Shock!

A Nickelback a közönség csapata, ez a kezdetektől fogva egyértelmű. Miközben az úgynevezett szakma képviselői és az úgynevezett igényes zenehallgatók az első pillanatoktól fogva tiszta szívből gyűlölik és mélyen lenézik Chad Kroegeréket, illetve azokat, akik hallgatják őket, a banda ettől még simán a 21. század egyik legsikeresebb zenekara. Elég, ha csak két dolgot mondok ennek alátámasztására a több mint 50 millió eladott album mellett: még legutóbbi lemezük, a 2011-es Here And Now is platinalemez lett az Egyesült Államokban, pedig az ilyesmi már baromi ritka, és még a rock- és koncert-, illetve rockkoncert-szempontból – ha tetszik, ha nem – gyakorlatilag teljesen halott Magyarországon is lazán megtöltötték a legnagyobb fedett koncerthelyszínt. Vagyis egy dolog az elismertség, és egy teljesen másik a népszerűség, náluk pedig már-már komikus, micsoda kontrasztban áll egymással a kettő (a zenekarnak tulajdonképpen nincs is interjúja, amiben ne lenne téma az őket övező elképesztő gyűlölködés). Ebből a szempontból akár amolyan modernkori Bon Jovinak is simán tekinthetők.

Többször is leírtam már: nekem sosem volt bajom a Nickelbackkel, és ugyan az áttörést meghozó időszakban elég sok tölteléket írtak a pár menetrendszerű sláger mellé, a 2005-ös All The Right Reasonsre elérték egy olyan szintet, amibe nehezen lehetett belekötni. Persze, nagyon kommerszek és panelesek a kezdetektől fogva, de utóbbi albumnál ezt tekintetbe véve sem igazán született kerekebb, ütősebb album ezen a modern stadionrockos vonalon. A 2008-as Dark Horse-ot szintén rengeteget hallgattam, hiszen a nyugdíjaséveiből visszarángatott Robert John „Mutt" Lange kis túlzással modern Def Lepparddá alakította Kroegeréket, és újabb bivalyerős számokat taposott ki Chadből. Aztán a már említett Here And Now-nál véget érni látszott a jó széria, a két elődhöz képest feltűnően megritkultak a kiugró témák, és a No Fixed Addressen sajnos ez a tendencia folytatódott, méghozzá eléggé határozott további poposodással súlyosbítva. Ennek eredőjeként számomra a zenekar eddigi legérdektelenebb produkciója készült most el.

Az első fülbeötlő tényező az album elindítása után, hogy valami egészen elképesztően műanyag módon szól. A Nickelbacktől persze régen sem állt távol ez a fajta digitalizált hangzás, most azonban átestek a ló túloldalára, és zavaróan gépies, sőt, kimondottan rockidegen a sound. Ezt a benyomást a minden korábbinál több elektro-effekt, szintetizátoros díszítés is csak még tovább erősíti. Ennek ellenére az album nem indul rosszul: a Million Miles An Hour és a klipes Edge Of A Revolution vérbeli Nickelback-himnuszok, előbbinél csak a takony soundtól, utóbbinál meg a rémesen idegesítő, fontoskodó, ostoba és banális szövegtől kell eltekinteni, és nincs nagy gond. A folytatás azonban problémásabb: magukat a dalokat sem érzem igazán kiugrónak, és emellett olyan szinten punnyadt, még a Nickelbackhez képest is bepuhult az album javarésze, hogy az már az én nyitott füleim számára is sok.

Ha most legyintenél, mondván, a Nickelback mindig is nagyon rádióbarát volt, igazad van, most azonban minden korábbinál jobban kidomborul ez az oldal, ráadásul sokkal rockmentesebben, mint korábban bármikor. Hiába azonosítható be Chad hangja és dallamvilága akármikor, a megközelítést és néha a hangszerelést tekintve is elég nyilvánvalóan direkt iránymódosításról beszélünk. A legékesebben az igazolja az eltérő törekvéseket, hogy két dalt is társszerzőként jegyez Jacob Kasher amerikai rapper/dalszerző, aki korábban többek között Ke$ha, Lil Wayne, Kylie Minogue vagy Chad válófélben lévő partnere, Avril Lavigne lemezein is dolgozott. A She Keeps Me Up '70-es éveket idéző, funkos-dizsnyás seggrázósdija is furcsán hat a bandától, amikor pedig a Got Me Runnin' Round fúvósokkal felhizlalt, lustán radírozó témái között még maga Flo Rida is magához ragadja a mikrofont, tényleg fejtetőig szalad a szemöldök...

Ennek tetejébe a nyitó kettőstől meg a Get 'Em Up riffes country/western témáitól eltekintve gyakorlatilag nem is szerepel az albumon több olyan szám, amit igazán rocknak nevezhetnénk. Kis jóindulattal talán még a Make Me Believe Again befér ebbe a kategóriába, de ez meg sajnos nem túl jó. A The Hammer's Coming Downban már sokkal erősebbek a dallamok, de itt meg ugyanaz a Coldplay-wannabe jelleg idegesít halálra, amit például az újkori Bon Jovinál sem vagyok képes tolerálni. És ha hiszed, ha nem, még a nagyon jellegzetes Nickel-lírákat (What Are You Waiting For, Satellite, Miss You) is sikerült tovább cukrozni a prüntyögős-digitális megszólalással. A végeredmény konkrétan olyan geil, hogy a What Are You Waiting Fort nem is igazán bírom végighallgatni... Még szerencse, hogy a záró Sister Sin elég karakteresen fejezi be az albumot. Szó se róla, stílusát tekintve elsősorban ez is inkább magyar kereskedelmi tévés roadshow-kra kívánkozik, mintsem mondjuk egy rockklubba, valahol mélyen mégis ott rejlik benne valami poros, ízig-vérig észak-amerikai feeling, ami által túlmutat a számok többségén. De erre mondjuk szükség is van Flo Rida után...

Elismerem, hogy a No Fixed Address egy vérprofi módon összerakott lemez – sőt: túlságosan is vérprofi –, Kroeger hangja ma is óriási, dalai pedig már-már idegesítően fogósak. De nekem ez a csapat alapvetően a Follow You Home hatalmas terű, monumentális dallamosságát, az Animals sodró lendületét, a Dimebag-szólóval felvértezett Side Of A Bullet súlyát, netán a Shakin' Hands Def Leppard-meets-ZZ-Top-ízű laza húzását jelentette. Mára pedig sajnos baromi messze kerültek ezektől, így nem is adok többet a lemezre egy közepesnél.