Shock!

Valentin Szilvia: Az a helyzet, hogy nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni az új Faith No More-lemezt, mert – akár tetszik, akár nem – olyan nosztalgiafaktorral rendelkeznek, mint a legnagyobb dinoszauruszbandák. Akik pedig a The Real Thinggel, illetve az annak idején agyonjátszott Epic című dallal ismerték meg őket, azok akkor is várták, mit tudnak összehozni Mike Pattonék tizennyolc év szünet után, ha a külvilág felé azt játsszák, hogy ők kinőtték már ezt a hülyeséget. Maximum egy hallgatás után megadják a SHIFT+DEL szentségét a lemeznek.

Az a helyzet, hogy míg mások már rég leszarozták az új lemezt, én még lelkesen hallgattam, és értetlenkedtem, mert jó ez. Igaz, akkor csupán három hallgatásnál tartottam. Aztán alkalom kerekedett arra is, hogy ne csak munka közben, háttérzeneként figyeljek oda rá, és ekkor már bizony pontosan a harmadik dalnál mondtam azt, hogy ez bizony halálosan unalmas. De az esélyt meg kell adni, hátha csak épp rossz passzban voltam. Ám úgy tűnik, a Faith No More mai zenéje mégiscsak elmegy mellettem néhány szám kivételével, mintha sosem léteztek volna. De az is lehet, Vincénknek van igaza, és éveknek kell eltelnie, hogy megfelelő módon tudjunk értékelni és helyükön kezelni zenéket.

Az a helyzet, hogy hiába fészkelte be magát a Motherfucker refrénje kitörölhetetlenül a fejembe, hiába kezdem el a legváratlanabb pillanatokban halkan/hangosan dúdolgatni a semmiből hirtelen, hogy get the motherfucker on the phone, the phone – hihetetlenül idegesítő, komolyan. És ez az egyik húzódal, a másik meg a Superhero, és pont ez a kettő volt az, amit előzetesen jó szar minőségben ismerni lehetett. Mellettük a címadó Sol Invictus rokonszenves, a Separation Anxiety bizonyos részei szintén elkapnak, aztán nagyjából ennyiben maradtunk.

Az a helyzet, hogy míg az Album Of The Yeart én kimondottan szeretem, sőt, a Stripsearch az egyik legkedvencebb „újkori" Faith No More-számom, ezzel az új albummal mégsem tudok megbarátkozni, hiába szeretnék. Azt a három-négy számot meg fogom még párszor hallgatni, ha olyanom lesz (idén talán még néhány alkalommal), de ez a Faith No More már nem hozzám szól. Vagy ők öregedtek meg, vagy én, de az is lehet, hogy mindketten. Maradjunk is ennyiben. (5)

Draveczki-Ury Ádám: A Black Sabbath, a Carcass és az At The Gates után itt egy újabb irtózatosan kockázatos visszatérés, amiről garantáltan évek múlva is vitatkozik majd mindenki. Nem nevezném magam semleges szemlélőnek, de némi távolságtartással figyelem majd a POLÉMIÁT, mert oké, hogy Mike Pattonék szent tehénnek számítanak, viszont ennek ellenére sem tekintek hibátlanként a patinássá nemesedett életműre. A legreálisabb, ha úgy fogalmazunk: a kétlemeznyi felvezetés után elkészített két tökéletes mesterművet (The Real Thing és Angel Dust, nyilván) kétlemeznyi levezetés követte a csapatnál. És miközben a King For A Day... Fool For A Lifetime-ot még ebbéli minőségében is kiemelkedőnek tartom, a karrierzáró Album Of The Yeart a maga idejében bizony kifejezett csalódásként fogadtam. Az azóta eltelt tizennyolc (jézusom!) évben persze jócskán megszoktam azt is, de tartom, hogy a Faith No More a lehető legjobbkor állt félre a verdával: pont amikor elkezdtek kiszámíthatóvá, unalmassá válni. Ha valakitől, hát tőlük bizonyosan megengedhetetlen lett volna az ilyesmi, és ezt szerencsére ők is érezték.

És hogy milyen ennyi év után a Sol Invictus? Ha már idecitáltam három másik zenekart, akik hasonló cipőben járnak (= felbecsülhetetlen örökség, kikezdhetetlen mítosz, rémesen hosszú idő lemez nélkül), muszáj továbbhaladnom ezen a vonalon, mert így tudom igazán érzékeltetni a lényeget: a 13, a Surgical Steel és az At War With Reality jobb Black Sabbath-, Carcass- és At The Gates-lemez volt, mint amilyen Faith No More-lemez a Sol Invictus. És ezzel most nem azt mondom, hogy a Sol Invictus rossz, mert nem az, de ahhoz képest, mekkora a banda saját árnyéka, amelyben dolgozniuk kell, tét nélkülinek, sőt, kissé eseménytelennek tűnik az album. Pont, mint annak idején az Album Of The Year. Amelyhez egyébként összességében talán a legközelebb is áll a teljes diszkográfiából, bár inkább ez is csak egy benyomás. Mint ahogy az is, hogy bizonyos momentumoknál inkább ugrik be az embernek a Tomahawk (halld például az ezzel együtt is a csúcspontok közé tartozó Cone Of Shame-et) vagy a Mr. Bungle (ott van a Rise Of The Fall stílusokat variáló, bizarr kotyvalékának elmebetegsége vagy a részben akusztikusan csűrdöngölő Black Friday Patton ezerszínű előadásával), mint a klasszikus Faith No More. Bár persze kérdés, mit értünk egyáltalán klasszikus Faith No More alatt, hiszen ez a csapat többek között éppen arról volt híres, hogy sosem csinálta meg kétszer ugyanazt a lemezt. Így aztán az Epic hip-hop/pop/funk/hard rock egyvelege éppúgy lehet klasszikus Faith No More, mint a Malpractice extrém metalja vagy az Evidence bármélyi soul/funk-esztrádja.

Szó se róla persze, ezek az arcok iszonyú jellegzetes hangzással rendelkeznek, és akadnak a lemezen védjegyszerű szerzemények is. Az elsőként megismert Motherfucker mindjárt ilyen, és ami önállóan akár béna alibizésnek is tűnhetett, az album egészébe simulva tökéletesen működik. Az inkább csak intróként funkcionáló, zongorás címadó után érkező Superhero szintén nagyon faithnomore-os – kissé talán túlságosan is az, itt mintha direkt gyúrtak volna arra, hogy a lemez elején régi emlékeket kaparjanak elő a hallgatóban. A zúzósabb-darálósabb, de elszállós dallamokkal is operáló Separation Anxiety akkor már sokkal meggyőzőbb, a Matador teljesen kattant, beteg Faith No More-musicalje meg konkrétan a lemez legjobb pillanatait hozza. Itt azért elővillan, hogy ha akarnak, ezek a fickók ma is képesek olyan meglepőek, ötletesek és bizarrak lenni, mint a fénykorban, ráadásul mindezt úgy, hogy a végeredmény egyből a fülbe ül. A Sunny Side Up popos, félrészegen dülöngélő megoldásai vagy a From The Dead '60-as évek-beli oldie-cuccokat idéző, táncdalos, lustán ironikus dallamai hallatán viszont minduntalan azon kapom magam, hogy inkább fárasztónak meg öncélúnak találom őket, mintsem érdekesnek. Ugyanez áll egyébként a már említett Rise Of The Fallra és Black Fridayre is.

Tény még a hallottak alapján, hogy Patton, Mike Bordin, Roddy Bottum és Billy Gould ma is hatalmas egyéniségek, akik ugyanolyan jellegtelen statisztaszerepbe szorítják a későn érkezett Jon Hudsont, mint '97-ben, de ez a faszi kábé ennyit is tud. (És ezzel most természetesen NEM a túlistenített Jim Martint sírom vissza, aki az elmúlt több mint húsz évben semmi értékelhetőt nem volt képes letenni az asztalra egykori kollégái nélkül.) Az album korrekt módon szól, de ezen a téren lehetett volna teljesebb munkát is végezni, a borító meg szimplán csak szar, bár biztos tömegével lesz, aki szerint zseniálisan újszerű, mindenkinek fricskát mutató húzásról beszélünk. Mint ahogy bizonyára az albumot is sokan istenítik majd leborulva, hiszen azok csinálták, akik, és ők ugyebár tévedhetetlen istenek. Pedig ha valami tanulsága van a Sol Invictusnak, az leginkább annyi, hogy a Faith No More tagjai is besoroltak az idősödő rockzenészek klubjába, akik alapvetően tök jól elbazseválgatnak együtt, de már nincsenek különösebb álmaik, vágyaik vagy ambícióik a zenéléssel kapcsolatban. És ezt most nem fikaként mondom – ez így természetes. (7)

Koroknai Balázs: 10/10, csak ne kelljen még egyszer végighallgatnom, ennyire jutottam az új Faith No More-ral kapcsolatban. És még az is eszembe jutott, hogy az Album Of The Yearrel pont ugyanígy voltam. Hiteles, jó, nincs rá szükségem. (10)

Nagy Andor: Ha csak egyetlen dolgot emelhetnék ki, hogy miért is szeretem annyira a Faith No More-t, akkor az a seggberúgás-faktoruk erősége lenne. Az, hogy ők bármikor, bármivel képesek voltak felrázni, megdöbbenteni és felidegesíteni az embert, mindig húztak valami váratlant, és ha ez igazán jól sikeredett, akkorát szólt, hogy az egész világ beleremegett (lásd The Real Thing, Angel Dust, pláne személyes kedvencem, a King For A Day). Ha ők mondtak valamit, arra oda kellett figyelni, nem is azért, mert másról beszéltek, mint mások, csak éppen máshogy, erősebb hangsúlyokat szokatlan helyekre helyezve. Na, ez a komfortzónámból kirángató jelleg hiányzott bántóan eddigi utolsó lemezükről, az Album Of The Yearről.

És ez a seggberúgás-faktor az, ami megint igen erősen jelen van tizennyolc évnyi kihagyást követően ránk szabadított hetedik stúdiólemezükön, a Sol Invictuson. Ahogy jelen volt már az először – hivatalosan legalábbis elsőként – elérhetővé tett minimalista (szerintem amúgy csont nélkül zseniális) Motherfuckerön is, amiről szinte azt sem lehetett tudni, hogy teljesen komolyan gondolják-e, vagy csak egy szokásos Faith No More-féle össznépi szopatásról van-e szó. Aztán kiderült, hogy komoly a dolog, már amennyire ilyesmiről egyáltalán lehet ezeknél az őrülteknél beszélni. És az egész lemez ismeretében azt kell mondjam, hogy az Anyabaszó nem is volt radikális választás. Mert elég jól megragadja a lényeget: a Faith No More a lemez legjobb perceiben azt játssza, hogy ők bizony egy alapvetően lenyugodott, néha ugyan még felrobbanó, de már lassan konszolidálódó lázadó csapat, akik azért továbbra is ezerféle hatást gyúrnak egybe, hogy egy teljesen mást köpjenek elénk. Máskor azt játsszák, hogy ők egy másik zenekar. Azt játsszák, hogy ők a Tomahawk.

Olyan kijelentéseknek, hogy ezt vártam, vagy nem, a Faith No More esetében nincs értelme. Pontosan ezt úgysem várta senki, még úgy sem, hogy a már említett Motherfuckerön túl már ismerhettük a mini-musicalnek is beillő, 100 pontot érő Matadort, vagy a kissé hagyományosabb Superherót és a vitán felül igencsak tomahawkosan megdörrenő és narráló Cone Of Shame-et is. Pontosan így akkor sem gondolta senki, hogy a Sol Invictus zongorás merengésétől elkezdve a Sunny Side Up szinte popos felhangjain és a Black Friday néhol berobbanó akusztikus hangulatán át a Rise Of The Fall játékos idegleléséig és a From The Dead megdöbbentően visszafogott szépségéig ilyen letisztult, hogy azt ne mondjam, puritán lesz a végeredmény (még ha közben azért a fenyegető Separation Anxiety oda is pörköl).

Pedig nincs ám ezzel gond, még úgy sem, hogy szerintem is elkelt volna ide egy igazi hangmérnök (Billy Gould minden szeretetem ellenére sem az), pláne egy gitáros (Jon Hudson ugyanis egy nagy büdös senki, szinte észre sem venni, hogy miket maszatol a háttérben), vagy hogy nem tudtam volna még elfogadni néhány új számot, kicsit megnövelvén a negyvenperces összjátékidőt. De ez mind nem számít, a lényeg az, hogy a Faith No More újra itt van, és most éppen azzal lep meg mindenkit, hogy visszafogottabbak és minimalistábbak, mint valaha. „Welcome home, my friend!" (8)

Oravecz Zoltán: Nem értem. Pedig ha van zenekar, amelytől még tizennyolc évnyi kihagyás után is valami rendhagyó produkció várható, az csakis a Faith No More lehet. Kevés ennyire eklektikus és mégis markáns zenei világú csapatot termelt ki civilizációnk, mint Mike Pattonékét. És mégis. Mikor először meghallottam az étvágygerjesztőként elszabadított Superherót, már éreztem a közelgő jégeső hideg érintését. És jött is a zuhé, rendesen lehűtve a lelkesedésemet.

Mára sikerült eljutnom oda, hogy bármelyik pattonos Faith No More-albumot szívesen csapom be a lejátszóba, legyen az a The Real Thing vagy akár a King For A Day. És akkor itt van ez a valami. Ez a lemez, amelyen vannak ugyan dalok, de azok olyannyira üresek és semmilyenek, hogy el se hiszem: ez tényleg AZ a banda. A Sunny Side Up például annyira kiábrándítóan arctalan, megfáradt szerzemény, mintha egy szétesett, fél lábbal a sírban toporgó haknibanda végső erőlködésének lennénk fültanúi. És ez nagyjából elmondható az összes új dalra. Mindez egy olyan csapattól, akik elvileg épp most tértek vissza! Nyoma sincs eredetiségnek, a zenei konvenciók sutba vágásának, vagyis mindannak, ami miatt a Faith No More akkora jelenséggé válhatott anno. Nincs itt más, csak a végtelen unalom és érdektelenség pusztasága.

Kiégtek? Megöregedtek? Vagy talán csak egyszerűen már rég elmondtak és megvalósítottak mindent, amit akartak? Ki tudja... Amiben biztos vagyok, hogy ez az album az eddigi leggyengébb Faith No More-alkotás. Nem gagyi, nem bántóan rossz, egyszerűen jelentéktelen. Mintha nem is létezne. És ez talán egy ilyen roppant egyedi zenekar estében még rosszabb is. Persze a Föld nagy, és elég sokan élünk rajta ahhoz, hogy bőven legyenek rajongói is a Sol Invictusnak. Ami rendjén is van. Jó nekik. Részemről az Album Of The Year még mindig az utolsó Faith No More-lemez. (4)

Pálinkás Vince: Előszeretettel szoktam mondogatni, hogy a Faith No More akkor is ott van minden idők tíz legnagyobb rockbandája között, ha az első öt a Sabbath, a Zep, a Purple, a Queen és a Rush. Ha még merészebb akarok lenni, akkor ezt a rockon túlra is kiterjeszthetem, és ehhez igazából semmi másra nincs szükség, mint korában elhelyezni az idén pont harminc éves debütlemezt, amiről valószínűleg csak azért nem fog Klasszikushock-cikk készülni, mert a kollégák is egyetértenek velem abban, hogy a korai albumokat Chuck Mosley időnként bántóan hamis hangja hosszú távon hallgathatatlanná teszi. De ilyen zene biztosan nem létezett korábban. Mindenesetre a csapat hiánya fájó volt, pláne hogy olyan, időközben befutott bandák zenéjében köszönt vissza néha elég konkrétan a hatásuk, mint a System Of A Down vagy a Pain Of Salvation (vagy hogy ne csak sztárbandát mondjunk, hanem kultikusat is: Mattias Eklundh Freak Kitchen nevű agymenése is teljesen más lenne ma, vagy éppen nem is létezne, hogy a szólócuccairól már ne is beszéljünk).

Nem bántok persze senkit, aki a Faith No More farvizén evezett a nyílt tengerre, elvégre az említett bandák is zseniálisak, és Mike Pattonék maguk döntöttek úgy, hogy felfüggesztik ténykedésüket. Én hasonló esetekben mindig azt mondom, hogy jól tették, mert a velük együtt öregecskedő és őket hiányoló hallgató annál jobban örülhet annak, ha a régi kedvenc ismét kreatív. Pláne, ha tabudöntögető, műfaji határokat nem ismerő és annál kevésbé tisztelő, ténylegesen saját kénye-kedve szerint alkotó zenekarról van szó. Ilyen már a '90-es években sem volt túl sok, nemhogy most. Viszont a közönség ingerküszöbe az egekbe szökött az elmúlt tizennyolc évben, tehát egy új Faith No More-lemez soha nem üthet már akkorát, mint 1985-ben vagy 1992-ben – már csak azért sem, mert a tagság is eljutott a kapuzárási pánik életkorába. Ha így nézzük, elmondható, hogy a Sol Invictus pont olyan, mint amilyen a huszonévesen korszakalkotó, harmincasként sikereik csúcsán lévő, valóban újító zenészek ötvenes évei elején készült új lemeze: minden ismert és korábban megszeretett elem benne van, kellemesen hallgatható, szórakoztató, és csak annyira sablonos, mint amennyi ahhoz kell, hogy kilométerekről felismerjük. Mint ilyen, simán odatehető más öregek jól vagy jobban sikerült alkotásai mellé: 13, Monster, Now What?!, vagy hogy a kortársaknál maradjunk, a Death Magnetic és a World Painted Blood mellé. Na jó, a Soundgarden meg az Alice In Chains mellett sem vall szégyent. Nagy durvulások nincsenek persze, talán a korábbról már ismert Superherót vagy a Separation Anxietyt leszámítva, de hát korábban sem igen lehetett előre sejteni, hogy mi lesz egy Faith No More-lemezen, most legfeljebb kevesebb a meglepetés. De megunni tuti nem lehet, és ez így is marad, ha minimum öt évig nem lesznek új dalok. (7)