Shock!

Teljesen lerágott csont, de egy Metallica lemez megjelenése mindig esemény, még akkor is, ha borítékolható volt előre, hogy megjelenés előtt „véletlenül" kiszivárog a teljes lemezanyag, természetesen lemezminőségnél jóval butább minőségben. Hát persze, a cd-ket netre jótékonyan felrakók már csak ilyenek... Mindenesetre az évtized zeneipari üzleti fogása volt, az vitathatatlan.

A St. Angerről annak idején jótékonyan elfeledkeztünk, ellenben máig tartom az akkori véleményem: hallgathatatlanul gyenge album, összeszedetlen, próbatermi jammelésekkel, vállalhatatlan sounddal, egy valaha óriási zenekar szánalmas szerencsétlenkedése. Hiába voltam annak idején jómagam is fanatikus Metallica rajongó, a Fekete album utáni próbálkozásaikat valahogy már nem tudtam igazán megkedvelni, a Load/Reload párosból gyakorlatilag számcímeket is csak hosszas gondolkodás után tudnék felidézni, azokat is inkább a Loadról. Ezek után lehet még izgalommal várni egy új Metallica albumot? Egyáltalán, ki mit vár még tőlük?

Mivel egy ideje az utolsó bangladesi csapból is ők csurognak, nyilvánvalóan azok is meghallgatták a lemezt, akik hevesen ágáltak ellene (ez így van, csak fáj bevallani). A szkeptikusok táborát gyarapítva vártam, mit hoznak össze a 9. „normális" stúdiólemezen, a St. Angernél egy fokkal hallgathatóbb anyagot reméltem, nem többet. Ezt meg is kaptam, legalábbis első hallgatásra nem borultam térdre a nevüket zsolozsmázva a Death Magnetictől. Érezni az akarást, hallani, hogy most tényleg próbáltak dalokban gondolkodni, de a totálisan felesleges túlhúzásokról még mindig képtelenek lemondani. Lars dobolása pedig... Nos, igen, nyilvánvaló, hogy sok éve ő már elsősorban üzletember, és már csak presztízsből maradt a Metallica dobosa. Sok esetben fájdalmas hallgatni a céltalan kalapálását, annak ellenére, hogy a régi lemezeket újrahallgatva azért ma már azokon is feltűnik, hogy bizony a klasszikus lemezeken is sokszor csak kalimpált, ám akkor egészen egyszerűen más volt a viszonyítási alap.

A hangzás egyik nagy hibája, hogy Rick Rubin képtelen volt a zenébe olvasztani a dobot (vagy Lars Ulrich akarata győzött, ki tudja), pár hallgatásig roppant idegesítőek is az előtérbe nyúló dobok, aztán.. megszokható. A másik hangzásbéli hiányosság a bőgő viszonylagos háttérbe tolása, Rob Trujillo pedig nem éppen egy kellemetlen basszusgitáros. Ellenben a gitárok hibátlanok, ráadásul végre nem zs-re hangolt gitárokon írták a nótákat, hanem a saját kényelmes világukban mozogtak - talán ettől is működik jobban a Death Magnetic, mint a Fekete album óta bármi.

Nem titok az sem, hogy a nótákban rengeteg a múltidézés, a dalok felépítése leginkább a Justice korszakot idézi, néhol felbukkan a Load lassultabb, borultabb világa, de a Master lemezt is nyakon lehet csípni helyenként. Az első, szívdobogással induló (vajon a saját feszültségüket vagy a rajongókét jelképezi ez?) dal, a That Was Just Your Life, valamelyest meggyőzött, hogy ne temessem el egy hallgatás után a lemezt, ám az a Broken, Beat & Scarred volt inkább az, amitől kicsit kedvelni kezdtem a lemezt úgy a harmadik alkalommal. Az a Hetfield-féle szikár riffelés alattomosan belekúszott a fülembe, és ott bólogatott, hogy ez bizony jó.

A The Day That Never Comes pedig hiába Fade To Blackbe oltott One, valamiért mégis jön a libabőr, ahogy kibontják a dalt; végre újra megjegyezhetőek a témák, még ha elsőre itt-ott kicsit kínosnak is tűnik. Furcsa módon utcán hallgatva átalakult mindez, megtörtént az, amiért a zenének létjogosultsága van: energiát adott. Igaz, a maidenes ikerszólót kevéssé tudom tolerálni, és érezni, hogy Kirk Hammett vélhetően ad hoc jelleggel kapirgálta a gitárját, ráadásul a szóló második feléről pedig kényszeresen a Deep Purple egy régi klasszikus szólórésze ugrik be folyamatosan.

Minden pozitív pillanat ellenére a lemez (talán) összes nótáját minden szívfájdalom nélkül meg lehetne nyirbálni, és sajnos fillerek is akadnak: az All Nightmare Long Load/Fekete lemezes keverék B-oldalra való töltelék, illetve a Cyanide sem fog a kedvenceim közé kerülni – pedig utóbbinak már akadnak kellemes elemei, de összességében ismét csak azt érezni, mintha találomra dobálták volna össze az ötleteket a stúdióban – Rick Rubin felügyelete nélkül.
Az Unforgiven III. zongorás, majd fúvós indítása a tűréshatárt feszegeti, és hiába az ultrakínos címválasztás, a dal valahogy mégis kigömbölyödik egy idő után, és igen, ezt meg lehet szeretni, annak ellenére, hogy egyes óvodás énekdallamokért Hetfieldet összezárnám a Tihanyi visszhanggal egy hónapig.

Nem szeretem a talán Orion II-nek szánt instrumentális Suicide & Redemptiont, amely egyértelműen a Garage Days-es The Wait riffel nyit, egyszerűen semmi olyat nem érzek a témákban, amitől számomra dallá formálódna és örömmel tudnám hallgatni. Innen-onnan nyúlt ötletek kidolgozatlan formában, ez egyszerűen gyenge, némelyik rész egy középiskolás csapattól lehetne csak elfogadható. A Judas Kiss ezzel szemben ismét kedvelhető (ha túltettük magunkat Lars talán legidegtépőbb kalimpálásán), valahogy itt okosan keverik a régi ízeket az újkori Metallicával, összességében egy húzós, pofás nótát kaptunk, a tőlük megszokott rétestésztává nyújtott változatban. A záró My Apocalypse öt percével szinte vágtatva zárja a lemezt, bizonyos részeiben a Slayerre, illetve a korai Megadethre (hm...) emlékeztetve, a gitárszóló is legalább olyan értelmetlen, mint amiket Kerry King szokott pengetni. Jó, Kirk Hammett sosem az igazán szerethető, megjegyezhető tekerésekről volt híres, inkább csak ő volt... Kirk Hammett...

Sokféle változatot meg lehet vásárolni a cd-ből, de a frontborító mindenhol ugyanaz: egy nagy, szőrös segglyukkal nézhetünk farkasszemet (igen, nekem is ez ugrott be az elvileg koporsó alakú mágnesről), mely kép egészen biztosan pólók tömkelegére is rá fog kerülni.

Kicsit olyan érzésem van a lemezzel kapcsolatban, mint abban a bizonyos népmesében, amikor a szegény leány a királynak vitt is ajándékot, meg nem is. Mégis, jó pár hallgatás után mégis egyértelműen azt tudom mondani, hogy ez a lemez nem rossz. Nem az év lemeze, nem gigantikus visszatérés, de az ordító hiányosságok és hibák ellenére mégis ott fészkelődik benne a hamisítatlan Metallica-feeling. Amit már nagyon régóta nem éreztem, és pont ezért kimondottan jólesik hallgatni a Death Magneticet.