Shock!

Sokáig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy az úgymond igazi Black Sabbath új lemezt készítsen. Boldog voltam, amikor a '90-es évek második felében annyi év után végre ismét egymásra talált Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler, még jobban, amikor kicsit később az első körből kényszerből kimaradt Bill Ward is képes volt hozzájuk csatlakozni, akkor meg pláne, amikor Budapesten is megnézhettük őket épp tizenöt évvel ezelőtt (igaz, Vinny Appice-szel a doboknál). Rituálisan agyonhallgattam a Reunion koncertlemezt, és egyáltalán, mindig jó érzéssel vettem tudomásul, hogy jelen vannak, turnéznak, és főleg, hogy annyi év után elrendezték maguk között a vitás kérdéseket. Az viszont kicsit meredeknek tűnt, hogy ismét összetereljék őket, és megcsináljanak egy új albumot. Nézzünk szembe a tényekkel: a metal műfaj talán leghatalmasabb legendájáról van szó. Az a bizonyos első hat lemez olyan máig ható árnyékot vet, amin nemhogy túllépni lehetetlen, de még csak kitölteni is illúzió, hiszen egy teljes stílus és megszámlálhatatlan alirányzat köszönheti nekik a létét. Nem véletlen, hogy habár az évek során többször is nekiveselkedtek a vállalkozásnak, végül ilyen-olyan okokra hivatkozva mindig feladták a próbálkozásokat. A magam részéről – ahogy néztem, a többséggel egyetemben – a 2000-es évek elején belenyugodtam abba, hogy nem készül több Black Sabbath stúdióalbum.

Ahogy mondtam, nem esett különösebben nehezemre elfogadni e tényt: habár bírtam az említett Reunion végére felrakott két stúdiódalt, a Psycho Mant és a Selling My Soult, illetve az Iommi – Osbourne – Ward kooperációban rögzített Who's Fooling Who-t a gitáros első szólólemezén, annak nem láttam volna sok értelmét, hogy az ős-Sabbath elkészítsen egy olyan albumot, amin Ozzy a szólólemezei stílusában énekel rá a későbbi (értsd: '70-es évek utáni) korszakok ízei és dalszerkesztési megoldásai által dominált alapokra. Mindezek fényében aztán én is furcsállottam, hogy amikor tavalyelőtt megérkeztek az első hírek a minden bizonnyal tényleg utolsó nagy nekibuzdulásról, azon vettem észre magam: kimondottan lázasan várom az új albumot, főleg, hogy a produceri székbe a világ egyik leghatalmasabb ős-sabbathistáját, Rick Rubint ültették. A furcsa szakállas ember hozzáállására jellemző, hogy annak idején, szűk negyedszázaddal ezelőtt még Ozzynak is a Sabbath egyik legjobb követője, a Trouble tagjaival akart lemezt íratni. Mi ez, ha nem eszményi kiindulópont?

A 13 persze így sem bizonyult könnyű szülésnek. Iommi limfómája jól ráhozta a szívbajt mindenkire, utána Bill Ward is kiesett a képből, végül, a finisben pedig az is kiderült, hogy Ozzy az utóbbi másfél évben ismét visszazuhant az alkoholizmus és a drogok vermébe. Ward hiánya persze sajnálatos, de nem csodálom, hogy nem akartak gyenge láncszemet maguk közé, márpedig Bill bizony folyamatosan kiszámíthatatlan faktornak számított az utóbbi két évtizedben (ma már kevesen emlékeznek rá, de az első lefixált újjáalakulás koporsójába is ő verte be 1993 környékén az utolsó szögeket teljesíthetetlen igényeivel, gyakorlatilag még azelőtt, hogy Costa Mesa után bármi érdemleges történhetett volna). Mindazonáltal ahogy mondani szokás, innen szép nyerni – és a Black Sabbath bizony ebből a reménytelennek tűnő helyzetből, a teljesíthetetlen elvárások közepette is nyert.

Az első és legfontosabb, hogy az új albumon tényleg az ős-Sabbathot halljuk. Hittem is meg nem is az előzetes nyilatkozatokat, hogy Ozzyék Rubin segítségével visszaástak a '60-as és a '70-es évek fordulójáig, de valóban így történt: az említett egyenesebb vonalú, hagyományosabb szerkezetű újkori dalokkal vagy mondjuk a Heaven & Hell The Devil You Know lemezével ellentétben ez itt tényleg a jammelős régi vonal. Hallatszik a dalokon, hogy nem 1971-et írunk, de az érzésvilág tényleg a négy évtizeddel ezelőttire hajaz, és ez már helyből olyasmi, amiben reménykedni sem mertem, hogy újra tudják teremteni. Bizonyos kritikákat, netes véleményeket olvasgatva ez persze helyből nincs ínyére mindenkinek, mint ahogy nyilván az említett hatalmas örökségnek sem lehet megfelelni: kicsit olyan „ha van rajta sapka, ha nincs" effektussal van dolgunk. Amennyiben azonban az ember képes túllépni az irreális elvárásokon és azon, hogy hozzá történetesen melyik korszak áll a legközelebb, a 13 olyan album, aminél jobbat gyakorlatilag biztosan nem készíthettek volna Iommiék a jelen helyzetben. De valószínűleg egyébként sem.

A nyolc dal kapcsán a fentieken túlmenően két jellemzőt emelhetünk ki. Az egyik, hogy az anyag még a Sabbath mércéjével mérve is extramód komornak, borongósnak tekinthető, ami a körülményeket tekintve egyáltalán nem meglepő. A másik, hogy noha a '70-es évek lemezein megszokott tekervényes szerkezetű, számos különböző részből álló hosszú, epikus megközelítésű dalok változatosak, összhatásában inkább középtempósan és lassan súlyos az anyag, csak ritkán csapnak a lovak közé. Mindjárt ólomsúlyú, végzetterhes riffeléssel, majd a névadó dal leplezetlen megidézésével indítanak az End Of The Beginningben, amiben később nyomokban a Children Of The Grave ízei is visszaköszönnek, a melodikus kiteljesedéssel záró nyolc perces monstrum azonban úgy tökéletes, ahogy van. Az elsőként klipesített God Is Dead? szintén nem habkönnyű darab, ez is igen nyomasztó a maga lidércesen vészes verzéivel. Ozzy a fénykort idéző módon ármánykodik, és a kimérten berobbanó refrén, majd a végkifejlet felé menet arra rácsavarodó zakatolósabb részek is mind-mind a Sabbath legsötétebb, legsúlyosabb korszakát idézik. Az első lélegzetvételt tulajdonképpen a harmadikként érkező Lonerben engedélyezik: ez egy szimplább megközelítésű, lüktetésében nem kicsit az N.I.B.-re emlékeztető szerzemény, amit aztán érdekes, belassulósan bontásos bridge-dzsel és zseniálisan eltalált ősrockos riffekkel bolondítanak meg. Mindenképpen csúcspont, nekem legalábbis ez az egyik kedvencem, és a régi nagy Sabbath lassúk (Planet Caravan, Solitude) nyomdokain született elszállós, nyugis Zeitgeist is roppant kellemes utána a fülnek.

Az Age Of Reason ezután ismét a zorall oldalt villantja fel, bár Iommi édesbúsan zokogó gitártémája és kifejtős, katartikus szólója azért más színeket is vegyít a matt éjfeketében menetelő riffek közé, Ozzy pedig az agyból kiirthatatlan dallamokkal járul hozzá a teljességhez. A dal építkezése és zárása egyenesen drámai, hatalmas íve van, nehéz lenne rá gombot varrni, így jó érzékkel Live Forever címmel ismét egy rövidebb, szimplább tétel követi. Utóbbi riffjei kerültek nyilvánosságra először a lemezről, az alaptéma itt egyértelműen a Hole In The Skyra üt, szövege pedig különös súlyt kap a tények ismeretében. Kellemes, de inkább csak átvezetés az Age Of Reason és a Damaged Soul között, ami újabb mestermű. Gonosz, sötéten depressziós részegségben dülöngélő, kifacsartan lassú heavy blues ez valami roppant ősi érzéssel, amit Ozzy nagyívű dallamai mellett a szorosan egymáshoz simuló gitár- és basszusfutamok dominálnak. A fájdalmasan beúszó szájharmonika már szinte tényleg csak hab a tortán, ahogy pedig a bő lére eresztett témázgatósdi végén még Iommi gitárjával is birokra kel, annak hallatán az ember tényleg 1970-ben érzi magát. Kolosszális szerzemény, az album talán legjobbja. A záró, a változatosság kedvéért ismét igen lidérces Dear Fatherrel már nem is sikerül rátromfolniuk, de ember legyen a talpán, aki a végén nem érez valami kiteljesedést, amikor az első lemez elejéről ismert esőhangokkal fejezik be. Bezárul a kör - ennek egyszerűen így kell lennie.

Az egyéni teljesítményeket illetően elsőként amiatt jár a kalapemelés Rubinnak, hogy ki tudta hozni Ozzyból a kihozhatatlannak tűnőt. Miközben az énekes valódi hangja egynémely késői szólólemezen gyakorlatilag alig hallatszik a gépi effektrengeteg alatt, itt egyrészt nem akartak vele mindenáron olyan témákat eldaloltatni, amikre már negyven évvel ezelőtt is képtelen lett volna, másrészt megspórolták az illúzió- és feelingromboló túldigitalizálást is. Nem féltem tőle, hogy a purista Rubin vocoderrel polírozná ki Ozzyt, de arra sem számítottam, hogy mindenki roskatag kedvence ennyire természetesen hozza majd magát az új dalokban. Itt sem hazudtak az előzetes pletykák, Osbourne tényleg egyik legjobb teljesítményét nyújtja az utóbbi időket tekintve, és különös rangot ad neki, hogy alighanem valóban saját erejéből teszi ezt. Iommi mindig is a megfejthetetlen rejtélyek közé tartozott számomra, lévén játéka, kreativitása semmit sem kopott, pedig az ő korában sokan már képtelenek épkézláb dolgokat kiötölni, és most még ugye a betegséggel is harcolnia kellett. Tony azonban tényleg kiapadhatatlan riffgyár, témái gyilkolnak, szólóiba, nyújtásaiba még ennyi év után is beleborzong az ember. Ugyanez áll Geezerre, akit a Sabbath hagyományoknak megfelelően jó alaposan előre is toltak: ő is olyan ízes hangokat fog a vaskos riffek között, hogy automatikusan tolul a hallgató arcára a bárgyú vigyor. És persze végig szorosan együtt lélegzik a dobokkal, ahol a feladathoz maximálisan felnőtt Brad Wilk csiholja az alapokat. Ahogy mondtam, Ward hiánya sajnálatos, de a Rage Against The Machine és az Audioslave ütőse is kihozta az ügyből, amit lehetett: játékát ugyanaz a jazzes lüktetés és kiszámíthatatlanság fűti, ami annak idején olyannyira egyedivé tette Billt, színesen, izgalmasan üt, témái minden pillanatban élnek. Ennél autentikusabb eredményre legfeljebb csak a negyven évvel ezelőtti Warddal juthatott volna a csapat, a maival aligha.

Rick Rubinra a Death Magnetic óta sokan fújnak, de a producer a Slayerrel, a már említett Trouble-lel, a System Of A Downnal vagy az Audioslave-vel egyaránt etalon megszólalású lemezeket tett le az asztalra, és most is úgy szól minden, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Iommi gitárjai csodálatosan radíroznak, és a Sabbath hagyományainak megfelelően a ritmusszekció is tényleges súlyt kap a produkcióban. Itt tényleg értelmet nyer, hogy old school a megszólalás, de mégis megfelel minden 21. századi igénynek.

A lemez deluxe kiadásán három extra dal is helyet kapott. A Methademic, a Peace Of Mind és a Pariah inkább az említett későbbi, Ozzy utáni korszakokat idézi: direktebb, hagyományosabb szerkezetű dalok, simán el tudom képzelni, hogy az alapjaik még a Heaven & Hell periódusból maradtak meg Iommi valamelyik adathordozóján, sőt, a Pariah néhol kimondottan olyan, mintha a gitáros valami Tony Martin-korszakos darabot gyúrt volna át Ozzyval és Geezerrel. Vagyis valamelyest mindenképpen kilógnak az összképből, de természetesen jó hallgatni őket, főleg, hogy gyorsabbak, lendületesebbek a normál lemezanyag alaptónusánál. (A Best Buy verzión szereplő Naïveté In Blackhez egyelőre még nem volt szerencsém.)

Noha a tagok nem zárják ki az esetleges folytatást, én a 13 fényében úgy gondolom, az aktuális körök után nem kellene tovább bolygatni a Black Sabbath szent nevét. Ez a lemez abszolút méltó finálé a világtörténelem egyik legfontosabb zenekarának páratlan karrierjéhez, és nem egyedül az esős befejezés miatt zárja be tökéletesen a kört, hanem mert ennél jobbat csinálni ennyi idősen, betegen, drogosan, dollárra éhes hiénafalkával a nyakukban tényleg fizikai képtelenség lett volna. Éppen ezért a pontszámnál sem fogom vissza magam, mert nincs rá okom: lehet, hogy a viszonyítás kedvéért egy kilences reálisabb lenne, de őszintén szólva ebben az esetben a legkevésbé sem érdekel a dolog. A mindenható ős-Black Sabbath harmincöt év után visszatért, és az összes eséllyel szemben elkészítettek egy minden szempontból kiváló albumot – ezek után csakis maximális pontszámot adhatok a nagy öregeknek. És persze már most tűkön ülve várom a decemberi prágai koncertet.