Shock!

Kimondottan szerettem az utolsó Slayer lemezt, a Dave Lombardo visszatérését ünneplő Christ Illusiont, de a mai napig úgy gondolom, hogy nem erőltették meg rajta magukat túlságosan. A dalokat tekintve tök jó kis anyag volt a 2006-os, de túlságosan is biztosra akartak menni vele, pedig Kerry Kingéknek nagyon is jól állt a modernizálás.

A klasszikusan slayeres környezetbe ágyazott megvariált hangolások, új elemek valami egészen elsöprő elegyet alkottak az azt megelőző God Hates Us All-on (sőt, már a '98-as Diabolus In Musica egyes dalaiban is, de ott azért nem végeztek száz százalékos munkát), és ahhoz képest a Christ Illusion nálam „csak" egy korrekt album volt, lehettek akármilyen erősek a nóták. Többek között éppen azért tudok most annyira örülni a World Painted Bloodnak, mert egy hasonlóan rutinszerű anyagra számítottam tőlük, és ehhez képest az album igencsak kellemes meglepetés.

Lassan – még leírni is durva! – 30 év után hibás hozzáállás azt várni az újabb Slayer művektől, hogy majd versenyre kelnek a Reign In Blood, a South Of Heaven és a Seasons In The Abyss szentetlen háromságával, az viszont biztos, hogy kortársaik többségével ellentétben Kingéknél sosem kellett külön ideológiát gyártani ahhoz, miért is jó az éppen aktuális lemez. A Slayer hozzáállása mit sem változott a kezdetek óta, intenzitásuk is a régi, most sincs szó váltásról, sőt, még csak igazi változásokról sem, saját kereteik között azonban ismét bátrabban lépkedtek ide-oda. Ebben szinte bizonyosan perdöntő szerepet játszott, hogy Jeff Hanneman ezúttal jóval több dalt jegyez, mint legutóbb, és ugyebár mindig is ő felelt a Slayer pszichopatább, borultabb oldaláért. Ennek köszönhetően ez a lemez nemcsak változatosabb, de hangulatosabb is a Christ Illusionnél, méghozzá úgy, hogy eközben többnyire megőrizte annak határozott régisulis jellegét.

Az album gerincét ezúttal is a zenekarra olyannyira jellemző nyaktörő tempójú, eszement szólókkal és Lombardo félelmetes pörgetéseivel ellátott thrashes darák képezik. Jeff két dala, a Unit 731 és a tavasszal kislemezen már kiadott Psychopathy Red ezek közül is különösen szép példányok, ott rejlik bennük az a tipikus végletekig elbrutalizált hardcore/punkos lendület, ami olyannyira jellemző a szőke gitáros gyors témáira. Különösen a sorozatgyilkos Andrej Csikatilóról szóló Psychopathy Red sikerült eszelősre, ez az össze-vissza tekergő riff egyenesen zseniális, de az sem gyenge, ahogy Tom Araya a dal végén már-már szinte sosem hallott mértékben hisztérikusan üvölti a sorokat. Ez bizony ezer százalékos Slayer eszencia! Hasonlóan nagy favorit a Kerry King szerezte Snuff is, ami sivító szólókkal kezdődik, majd a '80-as évek szellemiségét felelevenítő hangulatban folytatódik. A szintén ízig-vérig slayeres Hate Worldwide nem taglózott le különösebben, amikor hetekkel a megjelenés előtt kirakták a netre, de az album egészébe illesztve már egész más a helyzet. Igaz, hogy semmi újdonság nincs benne, de ez is valami olyan, amit csak ők tudnak így.

A fentiek mellett azonban akadnak kevésbé nyilvánvaló dolgok is a lemezen. Helyből ilyen a modernebb megközelítésű nyitó címadó téma a maga 6 percével, ami eleinte nem igazán tetszett, de aztán rákattantam a védjegyszerű tempóváltásokkal, agyahagyott Lombardo-pörgetésekkel, sőt, érdekes átvezető hangulattémákkal is operáló dalra. A Public Display Of Dismemberment gyors nóta, de amolyan szteroidokkal még tovább bikázott módon, kegyetlen blastbeatjeivel alig enged levegőt a hallgatónak, és bizony nagyon jól áll a csapatnak az ilyesmi. Akárcsak ezt, a középtempós Americont és a záró Not Of This Godot is Kerry hozta: előbbi egy mélyebb hangolású, döngölős súlyosság, szimpla, de erőteljes, utóbbi pedig a God Hates Us All mániákus dühét idézve vegyíti a tika-tikás thrash témákat egy tonnás belassulással. Ezek is nagyon jók, a lemez leglidércesebb pillanatait azonban egyértelműen három Hanneman-szerzemény jelenti.

A Báthory Erzsébetről szóló Beauty Through Order a South Of Heaven és a Seasons In The Abyss doomos, vészterhes dalainak mai utódja, ennek megfelelően a Slayertől néha meglepően dallamos. Itt még Araya is inkább a hangulatra utazik a minimál, de nagyon hatásos énektémákkal, mintsem a nyers agresszióra. Persze azért a gyorsulás sem hiányzik a dalból, a 2 és fél percnél beérkező zakatolós riffelés hallatán pedig valószínűleg nincs az a régi rajongó, aki ne nyúlna magához örömében. A Human Strainben is ott rejlik egy erős dózisnyi klasszikus feeling, de a disszonáns gitártémáknak köszönhetően ez már némileg modernebb, a dallamos középrésszel pedig még ennyi év után is meg tudják lepni az embert. Hasonlóan érdekes a Playing With Dolls, egy újabb utazás valamelyik pszichopata agyának legmélyebb bugyraiba, egyszerre köszön benne vissza a South / Seasons éra és a God Hates Us All korszak hangulata. Tökéletes építkezésével és Araya fokozatos bedühödésével a Slayer valaha írt egyik legbetegebb, legfélelmetesebb szerzeménye ez, ami bizony nem kis szó... Tomnál szinte soha nem emelik ki, hogy az üvöltözés mellett a feszültség fokozását is nagyon érzi, nos, íme a bizonyíték: minden lélegzetvételnyi szünet, minden épphogycsak megnyomott szótag ott van a helyén. Maximális teljesítmény, az embernek a hideg futkos tőle a hátán, olyan gonosz és nyomasztó.

A hangzást többen is kritizálták, pedig a világon semmi baj nincs Greg Fidelman keverésével. Inkább arról lehet itt szó, hogy egy csomóan a netre előzetesen kikerült ilyen-olyan minőségű mp3-akból vonnak le végleges következtetéseket, a CD-t meg már meg sem hallgatják... Napjaink szanaszét effektezett, lehangolt brutál zenéihez képest egyébként tényleg elég puritán és hagyományőrző a sound, de a lényeg, az összekeverhetetlen Slayer gitársound tökéletesen kidomborul és remekül érvényesül, Lombardo továbbra is páratlan játékáról nem is beszélve. A basszushangzás terén pedig még előrelépés is történt.

Sok olyan vélekedéssel találkoztam az utóbbi hetekben, melyek szerint a Seasons óta nem született ilyen jó Slayer lemez. A hasonló egyetemes megállapításokkal még várnék egy kicsit, de annyi bizonyos, hogy a God Hates Us All mellett ez az a lemez, ami a legtisztább formában példázza a zenekar páratlan erejét az 1990 utáni eresztésből. Nálam ez 10 pont, az évvégi listámon pedig simán ott a helyük a dobogón.