Shock!

Szokás szerint ismét kicsit megcsúsztam egy „fontos, aktuális", már megjelenése előtt sokat emlegetett lemez ismertetőjének megírásával. A Dio-s Black Sabbath, illetve mai nevén a Heaven And Hell esetében viszont e hátrány előnyömre is vált, hiszen időközben megismerkedhettem az anyagot fogadó általános vélekedéssel, amely – meglepő-e avagy sem – sokkal inkább volt negatív, mintsem pozitív.

Unalmas, középszerű, jellegtelen, monoton, refrénmentes stb. – oldalakon keresztül lehetne sorolni az okosok „érveit", melyek közül mégiscsak az volt a kedvencem, hogy „de hát ez nem éri el a Heaven and Hell és a Mob Rules szintjét". Sose értettem, hogy régi zenekarok újabb munkáinak megítélésénél miért kell olyan klasszikusokhoz viszonyítani, amelyek minden kritikán felül állnak. Mindig az adott korban kell őket vizsgálni, majd évekkel később is érdemes górcső alá venni őket, hogy kiállták-e az idő próbáját. Ha pl. az 1992-es Dehumanizert vesszük, bizony rá kell döbbennünk, hogy az akkori zenei közeghez képest bizony ugyanazt a minőséget képviselte, mint elődei, ha nem magasabbat – ez utóbbi felvetés persze csak a 90-es évek elejének a 10 évvel korábbinál sokkal sivárabb miliője miatt állná meg a helyét. Következő szólóanyagán Ronnie a Dehumanizer által megkezdett úton ment tovább – és láss csodát, mai füllel hallgatva a Strange Highways is kiváló. Az azóta eltelt másfél évtizedben mindegyik érintett fél sok mindennel foglalkozott: voltak további Dio lemezek, Tony Martinos és Ozzys Sabbath reunion, Iommi és Geezer szólólemezek, különféle projektek – ahhoz, hogy a friss Heaven and Hell dalokat érdemben vizsgálhassuk, ezeket mind-mind alaposan ismernünk kell, hisz leginkább ezen muzsikák elemeit találhatjuk meg bennük. A 80-as évek eleji Sabbath hangzáshoz ennek a dalcsokornak egész pontosan annyi köze van, hogy ugyanaz a négy ember hozta össze. Nem több, nem kevesebb.

2009-ben, az aktuális rock/metal mezőnyben hol helyezhető el tehát az Ördög, melyet ismerünk? Hát bizony ugyanott, ahol a Sabbath mindig is helyet foglalt: az élvonalban. Hogy is lehetne másképp, mikor Tony Iomminál súlyosabb riffeket ma sem tud senki sem írni; Ronnie-nál nincs szuggesztívabb énekes előadó (mi ez a baromság, hogy kopott a hangja, meg nem a régi?!); a Butler-Appice ritmusszeció pedig ma is földbe döngöl. Vinnie bátyánktól mondjuk jómagam is többet vártam volna (főleg a fikcsik, pörgetések számát tekintve), de ahogy az egész együtt megszólal, az ma is heveny libabőrt eredményez, különösen, ha a közepesnél nagyobb hangerővel küldjük meg a cuccot. Persze lassabb az általános tempó, mint korábban, egyes régebbi dalok bizony akár slágeresnek is nevezhetőek a mogorva, barátságtalan új szerzeményekhez képest, de aki nem kezd lassú bólogatásba a Feartől vagy nem találja az igazi Sabbath-feelinget az akusztikus nyitású Bible Black-ben (talán a legjobb dal a lemezen), netán nem kapja elő a léggitárt a tempósabb tételek hallatán (Double The Pain, Eating The Cannibals, Neverwhere), az tényleg reménytelen eset. Nem mondom persze, hogy a Lock Up The Wolves-Master Of The Moon-vonalon mozgó Rock'n'Roll Angel nem tetszik egy hangyányival kevésbé a többi dalnál, de egészében vizsgálva az albumot, simán elfér a többi között. A verze alatti rifftől pedig itt is simán lemegyek hídba – a középrészről meg ne is beszéljünk, az tényleg halál. Persze a sok hasonló sebességű, hosszú időtartamú tétel miatt a kevésbé felkészült hallgatónak lehet az a benyomása, hogy egysíkú lemezt hallgat, de könyörgöm, melyik doom lemez nem az akkor? Különösen tetszenek azok a vélemények, melyek az új Candlemass lemezt hozzák fel pozitív ellenpéldaként – Leif Edling lenne az első, aki visszakérdezne, hogy „WTF?!" De ha már Leifet emlegetjük, a Follow The Tears-ben pont az ő zseniális Kruxát idézi az orgona. Natessék.

Számomra mindig is Iommiról szólt a Sabbath, persze ehhez mindegyik énekes mindig hozzátette a magáét. Dio talán egy fokkal többet, hiszen ő volt az a frontember, aki nemcsak hogy már eleve sztárként és nagyon komoly zenei elképzelésekkel érkezett a bandába, de minden elődjénél és utódjánál nagyobb karizmával, egyben mindnél markánsabb stílussal rendelkezett. Ezért verhetetlenek ő ketten együtt 2009-ben is: a legkomorabb riffek és a leggonoszabb dallamok olyan mélységekbe taszítják a hallgatót, hogy onnan soha többé nem lehet visszakapaszkodni. De nem is akarunk. A lemez pedig csak forog körbe, újra és újra és újra...