rögtön a nyitóhéten eladtunk a lemezből 47 ezer példányt, mi meg csak néztünk: te jó ég!"

A zenekar gyakorlatilag azonnal turnéra indult, miközben a One Step Closer 2000 végének legforróbb slágere lett. Ennek köszönhetően az album mindössze egy hónap alatt bearanyozódott, majd 2001 januárjának elejére beplatinázódott az Egyesült Államokban, és a csapatra azonnal ráharapott Európa is. A folyamatos koncertezésnek és a One Step Closer után a Crawling klipes-rádiós sikerének köszönhetően a zenekar neve folyamatosan ott pörgött a frontvonalban, és 2001 nyarán már az Ozzfest főszínpadán koncerteztek Észak-Amerikában. Mire a zenekar egy évvel a lemez megjelenése után kihozta a harmadik single-t, az In The Endet, a megjelenése óta gyakorlatilag folyamatosan az amerikai Top 20-ban tanyázó Hybrid Theoryból már közel 4 millió példány ment el csak az Államokban, és a 2001-es év legkelendőbb lemezének számított. Ám az őrület még csak most hágott a tetőfokára, a dal ugyanis mindkét korábbi single-t elhomályosította, és az amerikai listák második helyéig jutott: ezáltal a következő év elején a Hybrid Theory is elérte legmagasabb hazai pozícióját a Billboard Top 200 második helyén. Chester: „Az ilyen méretű siker nyilván őrületes, de azért láttunk már példát rá más zenekaroknál is. De amikor még másfél évvel a megjelenése után is heti százezer példány ment el a lemezből, már azt mondtam: baszki, ez valami Michael Jackson-féle szarság, egyszerűen nem értem, mi történik... Mintha minden erőfeszítés és energia, amit belefektettünk a lemezbe, hirtelen belerobbant volna a nagyvilágba. És az emberek azonnal meg is értették."

Persze nem mindenki. A zenekar körül kialakult hatalmas rajongóbázis mellett megjelent egy szintén elég tekintélyes méretű ellentábor, akik azt hajtogatták: a Linkin Park voltaképpen csak a Backstreet Boys megfelelője rockban, és úgy rakták össze őket a Warner boszorkánykonyháiban. Chester: „Rengetegen utáltak bennünket. Azt kérdezték: mi ez a kibaszott Backstreet Boys-rockbanda? Ott állnak ezek a fehér srácok, és arról rappelnek, milyen kemény az élet... Akkoriban úgy éreztem, meg kell védenem magamat az efféle támadásoktól, és onnantól kezdve bele is álltunk ebbe a harcba." A zenekar szintén élesen tiltakozott, amikor rendszerint összemosták őket a korszak nu metal vonulatának sztárjaival, a Limp Bizkittel, a Papa Roachcsal, a P.O.D.-vel vagy a Crazy Townnal. „Sosem szerettük a nu metal címkét", szögezte le Shinoda. „Sokan lustán ránk ütötték ezt a bélyeget, de szerintem sosem volt sok közünk azokhoz a zenekarokhoz, akik mellé odasoroltak ezzel. Nem metszette egymást az érdeklődésünk, mások voltak a céljaink, de a zenei hatásaink és a megszólalásunk is. Úgy éreztem, mi máshonnan jöttünk, mint ők. Már maga a nu metal kifejezés is mindig ehhez a csávó-rockhoz kötődött: arrogáns, lenéző, tesztoszteron-telített valami volt, mi pedig pont az ilyesmikkel szemben léptünk fel."

A zenekar ennek jegyében igyekezett bátrabban válogatni a fellépők között, amikor 2002 februárjában már saját mini-fesztiválturnéjukkal, a Projekt Revolutionnel turnéztak a tengerentúlon: rajtuk kívül a Cypress Hill és az Adema számított még fő fellépőnek. Chester: „Egyáltalán nem fájt, amikor egyesek azt hajtogatták, hogy a Linkin Park nem metalbanda, mert én sem tartottam magunkat soha annak. Sőt, igyekeztünk is mindezt az elejétől fogva hangsúlyozni, amikor elkezdtek bennünket numetalozni. Nem mintha bármi bajunk lenne a metallal, de én inkább úgy tekintek erre, mint egy arckifejezésre vagy egy érzésre. Mondhatják rád, hogy lobbanékony típus vagy, de közben még ugyanúgy tudsz kedves, szerető és érzékeny is lenni. Na, nálunk a zenére is ez áll. Nem szeretnénk csakis egyféle stílusban utazni. Bizonyos stílusjegyeink metalosak, mások poposak, de érződnek a dalainkban az elektronikus zenék vagy a hip-hop hatásai is. Mindig is úgy éreztük, hogy nem kötődünk kimondottan csak egy irányzathoz."

A zenekar összesen legalább háromszáz koncertet adott a Hybrid Theory kapcsán, és mire közeledtek a lemez periódusának végéhez, már természetesen megjelentek a repedések a felszínen a kimerültség miatt. Utólagos elmondásuk szerint Chester ekkoriban némileg eltávolodott társaitól, és ismét elég keményen belecsúszott a piálásba, de a mókuskeréken nem lehetett lassítani. A csapat körül példátlan őrület és hisztéria uralkodott, népszerűségükre jellemző, hogy 2002 nyarán kiadott remixlemezük, a Reanimation helyből az amerikai listák második helyén kezdett, és több mint 4 millió példány ment el belőle világszerte. Mindez azonban semmi sem volt a Hybrid Theory eredményeihez képest, amely azóta a 21. század egyik legnagyobb példányszámban elkelt könnyűzenei kiadványa és egyben a 2000-es évek legsikeresebb rocklemeze lett. Az albumból napjainkig csak az Államokban mintegy 11 milliót adtak el, de Nagy-Britanniában is másfélmillió fölé mentek vele, és Németországban is közelítették a hétszámjegyű álomhatárt. Többé-kevésbé hivatalos számítások szerint a lemez napjainkig mintegy 30 millió példányban ment el világszerte – vagyis a Hybrid Theory a rocktörténelem egyik legsikeresebb albuma lett.

Az efféle gigasiker persze mindig kétélű, és a csapatra is óriási nyomást helyezett a folytatás előtt. Chester: „Kicsit dühített a dolog, mármint az, hogy mi csináltuk meg az év legsikeresebb albumát, amit Grammykre jelöltek, meg ilyenek... Néha azt kérdeztem magamról: miért pont az első lemezzel kellett ennyire befutnunk? Mert innentől minden albumunkat ehhez hasonlítják majd... De megérdemeljük. Semmit sem kaptunk készen, mindenért megdolgoztunk. A zene minden hangját mi írtuk, mi gyakoroltuk be és mi adtuk elő, minden dizájnelemet mi terveztünk, és amikor mások azt mondták, hogy senkinek sem tetszik majd, azt feleltük: kurvára tévedtek. Kibaszott keményen dolgozunk, aminek meglett az eredménye. A koncertek után két órán át lógunk a rajongókkal, dumálunk velük, mindent aláírunk, senkitől sem tagadunk meg semmit. A saját lábunkat is lerágnánk, hogy a kedvére tegyünk azoknak, akik látni akarnak bennünket élőben."

A második teljes album, a 2003 tavaszán kiadott Meteora ilyen alapozás után természetesen nem mehetett félre, bár – azzal együtt, hogy egyik, ha nem a legjobb daluk, a Breaking The Habit is ezen szerepelt – én ezt a lemezt annak idején már nem tartottam annyira meggyőzőnek, mint a Hybrid Theoryt. A csapat utólag nézve is kicsit biztonsági játékot játszott, ami persze valahol érthető az akkori helyzetükben, de mint írtam, nem veszíthettek: ez a lemez is hatszoros platina lett az Államokban, és több mint 16 millió kelt el belőle világszerte. Utána viszont tudatosan elindultak más irányokba, és számomra a későbbi lemezek már nem igazán voltak meggyőzőek: néha olyannyira nem, hogy nem is tudtam nem cinikus maradni velük szemben. Az idei One More Lightról például a tragédia fényében sem változott a véleményem, de azt mindig becsültem bennük, hogy a saját fejük után mennek, és már nem akarják újraírni a Hybrid Theoryt. Delson: „Igyekeztünk tudatosan szem előtt tartani, hogy nem szükséges magunk köré falakat húznunk. Akármi merül fel a stúdióban, ami tetszik és inspirál bennünket, simán válhat az identitásunk részévé." Shinoda: „A zenekar hatalmas lett, mi pedig mindig úgy éreztük, hogy valamit bizonyítanunk kell emiatt. A nu metalos címke ettől még persze mindig rajtunk van..."

A Hybrid Theory jelentőségét mai fejjel nehéz érzékeltetni, és sokan talán bele sem gondolnak, de a Linkin Park első lemeze volt az utolsó olyan rockalbum, amely tényleg minden értelemben globális hatást fejtett ki. Nyilván nem zeneileg, de jelentőségét, hatását, jellegét tekintve leginkább talán a Bon Jovi Slippery When Wetjéhez tudom hasonlítani: a maga idejében ez volt az a rocklemez, amelyben az adott korszak minden fontos hangulati és zenei jellegzetessége összesűrűsödött, és ezáltal nagyon elkapta a fonalat. Lehetett őket utálni, fiúbandázni, köpködni, de megkerülni semmiképpen: akkoriban folyamatosan ezek a dalok szóltak az MTV-n, a rádióban, a klubokban, illetve minden kocsmában és kerthelyiségben, ahol zenegép működött. És mivel mindenki ismerte őket, egyszerre lehetett rájuk bulizni, ismerkedni, pihenni, gyakorlatilag bármit – ha csak egy lemezt lehetne kiemelni a 2000-es évek elejének soundtrackjeként, hát akkor bizony garantáltan ez az. Mindent elárul róla, mennyire beivódtak a köztudatba ezek a nóták, hogy noha a slágereket kedveltem róla, valamiért nem volt meg az anyag semmilyen fizikai hordozón, és otthon nem is hallgattam a bandát. Viszont amikor a napokban elindítottam ehhez a cikkhez a lemezt, az összes dalt kívülről fújtam róla, nem kizárólag a klipeseket. Delson: „Természetesen nem gondoltuk volna, hogy a Hybrid Theory ekkora kereskedelmi siker lesz, de végül még ennél is több lett: azzal együtt, hogy a maga idejében iszonyatosan megfogta az embereket, a mai napig érezni a hatását. Ez nagyon szürreális, és mindenképpen hatalmas megtiszteltetés számunkra egy ennyire elkötelezett, lojális rajongótábornak játszani."

Noha a metalközönség szigorúbb része mindig is gyanakodva szemlélte a csapatot, a Linkin Park jelentősége a műfaj továbbélése, újratermelődése szempontjából is elképesztően nagy, hiszen egy teljes generáció alapélményét jelentették. Chester: „Úgy gondolom, valójában mi tartottuk életben a metalt. 2014-ben, Kaliforniában például adtunk egy meglepetéskoncertet a Vans Warped turnén, és egész csapatnyi énekes jött fel velünk a színpadra más zenekarokból, hogy együtt énekeljünk. Emellett mindegyikük azt mondta: a ti lemezetek volt az első album, amit megvettem, miattatok kezdtem el zenélni... Talán akkor éreztem úgy először, hogy mi is olyan zenekar vagyunk már, amelyre úgy tekintenek az emberek, mint ahogy én nézek a Deftonesra, a Metallicára vagy a Stone Temple Pilotsra."

Mindez Chester Bennington tragédiájával nyilván csak fokozódni fog a jövőben, ez már csak így törvényszerű, de ismét szögezzük le: a Linkin Parkot lehet utálni, lehet köpködni, de ezzel együtt is a 21. század egyik legátfogóbb hatású, leginkább megkerülhetetlen könnyűzenei előadójáról beszélünk. Mint mondtam, sosem voltam fan, inkább csak bírtam a slágereiket az első két lemez idején, de a Hybrid Theory hallatán tizenhat-tizenhét év távlatából is tökéletesen érthető, miért pont ők robbantak ekkorát a 2000-es évek elején, és nem más. Nyilvánvalóan a Warner úthenger-marketingje is közrejátszott ebben (akárcsak minden hasonló esetben), és zeneileg sem kizárólag szegény Chester érdeme minden. De az biztos, hogy a furcsa, vékony srác egyénisége, dallamai, szövegei nélkül a Linkin Parkból sosem válhatott volna egy teljes nemzedék zenei szószólója. És ezen az sem változtat semmit, ha BlackKiller666 Rákoskeresztúrról és Tiby18 Balmazújvárosról, a monitor elől most egyetlen mondattal elítéli és a sárba rántja őt azért, ahogyan távozott ebből a világból, mondván, akinek pénze van, az mit siránkozik, bezzeg a szalag mellett dolgozóknak mennyivel szarabb. Tényleg jogunk van ítélkezni bárki felett, főleg, ha nem is ismertük személyesen? „I kept everything inside / And even though I tried, it all fell apart" – nyugodj békében, Chester!