Shock!

A Linkin Park az első pillanattól fogva kimatekozott módon popos és rádióbarát volt. Már a 2000-es Hybrid Theoryn is szép számmal akadtak momentumok a gitárgazdagabb pillanatok között-mellett, amelyek tokkal-vonóval együtt felfértek volna akkoriban egy Backstreet Boys- vagy N'Sync-lemezre. Tekerj mondjuk az In The End klipben 2.10 környékére, és mondd azt rezzenéstelen arccal, hogy amit látsz és hallasz, az távol áll a fiúbandás vonaltól! Szerintem nem fog sikerülni... A csapatnak később is akadtak visszafogott-higgadt dolgai, viszont a One More Light még ezekhez képest is durva váltást jelent. Az elsőként bemutatott dalok és a melléjük kiadagolt nyilatkozatok ezúttal nem hazudtak és nem túloztak: ennek az albumnak tényleg semmi köze a rockzenéhez. És ez így, ebben a formában még akkor is meglepő, ha a Linkin Parknak azért régebben is akadtak abszolút nem a rocktábort célzó megmozdulásai, legyen szó a remixalbumokról, a Jay-Z társaságában készített Collision Course-ről vagy akár az A Thousand Suns lemezről.

Ugyan Chester Bennington szokatlanul hevesen reagál azon találgatásokra, hogy az egyértelmű váltás mögött üzleti szempontok húzódhattak meg, az ember sajnos ösztönösen erre gondol, hiszen a legutóbbi The Hunting Partyt pont rockosra vették, és nem nagyon hozta a várt eladásokat. Persze aláírom, ettől még akármilyen lehetett volna a One More Light, hiszen a csapat úgy nagyjából a Minutes To Midnight óta kínosan ügyel rá, hogy még véletlenül se hozzák ki kétszer egymás után ugyanazt a lemezt. De valahogy nehéz elkerülni a frontember által olyannyira kárhoztatott gondolatokat, ha egyszer az új album hangszerelését, hangulatát, megszólalását tekintve egyaránt teljesen olyan, mint azok a modern, r&b-s alapú, hip-hopos fűszerrel alaposan megszórt popzenék, amik a rádiókban vagy a zenetévék még megmaradt zenei műsoraiban jönnek szembe. És ezt most szó szerint vedd. Chester és Mike Shinoda hangja természetesen beazonosítható, de ismeretlenül néhol még így sem mondanám meg, hogy a Linkin Parkot hallom.

Innentől kezdve gyakorlatilag nehezen tudok szépeket írni a lemezről. Az csak egy dolog, hogy ez a vonal abszolút nem az én asztalom, mert ettől még simán lehetne jó a végeredmény. De sajnos nem arról beszélünk, hogy a Linkin Park csinált egy popalbumot, ami ettől függetlenül tele van kiugró dalokkal. Profinak profi a produkció, becsülettel összerakták, ehhez nem férhet kétség, viszont összességében még a csapathoz képest is roppant lagymatag, belassult és érzelgős a végeredmény, azokat az arcbamászó slágertémákat pedig egyáltalán nem hallom itt, amiket szerintem hallanom kellene, ha már bevállaltak egy ilyen iránymódosítást. Mert ez itt most tényleg az. A Talking To Myself némi gitárral mondjuk elmenne a korábbi lemezekre, de a többi dalnál nemcsak a hangszerelés teszi radikálisan eltérővé ezt az albumot a repertoár többi eleméhez képest, hanem az egész megközelítés más most. Hallatszik a számokon, hogy tudatosan indultak ebbe az irányba, és az első pillanattól kezdve egy meghatározott csapásvonalon építkeztek. Ezzel nincs gond, ennél a bandánál eddig is sok minden befért a képbe, itt viszont nem nagyon találok fogódzót. Egyszerűen nem olyan erősek a nóták, mint amilyennek lenniük kellene.

Bizonyára lesz, akinek bejön ez az album – a Linkin Park tábora nagyon széles és ebből kifolyólag igen sokszínű is –, meg olyan is, akit erős émelygés fog majd el az olyan dalok hallatán, mint a két rapperrel megerősített Good Goodbye, a címével ellentétben csata helyett mondjuk egy bögre meleg tej mellé, a garantált esti elalváshoz passzoló Battle Symphony, netán a Kiira segedelmével összehozott, egyáltalán nem súlyos Heavy. Én őszintén szólva nem nagyon tudok mit lépni a One More Lightra: egyszerűen átfolyik rajtam, semmit sem mond nekem. Ez pedig aligha a poposságnak köszönhető. Sokkal inkább annak a számlájára írom, amit már az előbb is pedzegettem: nem csak mindent vivő slágereket, de kiemelkedő dalokat sem igazán hallok a lemezen. Egyet sem. Ez sajnos tényleg totál jellegtelen háttérmuzsika, ahogy az amerikaiak mondják, liftzene, méghozzá elejétől végéig. (De a maga 35 percével legalább rövid.)

A pontszámmal gondban vagyok. Rock/metal-skálán értelmezhetetlen lenne számszerűen értékelni az albumot, mivel köze nincs a rock/metal vonalhoz, popnak meg totál közepes és semmilyen. Még csak azt sem tudom, mihez kellene viszonyítanom... A legutóbbi, ennél azért egy fokkal kevésbé bepuhult, de szintén elég jellegtelen Nickelbackre 5 pontot adtam, az elég rossz Minutes To Midnightra szintén, a One More Light szerintem gyengébb mindkettőnél, szóval legyen mondjuk 4. De bizonytalan vagyok, van-e értelme egyáltalán pontozni egy ilyen anyagot a Shock!-on, szóval mindenki kezelje ezt így.