A metal zene megújulásának, a zene iparággá válásának tipikus példája az amerikai Linkin Park (Lincoln Park eredetileg, de így azért feelingesebb biztos). Végy egy adag zenészt akik otthonosan mozognak a metal és a modern rap berkein belül, ültess rájuk egy producert és egy brutál csillagharcos stúdiótechnikát, hogy azok a feljátszott dalokat először ütemenként újraeditálják, kiradírozzák, újraszínezzék, kifényezzék, megeffektezzék, és így tulajdonképpen totál kifilézett, ám a maga műanyagságában tökéletes művet préseljenek kicsi fényes korongokra.
Kíváncsi lennék, mi lett volna egy ugyanilyen zenekarral monnyuk kis hazánkban, ahol annyi pénzük lett volna, hogy két napot eltölthessenek a Budaretkesi Rocker Patkány stúdióban... Bizony, eltaláltad: Semmi. Ugyanezt érzem a Meteora hallgatásakor is: A feeling és a spontaneitás teljesen elvész a műanyag tökéletességben, más kérdés persze, hogy ez baj-e.
Mivel ezt a lemezt élvezet hallgatni, pont a kicsiszoltsága miatt: minden pergőütés, szub-basszus, gitárzigazaga ott van a mikroszekundumra lepontosított helyén, térben és időben egyaránt... De hol a zenekar? Szerintem simán felírhatták volna mind a tizenhuszonsok wav fájl editort, hangpucolót, taktjelgenerátort és sztereóigazítóembert a bandatagok névsorába, szerintem többet foglalkoztak a lemez létrejöttével mint maga a Linkin Park.
Azért írok ilyesmiről, mert a zenéről nem nagyon tudok semmi újat előhozni: Ha ismered a debütáló lemezt (márpedig miért ne ismernéd, minden csapból ez folyt, ezt etted, ittad, ebben fürödtél és ez volt a mobilod csengőhangja is), akkor ismered ezt is. A súlyosra kevert gitárok, Chester reszelősen, de szépen szárnyaló énekhangja és Mike Shinoda rappelése mind-mind védjegy, és máris látom-hallom a nemsokára kimásolandó újabb és újabb klipeket a lemezről. A Somewhere I Belong, az album első videoklipje már jó ideje pörög a tévékben, az is tipikus, olyan, mint az In The End volt annak idején. Az egész anyag nem túl hosszú, negyvenvalahány perc, de asszem ilyen dalokból egy szuszra elég is ennyi, egy ugyanilyen de hosszabb lemez már tényleg unalomba fulladna. Jajj, most értem a kilences nótához, ami már annyira se metal, sőt nem is rock, hogy leginkább a Duran Duran jut eszembe róla. Nem rossz persze, ez is profi, sőt, kövezzetek meg, tetszik - de azért kilóg rendesen a többi dal közül.
A digipack borító és a benne található, kifejezetten fajsúlyos füzet külön dicséretet érdemel. Végre egy olyan kiadvány ahol figyeltek a dalok hangulatához illő hátterekre, van külön "magyarázat" minden dalszöveg mellé... A multimédia rész viszont kicsit kaotikusra sikerült, web elérés nélkül egy jó részét nem is lehet megtekinteni (így a lemez készítését bemutató több epizódos werkfilmet sem). Persze van tonnányi infó, képernyővédő, ikonok, külön kisfilm arról, hogy miért érdemes a fanclub tagjává válni... Juhé.
Na, vessük össze a prókat és a kontrákat:
Kegyetlen jól szól - Műanyag
Jók a dalok - Ugyanolyanok, mint eddig
Profi a produkció - Nincs természetes feelingje
Na, most légy okos, wendigo. Legyen hét és fél, mert csakazértis szeretem hallgatni.
Hozzászólások
Koszonom a választ