Shock!

1970. február 13-án jelent meg a Black Sabbath debütáló albuma a Vertigo gondozásában, és ezzel hivatalosan is kijött az első metal lemez. Mert bár a Led Zeppelin már két korongon is túl volt ekkorra, illetve a Deep Purple is kiadott három stúdióanyagot, ilyen súlyos muzsika soha nem született korábban: a Zep mindig is inkább hard rock zenekar volt, és a Purple Rod Evans-féle inkarnációja is igen messze járt még attól, amivé Ian Gillan csatlakozásával és az In Rockkal válni fog 1970 végére. Anthony Iommi, Terrence Butler, John Osbourne és William Ward tehát akaratlanul is valami olyasmit alkotott, amihez hasonlót senki korábban, és amivel egy egész új mozgalmat indított be, amelyből később a heavy metal zenék roppant széles spektruma fejlődött ki.

Mindez persze egyáltalán nem volt szándékos, illetve természetesen tudatában sem voltak zenéjük jelentőségének, egyszerűen csak összeállt négy lepukkant birminghami utcagyerek, akik legalább akkor nem kevertek bajt, mikor hangszerek voltak a kezükben. Ozzy eddigre már túl volt néhány éjszakán, amelyeket lopás miatt a helyi fogdában kellett töltenie, de a többiek sem számítottak éppen ma született báránykának.

Bár a csapat tagjai később állandóan arról beszéltek, hogy az első Sabbath album teljesen ösztönösen jött létre, azért igen komoly és tudatos utat jártak be, míg 1970-ben bevették magukat két (!) napra a londoni Regent Sound stúdióba, hogy felvegyék azt az anyagot, amelynek dalai a rengeteg élő fellépésük alatti jammelésekből álltak össze. Egyértelműen Tony Iommi volt a négyes azon tagja, aki induláskor a legkomolyabb tapasztalatokkal rendelkezett: a civilben asztalosként melózó gitáros a Rockin' Chevrolets soraiban szerzett ismertséget magának, karrierje azonban majdnem véget is ért, amikor sikerült egy munkahelyi balesetben két ujjának felső percét levágnia. Ő és Bill Ward ezt követően a dobos által alapított, Rest nevű bandában egyesítették erejüket, és a legenda szerint Tony ekkoriban mosószeres kupakkal helyettesítette hiányzó ujjbegyeit. A Rest, valamint utódja, a Mythology feloszlása után találkoztak Geezerel és Ozzyval. Utóbbi ekkor még Ozzy Zig névre hallgatott, és egy velős, ám lényegre törő hirdetés után akadtak egymásra Butlerrel. Ozzy nem köntörfalazott, a szöveg mindössze ennyi volt: Ozzy Zig needs a gig – has own PA. (Kábé: Ozzy Zig koncertezni akar – van saját cucca.) Geezer ekkoriban egy Rare Breed nevű formációval mozgott, és eredetileg ide invitálták a Beatles fan Ozzyt, ez a csapat azonban feloszlott anélkül, hogy az énekes beszállhatott volna hozzájuk. Kettejük kapcsolata azonban megmaradt, így végül a basszer volt az, aki Iommiéknak is bemutatta Osbourne-t.

A négyes először The Polka Tulk Blues Band néven kezdett el mozogni 1968 augusztusában. E remek nevet előbb Polka Tulkra rövidítették, végül pedig úgy döntöttek, Earth-re keresztelik át magukat. A Polka Tulk amellett, hogy egy hintőporról kapta a nevét, még egy slide gitárost, Jimmy Phillipset és egy szaxofonost, Alan Clarke-ot is felvonultatott, így egyértelműen elmondható, hogy az ekkori próbálkozások zeneileg még kifejezetten messze estek a Sabbath által később fémjelzett sötét világtól. Ahogy a Polka, úgy a két további srác karrierje sem volt hosszú, így az Earth rövid idő elteltével már négyesben folytatta tovább. Pályafutásuk azonban csaknem véget is ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna, Tony Iommi ugyanis 1968 decemberében elfogadta a Jethro Tull invitálását, és hivatalosan is csatlakozott a csapathoz. Iommi: „Mikor megkértek, hogy csatlakozzam a Jethro Tullhoz, elmondtam a többieknek, milyen ajánlatot kaptam. Azt mondták, fogadjam el. Mi épp csak elindultunk, és ekkor még sehová sem jutottunk." Végül az együttműködés igencsak kérészéletűnek bizonyult, hiszen 1969 januárja már ismét az Earth-ben találta a gitárost. Bár sokat nem játszott a Tullban, Iommi megtanulta: ahhoz, hogy elérjenek valamit, bizony keményen meg kell dolgozni. Az Earth innentől intenzív koncertezésbe kezdett. Iommi: „Mikor visszatértem, elhatároztam, hogy teljes erőből hajtani fogom a bandát. Rájöttem, hogy keményen kell dolgoznunk, ha el akarunk jutni valahová. Azt mondtam: oké srácok, mostantól mindenki korán kel, és folyamatosan próbálni fogunk. Így fogjuk csinálni, mert a Jethro Tull is így csinálta. És működött a dolog." Bill Ward: „Kibaszott boldogok voltunk, hogy Tony visszatért! Abban a rövid időszakban, amíg a Tullban zenélt, a mi bandánk semmit nem csinált. Tony nélkül semmire sem mentünk."

Röviddel ezt követően a banda leszerződött a Big Bear Managementtel, akik átdobták őket Németországba, hogy kicsit megedződjenek. Az állandó koncertezés nem volt épp sétagalopp. Geezer: „Nyolc-kilenc 45 perces szettet kellett eljátszanunk minden nap. Mivel azonban csak tíz számot ismertünk, folyamatosan jammelnünk kellett. Ezekből a témákból álltak össze végül az első két lemez dalai. Fogtuk a blues gyökereinket és egész egyszerűen besúlyosítottuk őket. Imádtuk Hendrix és a Cream dalait, és az ő játékukból merítettünk. Ők voltak akkoriban a legsúlyosabb előadók, de mi még náluk is durvábbak akartunk lenni. Egyszerűen a világ legsúlyosabb bandája akartunk lenni!" Menedzserük, Jim Simpson kérésére az Earth egy nótát is összehozott, amely lényegre törő módon a Song For Jim címet kapta. Simpson azonban nem volt meggyőződve arról, hogy a csapat képes saját erőből olyan dalokat írni, amelyek komoly sikereket érhetnek el, ezét megkérte cimboráját, a Locomotive-ban feltűnt billentyűs/énekes Norman Hainest, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Ekkoriban derült ki, hogy Plymouthban székel egy pop csapat, akiket szintén Earth-nek hívnak, és mivel ez a formáció már debütáló maxijának megjelentetésén is túl volt, Ozzy (aki egyébként is gyűlölte az Earth nevet) és a többiek elhatározták, hogy átkeresztelkednek. A Black Sabbath nevet végül egy mozi homlokzatán látták meg, ahol épp akkor játszották Boris Karloff horrorfilmjét, amelynek történetesen épp ez volt a címe. Ozzy: „Astonban pont egy mozival szemben volt a próbatermünk, és egyszer Tony vagy Geezer megjegyezte: furcsa, hogy az emberek fizetnek azért, hogy ijesztgessék őket. Erre csak annyit mondtunk, akkor csináljunk ijesztő zenét." Ward: „Egy komp asztala körül ültünk épp, és mindenki dobálta be a potenciális neveket. Végül Geezer ötlete volt, hogy legyen a nevünk Black Sabbath. Ekkor az azonos című dal már megvolt, tehát egyértelműen a zenekar kapta a nevét a dalról, és nem fordítva."

A név, illetve az azt ihlető dal megszületése komoly lökést adott a tagok kreativitásának. A Black Sabbath dal szövegét összehozó Ozzy és Geezer alapvetően két forrásból merített: egyrészt Dennis Yates Wheatley okkult műveiből, másrészt Geezer azon víziójából, melyben egyik este egy sötét sziluettet látott az ágya végénél állni. Geezer: „Mindannyian beleástuk magunkat a misztikumba és az okkultizmusba, én viszont valami morbid oknál fogva különlegesen vonzódtam a témához. Egy kis, egy hálószobás lakásban éltem ekkoriban, ami totál feketére volt festve, a falakat pedig fordított kereszteket és a Sátánt ábrázoló poszterek fedték. Sosem gyakoroltam a fekete mágiát, egész egyszerűen csak érdekelt. Aztán egyszer csak egy csomó borzalmas dolog kezdett el történni körülöttem. Hirtelen családtagjaim – nagybácsik és nagynénik – haltak meg, éjszaka pedig szörnyű eseményeket láttam az álmaimban. Az egyik éjszaka közepén valamitől hirtelen felriadtam, és ott volt az a fekete alak az ágyam lábánál. Nem voltam belőve, és nem is ittam aznap, viszont minden vér kiszállt belőlem a rémülettől. Azt gondoltam, ez az ördög maga. Olyan volt, mintha azt mondta volna: fogadj hűséget vagy húzz el. Elmeséltem Ozzynak a sztorit, ő pedig megírta a szöveget a sátánizmus veszélyeiről."

Mielőtt azonban elkezdődtek volna a banda nevét adó dal rögzítésének munkálatai, 1969 augusztusában a Trident stúdióban felvették a The Rebel demóját Norman Haines zongorajátékával. Sem ez, sem pedig a később rögzített When I Came Down nem hozta meg azonban a kívánt elismerést, a csapat nem jutott szerződéshez, így Jim Simpson végül régi cimboráját, Tony Hallt fűzte be, hogy finanszírozza meg az első Sabbath album felvételeit. A menedzser úgy gondolta ugyanis, hogy egy teljes lemezanyaggal könnyebben tudnak majd szerződéshez jutni. Míg a kapcsolódó szervezés zajlott, a Sabbath a Crow Evil Womanjének feldoglozását is felrántotta gyorsan. A végeredmény egy hagyományos blues rock darab lett, persze az eredetinél húzósabban, feszesebben és fúvósok nélkül. Úgy gondolták, a Top 100 19. helyén nemrég debütált dal feldolgozása hasznos lehet a nagylemez előzetes felvezetéseként. Ward: „Nem akartam megcsinálni ezt a dalt, mert nem szerettem az eredetit. Akkoriban viszont úgy gondoltuk, szükségünk van rá ahhoz, hogy a lemezünk sikeres legyen."

Az Evil Woman single még a Philips Records gondozásában látott napvilágot, a teljes lemezt azonban már a Vertigo adta ki. A csapat a kislemez megjelenését követően hét nappal már ismét stúdióban volt, hogy rögzítse végre első saját nagylemezét. Geezer: „Idegesek és izgatottak voltunk, hiszen egész idáig ezért a pillanatért dolgoztunk. Úgy gondoltuk, most végre megkaptuk a lehetőséget, hogy megcsináljuk a szerencsénket." Tony Hall persze nem adott túl sok időt a zenekarnak: Összesen két napjuk volt, így november 17-én lezavarták a felvételeket, a keverésre pedig másnap került sor. Mindez túlzottan nem feszélyezte a bandát. Iommi: „Összesen két napunk volt a felvételekre és a keverésre, így élőben játszottunk. Úgy gondoltuk, nagyon király, hogy egy egész napunk van felnyomni a dalokat!"

Második nekifutásra tehát nem nagyon volt lehetőség, de a zenekar ekkorra a maratoni élő fellépéseknek köszönhetően már teljesen összeérett, így nem okozott gondot számukra, hogy mindent egyben vegyenek fel. A Black Sabbath sebtiben felrántott debütáló nagylemezét végül február 13-án adták ki. Geezer: „Mivel kevés volt az időnk, nem tudtuk hozzáadni a soundhoz azokat a dolgokat, amik akkoriban menőnek számítottak: szintetizátorokat, ilyesmiket. Ha több időnk lett volna, lehet, hogy teljesen tönkretesszük az anyagot, így viszont tökéletesen sikerült elkapnunk az élő hangzásunkat. Amit a lemezen hallasz, pont olyan, ahogy élőben is nyomtuk a dalokat. Az egyetlen kivétel, hogy Tony egy 18 perces gitárszólót játszott a Warningban, amit a producer végül alaposan megkurtított."

A korongot a rendkívül súlyos címadó nyitja, amelyet egy vihar hangjai vezetnek fel. Akkoriban megdöbbentően gonosznak számított az Iommi oly jellegzetes nyújtásaira és az úgynevezett ördögi tritonusra épülő dal. Gondoljunk csak bele, 1970. február 8. napján a slágerlistát épp a Jackson 5 vezette, rajtuk kívül pedig olyan előadók tanyáztak rajta, mint Diana Ross, Engelbert Humperdinck vagy Elvis. Hozzájuk képest a Sabbath tényleg éjfeketének és rendkívül veszélyesnek tűnt, arról nem is beszélve, hogy az első dal épp az ördöggel való találkozást írja le, ráadásul Ozzy remek előadásának köszönhetően meglehetősen érzékletesen. A harangzúgással és Iommi heveny lúdbőrzést okozó riffjével induló szám tökéletes összhangban állt a szintén hátborzongató borítóval, amelyen a mapledurhami vízimalom stilizált képe látható, előtte egy sötét lepelbe burkolódzó alakkal, aki minden bizonnyal maga a Sátán. Muszáj azt is megjegyeznem, hogy az alak a jelenlegi Ozzyra is igencsak hasonlít, illetve később olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy a borítón szereplő nő épp egy fekete macskát szorongat. Ozzy: „Jim nappalijában ültünk ölbe tett kézzel, és vártuk, hogy mi a fasszal áll elő. Belenyúlt az aktatáskájába, és elővett egy kész Black Sabbath lemezt. Szóhoz sem jutottunk. A borítóján egy kísérteties, tizenötödik századi vízimalom képét láttuk, körülötte egy csomó lehullott levéllel. A kép közepén pedig egy beteges külsejű, ijedt tekintetű, hosszú fekete hajú nő állt fekete palástban. Bámulatosan festett. A belső borító tiszta fekete volt, csak egy fordított keresztet nyomtak rá, amibe beleírtak egy elég hátborzongató verset. Nem volt semmi beleszólásunk a kivitelezésbe, a fordított kereszthez pedig közünk sem volt. Viszont azok a sztorik, amelyek szerint nem örültünk a fordított keresztnek, színtiszta faszságok. Amennyire visszaemlékszem, teljesen elszálltunk a borítótól, odáig voltunk érte. Csak annyit tudtunk mondani: bassza meg, ez kibaszottul hihetetlen. Az első lemezünk felvétele nem kerülhetett többe ötszáz fontnál, megjelenése napján mégis 5000 példány kelt el belőle. A fellegekben jártunk."

Az egyházi zenéből kizárt hangokra épülő, a Sátánt ábrázoló borítóba csomagolt, és első dalként a gonoszt szövegében is megjelenítő szám nyilvánvalóan sokkoló lehetett akkoriban, ugyanakkor megmutatta, hogy az éppen komoly slágernek számító Whole Lotta Love-on túl is van élet, és a Zeppelin súlyosságát is lehet tovább fokozni. A mai napig kevés sötétebb, gonoszabb dal született az első Sabbath album címadójánál, nem véletlen, hogy évekkel később Rob Halford is minden idők leggonoszabbjaként aposztrofálta.

Az első Sabbath lemezen Tony gitárján, Geezer basszusán és Bill Ward dobjain kívül alig hallhatóak egyéb hangszerek. Az egyik kivétel Ozzy szájharmonikája, amely a The Wizardban csendül fel. A dal egy olyan varázslóról szól, aki bátorságot önt az emberekbe, az azonban kétséges, hogy a Gyűrűk Urának Gandalfja vagy a csapat drogdealere ihlette-e. Az igazságot talán sosem fogjuk megtudni, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy a banda már az egész korai időkben sem vetette meg a kábítószereket, Iommit például már bőven a Sabbath alakulása előtt eljárás alá vonták kábítószer birtoklásáért. Maga a Wizard talán a legegyenesebb, legdirektebb dal a lemezen, rövidsége, slágeressége, könnyedsége miatt kissé talán ki is lóg róla. John Bonham játéka nyilvánvalóan óriási hatással volt Bill Wardra, ezt az itt hallható megoldásai egyértelműen alátámasztják.

A Behind The Wall Of Sleep már sokkal inkább hozza azt a sabbathos hangulatot, amely hosszú évtizedekre meghatározta a csapat zenéjét. Geezer remek basszusfutamai és Bill Ward dobtémái uralják a dalt, amely gyakorlatilag egy súlyos, sötét, H.P. Lovecraft egyik rövid története által ihletett bluestéma. A számot Ward dobszólója zárja, átvezetve egyben a hallgatót a következő dalhoz, ahogy vélhetően élőben is tették. Az N.I.B.-t Geezer rövid basszusszólója vezeti be, ismét csak a dalok megszületésének és rögzítésének spontaneitását hangsúlyozva. A súlyosan röfögő basszusra épülő dal a kifejezetten húzós riff ellenére is slágeres, elsősorban Ozzy remek dallamainak köszönhetően. A legenda szerint a cím a Nativity In Black szavak rövidítése (mások szerint a Name In Black-é), Geezer viszont úgy nyilatkozott évekkel később, hogy Bill Ward tollhegyre emlékeztető kecskeszakálla ihlette (a tollhegy angolul pen nib), és csak azért tettek pontokat a betűk közé, hogy érdekesebbé tegyék a címet. Bármi is az igazság, az biztos, hogy a csapat és a dal körüli misztikumot remekül erősítették fel az elnevezéssel. A Wizardhoz hasonló, klasszikus blues téma ez is, de már a jól ismert Sabbath jegyeket is felvonultatja, Iommi érzéssel teli, improvizatív szólója pedig tényleg kiemelkedő.

A korábban maxiként megjelent Evil Womant természetesen a lemezre is feltették, ezt pedig az eredetileg Devil's Island címre hallgató Sleeping Village követi, amelyben a producer Rodger Bain doromb-játéka hallható. A felvezető rövid szöveges betétet leszámítva instrumentális dalról van szó, és nem lehet nem észrevenni, mennyit merített belőle többek között a Down vagy az egész stoner műfaj. A lassú, szomorkás bevezető után Bill ismét csak zeppelines pörgetéseire kifejezetten súlyos riff érkezik Iommitól, majd Ward cinjátéka és a jellegzetes Geezer-futamok pörgetik fel a tempót. Iommi improvizatív szólói ismét csak ízesek, érzéssel teliek és roppant kifejezőek. A végén egy kitartott hanggal úsznak át (néhány évtizeddel később a Slayer is csinált ilyesmit ugyebár...) észrevétlenül a monumentális The Warningba, amely az Evil Woman mellett a lemez másik feldolgozása. Az eredeti verziót az Aynsley Dunbar's Retaliation írta, és jellemző a Sabbathra, hogy a háromperces dalt annyira kibővítették egy spontán jammeléssel, hogy még Tony szólójának említett megkurtitása ellenére is tíz perc fölé kúszik a végeredmény.

Bár a Black Sabbath első albuma sok szempontból még akár blues lemeznek is nevezhető, mégis olyan hangulata, atmoszférája van, amely messze túlmutat az akkor ismert hangzásokon és standardokon. Ez a félelmetes, hátborzongató és rendkívül súlyos zenei világ döbbenetes újdonságként hatott, és borítékolható volt, hogy vegyes fogadtatásra talál majd. A kritikusok finoman szólva sem ájultak el a lemeztől: a Black Sabbath kritikái nagyjából folyamatosan azt taglalták, hogy olyan a csapat, mint a Cream, csak szarabb. Ozzyt azonban túlságosan nem viselte meg a dolog: „Az ilyen típusú újságokat főiskolás gyerekek szerkesztették, akik mind rettentő okosnak hitték magukat – legyünk korrektek, valószínűleg azok is voltak. Minket viszont már tizenöt éves korunkban kirúgtak az iskolából. Gyárakban melóztunk, meg állatokat mészároltunk le, hogy megéljünk, de aztán csak csináltunk valamit magunktól, annak ellenére, hogy minden, az egész rendszer ellenünk volt. Ezek után ugye nem kell elmondani, mennyire lehetett idegesítő, amikor okos emberek azt írták, hogy rosszak vagyunk."

A rajongókat azonban nem érdekelték a kritikák: a masszív koncertezésnek köszönhetően a korongot már egy komoly és lojális rajongótábor várta. Az album Angliában a nyolcadik, helyig jutott, majd ezt követően 42 hétig maradtak az első százban Angliában. Mindez egy médiaháttérrel nem rendelkező, kezdő bandától hihetetlen teljesítmény volt. Amerikában is hasonló volt a helyzet: június elején jelent meg odaát a lemez, annyi eltéréssel, hogy az Evil Woman helyett az eredetileg a dal maxi-verziójának B oldalán szereplő Wicked World került fel rá. Ez volt talán a legelső Sabbath dal, aminek alapjait Tony Iommi még a Mythology idején hozta össze. Tony: „Egyszer az egyik próbán eszembe jutott egy riff, amitől tiszta libabőr lettem. Teljesen más volt, mint amiket korábban játszottam, és tudtam, hogy megtaláltam a hangzásomat. Ebből lett végül a Wicked World. Bár eredetileg sokkal jazzesebb volt, a Sabbathban egy komorabb formára gyúrtuk át." Az első Black Sabbath albumot Amerika is jól fogadta, a Billboard-lista huszonharmadik helyéig verekedte magát, és világviszonylatban az év végére átlépte az egymilliós eladási példányszámot.

A Black Sabbath tehát a semmiből, teljesen esélytelenként érkezve robbantott óriásit. Zenéjükkel nem csak a rajongókat nyűgözték le, de egy olyan forradalmian új hangzást is megalkottak, amely azóta is zenekarok ezreire van hatással, sőt, ihletésére komplett műfajok alakultak ki, amelyekben a Sabbath zenei öröksége a mai napig hangról-hangra tetten érhető. Doom vagy stoner színtér nyilvánvalóan nem létezne a Black Sabbath nélkül, de más vonalon mozgó csapatok egész armadájára is felbecsülhetetlen hatással voltak a Metallicától és a Slayertől kezdve, a Faith No More-on és az Iced Earth-ön át egészen az Ugly Kid Joe-ig. Ha létezik stílusteremtő lemez a világon, hát e karrier kezdőpontja bizonyosan az.