Shock!

Az esemény meghirdetésének időpontjában megtippelni nem tudtam volna, hogy az első magyarországi Nickelback koncert ordas nagy bukta vagy teltház lesz. Nagy meglepetésemre aránylag gyorsan bejelentették az utóbbit, tehát igaz a tézis, miszerint míg a '90-es évek elején minden háziasszony ismert legalább három Guns N' Roses dalt, a 2000-es évek elejétől ez már a Nickelbackre áll. Nem volt ez mindig így, mert a manapság hihetetlennek számító 50 milliós lemezeladással rendelkező csapat is kicsiben kezdte, és az áttörést meghozó harmadik lemezük után sem voltak teljesen megközelíthetetlenek: példának okáért akkortájt nekünk is sikerült interjút készíteni Chad Kroegerrel. Mára tehát bármilyen átlagember bármerre a nagyjából civilizáltnak mondható országokban akkor is biztosan ismer néhány slágert a zenekartól (és ha nagyon rosszmájú szeretnék lenni, ezzel ismeri az egész életművet is egyúttal), ha fogalma sincs róla, ki az előadó. És ha csak annyit mondok, hogy a zenekarfotókon még mindig kölyökképűnek tűnő Chad Kroeger által vezetett csapat valamiféle átmenet a Metallica és a Bon Jovi között, ez még a hazai nyomorúságos zenei viszonyok között is vonzerő lehet. Nyilvánvalóan a kiadó hazai promotere is rendkívül sokat tett hozzá az elmúlt évek alatt, hogy a zenekar ilyen népszerű legyen itthon az abszolút átlagemberek (= koncertre nem járók) számára is.

A T. Olvasók mindig számonkérik, miért nem láttuk az előzenekarokat, amire ebben az esetben rendkívül egyszerű a válasz: bár nem így terveztük, végül úgy alakult, hogy a stábból egyedül képviseltem a Shock!-ot, így a Skillet előadása alatt a többi fotóssal voltam kénytelen várakozni az Aréna egy rejtett részén – állítólag jók voltak, de majd a kommentekben elmondjátok úgyis. Az átszerelés közben már betereltek minket, és innen is csókoltatom azt, aki régi Metallicát, Mötley Crüe-t, Panterát (!!!) és hasonlóan kellemes zenéket rakott be arra a huszonpár percre. Elég nagynak tűnt a kontraszt utána...

Nem mondanám magam Nickelback fannak, az első három-négy lemezüket kedveltem, ám azóta nem követem kitüntetett figyelemmel a zenekar munkásságát, noha nagyjából tisztában vagyok az aktuális slágerekkel. Így nem vártam, hogy az év koncertjével ajándékozzanak meg, „csak" egy jóféle péntek esti könnyed kikapcsolódásra vágytam. Ami tulajdonképpen meg is volt... meg nem is. Vitathatatlan, hogy Chad Kroeger igazi slágergyáros, a gyáros szó legszorosabb értelmében. Nyilvánvalóan a legelfogultabb rajongóik is tisztában vannak azzal, hogy a legismertebb dalaik közül nem egy (PC módon fogalmazva) kicsit túlságosan is hasonlítanak egymásra. Amivel nincs is baj, ezek az abszolút mértékben egysejtű dalok a rádióknak készültek. Rágógumizene, amin nem kell sokat gondolkodni.

Az volt az egyetlen baj a koncerttel, hogy a Nickelback már annyira menthetetlenül műanyag minden szempontból, hogy ez bizony az élő előadáson is átütött. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak profik mindannyian, mert jól zenéltek, de show szempontjából számomra túl kiszámíthatónak tűnt minden mozdulat (mikor ki szaladt fel a dobos mögötti emelvényre, mikor mutatott Chad a közönség egy tagjára, mikor szinkronmozgott Ryan Peake-kel satöbbi) és show-elem, amelyek közül a koncert végéig tartó konstans „egeszsegedre" hajtogatása, majd a „felesek" ledöntögetése roppant fárasztóvá vált, és egyáltalán nem éreztem koncertre valónak. Amikor pedig Chad nagyjából harmadszor említette, hogy végre péntek van, a mellettem ülő Réti Zsolt fotós kolléga rezignáltan jegyezte meg: Robinson Crusoe van a színpadon, hogy állandóan Pénteket keresi. És amikor az ilyen fárasztó poénokon jobban szórakozunk, mint ami a színpadon történik, ott baj van.

Az a helyzet, hogy a Nickelback igazából sehová sem illik ma már. Rocknak túl langyos és megtervezett, popnak meg túl jellegtelen - a Rockstarnál ugrott be először a szó, hogy ez bizony konzumrock. Kanadai létére túlságosan amerikanizált, a fogyasztó számára patikamérlegen kiporciózott, megtervezett zene - értem ezalatt, hogy bizonyos arckifejezésektől is konkrétan olyan érzésem támadt, hogy a megfelelő szakemberek gyakoroltatták be velük a Tökéletes Hatás elérése érdekében. Ami amúgy önmagában nem baj, mert akad, akinek erre van igénye, csak hát a rockzene nem erről szól. Pontosan ezért volt totálisan semmitmondó és indokolatlan Daniel Adair dobszólója, a sok felesleges és bármiféle érdemi tartalmat nélkülöző pofázás, ami ráadásul úgy nettó húsz percet biztos elvett a koncertidőből. Igaz, a közönség nagy része ebből nem sokat érzékelt, még az ülőhelyeken is felugráltak, énekeltek, táncoltak, sikítoztak fiúk-lányok egyaránt, de azért erősen lejött, hogy ez nekik amolyan ötévenkénti esemény. Így nem is lehet hibáztatni őket, hiszen nincs viszonyítási alapjuk.

Ha úgy nézem, hogy a Nickelback egy termék, amelytől meghallgathattam egy adag slágert kellemes körülmények között, jó hangosítással és kiváló fényekkel (aminek legalább tényleg szívből tudtam örülni), akkor azt mondom, hogy végül is egynek elment, tölthettem volna sokkal unalmasabban ezt a péntek estét. De ha arra gondolok, hogy a közönség és a zenekar is a két ráadásdal alatt őrült meg a legjobban, és én is határozottan úgy éreztem, hogy na, itt végre elcsíptek valamit, már más az összkép. És nem csak azért, mert a Saturday Night's Alright For Fightingban (ami egy Elton John feldolgozás egyébként) Ryan volt a frontember, hanem sokkal inkább, mert a záró, az átlagnál súlyosabbra vett Burn It to the Ground alatt TÉNYLEG működni kezdett az a plusz energia a színpadon is, amit végig hiányoltam. Ha ezzel nyitnak, és erre építik fel a műsort kicsit kevesebb péntekezéssel, iszogatással, dumával és lírával (tudom, ez náluk nem egyszerű), egy szavam sem lenne.

Elfogadom, hogy léteznek olyan emberek, akiket csak egy zenekar érdekel (jelen esetben a Nickelback), és egész életükben erre a bulira vártak, így értelemszerűen őrületes élményként élték meg a majd' két órát, de objektíven nézve ez a koncert sajnos egyáltalán nem volt szenzációs.

További fotók:
Nickelback